Új Dunántúli Napló, 1998. november (9. évfolyam, 299-328. szám)
1998-11-14 / 312. szám
10 Dlinántúli Napló Kultúra - Művelődés 1998. november 14., szombat Hírcsatorna Könyvbemutatók. Balogh Robert „Egy hónap faun” című kötetét és CD-jét mutatják be november 16-án és 18- án Pécsett, a Művészetek Házában. A szerzővel, akinek ez már a második munkája, Bertók László költő beszélget. 17-én 18 órakor Csajághy György kötetét ismerheti meg a közönség, címe: „A magyar népzene bölcsője: Kelet.” A szerzőt dr. Bárdi László Kína-ku- tató kérdezi élményeiről. 19- én újabb könyvbemutatóra hívják az érdeklődőket, ahol Székely András „Leopold Mozart hegedűiskola” című írása lesz a téma. (ly) Kórusmuzsika. A 40 éves Pécsi Kamarakórus ünnepi hangversenysorozatának harmadik koncertjét tartja november 21-én, este fél íjkor a pécsi bazilikában. Az igényesen válogatott műsorban Orbán György, Szo- kolay Sándor és Kodály Zoltán művei hangzanak fel. A kibővített kamarakórust a Pécsi Szimfonikus Zenekar kíséri, énekel Komáromi Alice és Tillai Tímea (szoprán), és Gulyás Dénes (tenor). (ly) Teaház. Sólyom Katalin lesz az Exkluzív teaház vendége november 17-én 18 órakor a pécsi Dominikánus Házban. A Pécsi Nemzeti Színház művészével Bük- kösdi László beszélget, közben a közönség a színművész régi film- és televíziós szerepeiből is részleteket láthat. (ly) A Nevelők Háza ajánlatából. November 18-án 18 órakor kiállítás nyílik a pécsi Nevelők Háza Gebauer Galériájában. Megtekinthetők lesznek Bota Balázs és Borsos Tamás erdélyi fotói. 19-én 18.30-kor dr. Pandur József tart előadást, melynek címe: „Dorfmeister-év- forduló”. (ly) Új Hang. A Pécsi Új Hang Irodalmi Társaság tagjai ma tartják összejövetelüket a Várkonyi Nándor Könyvtárban. A 14 órakor kezdődő találkozón Antalfy István „Betűk árnyéka” című kötetéről beszélgetnek. (ly) Keserű Ilona Rozs Tamás Balázs Hajnalka fiával Pécsi portrék a Művészetek Háza Martyn Galériájában A város, arcokban elmesélve A meghívón „hamóczy-körte - pécsi portrék 1995-1998” cím olvasható, amely a maga nemében talán páratlan kiállításra invitál. Harnóczy Örs és Kört- vélyesi László fotóművészek azokat kapták lencsevégre, akik szívük szerint a várost azzá a várossá teszik, ami. „Pécsnek kisugárzása van, pedig koszos, nincs folyója - mondja Harnóczy. - Erre más együttállás a magyarázat. Az itt élő emberek személyisége, munkája. Körte és én külön írtunk egy-egy listát, hogy kikről készüljenek képek. Szinte teljes volt az átfedés a tippjeink között, és a munkánk is abszolút közös munka lett.” A kiadóvezető lite- rátor alakját néhol árnyék nyeli el, látni azért a kockás inget is Csordás Gáboron, s ahogy a nyakába akasztott szemüveg a mellére lóg. És közelebb is kell lépnünk a képeslapnyi fotóhoz, hogy arcán a-megtörő szemöldökvonal diabolikus aszimmetriáját fölfedezzük. A sztoikus nyugalom és az önmagunkba roskasztó fáradtság különös kettőssége jellemzi a fotón Bükkösdi Lászlót, a jegyzetelő” szempár azért elárul valamit abból, hogy a város egyik közművelő mindenese, szívé- motorja néz ránk. Keserű Ilona festőművész értékosztó főpapi szigorral magasodik fölénk. Proust gyönyörűen ír arról, hogy az emberi arc, a külső, a gesztus milyen sokat eltakarhat a lélekből, mennyire megtévesztő lehet, míg máskor nagyon sokat el is árulhat abból. Példa erre Vidovszky László, ez a roppant modern zeneszerző, aki őszen, borostásan álldogál előttünk, ziláltan, mint egy kéregető utcai hegedűs, óriás kalapját maga elé emelve, mintha abból akarná elővarázsolni a zenét. „A nyilvánosság nem az ő világa - a kalap számára egyfajta pajzs - kommentálja Harnóczy Örs. - A kalapnak is története van. Megázott, összement.” - mosolyodik el. Mátis Rita viszont csupa lágy könnyűség, éteri exhibí- ció. Valószínűtlen és nőies. Mind a két kép telitalálat. A nők közül Pelényi Margité és Apagyi Máriáé is. Az építésznőt a fotó lencséje erotikus, játékos egyéniségnek mutatja, akiben van valami kobold- szerű, s aki egyszerre tud rejtőzködő lenni és nyílt; a zongoraművésznő pedig olyan visz- szafogottan, már-már kislányo- san elegáns, mint amilyen nemesen érzékeny, finom és tartózkodó ő maga. Dohány Sándor keramikus- művész portréját mintha csak az elpusztíthatatlan mosolya töltené ki. Kosári Aurél mellől nem hiányozhat hűséges, rozzant kerékpárja. Aknai Tamás szemüvegesen, kissé távolabbról méreget bennünket a sérülékeny szellemi ember távolságtartó gátlásosságával. A számos kitűnő portré egy-egy aforizma is. A két fotóművész azon a pengevékony élen egyensúlyoz, ahol a felvételek már műtárgyakká, műalkotásokká válnak, de még őrzik azt a jelenidejű, személyes közvetlenséget, amely a múlékony, csak a pillanatot rabul ejtő fényképezés sajátja. „Benne volt a levegőben, hogy meg kell csinálni - teszi hozzá Körtvélyesi. - Mind a nyolcvanegyen fölhozták önmagukat a műterembe! Partnereink voltak, elfogadták instrukcióinkat. Az egész nagyon személyessé vált. Mindenkit külön fotóztunk, de nem mondtuk meg senkinek, hogy rajta kívül kit választottunk. Előzménye Örs 1994-es tárlata, amit a fekete tablón látni. Molnár Edit és mások csináltak hasonlót, de sztárokról, hírességekről. Nem kötődött városhoz, hiányzott belőlük ez a szeretet, ez a személyesség.” „Rippl Béla vendéglős, Ká- lóczy Attila dohány- és gyarmatárus vagy a kosaras Balázs Hajnalka fotója azt is elárulja, a pécsiség, a kultúra fogalmát szélesen értelmeztük. Azokat kerestük, akik hozzáadtak valamit a városhoz. Ahogy összegyűlt ez a sok kiváló ember a megnyitón, kivételes pillanat volt. Az anyagból készülő kiadványt a november 30-ai tárlatzáráson mutatjuk be. És mindenképp folytatjuk! Egy ilyen sorozatnak nehezen lehetne a végére érni.” B. R. Harnóczy Örs (balról) és Körtvélyesi László Itáliai színészek Csehowal Milánóból érkeznek Pécsre (hacsak a közlekedést akadályozó sztrájkok nem késleltetik őket) a „Tyeatr na Da- ganka” nevű társulat művészei, akik Csehov-műveket adnak elő a baranyai megye- székhelyen. Az olasz műkedvelő társulat tagjai szórakozásból tanulják az orosz nyelvet, s azért is, mert tudják: eredeti nyelven játszani mindig más, mint a sohasem teljes fordításokból megismerni egy alkotást. Utcai színháznak is nevezik ma- « gukat, mert a 12 fős csapat szívesen bemutatkozik a szabadtéri helyszíneken is. Az orosz származású, de Milánóban élő Irina Corrieri rendező vezetésével dolgozó csapat a pécsi Horvát Színházban ma délután 17 órakor lép fel, Csehov-miniatűrökkel. Játsz- szák a „Medve”, a „Házassági ajánlat” és a „Jubileum” című darabokat. A Pécsi Magyar-Orosz Társaság meghívására jött társulat holnap Harkányba, és a Villány-siklósi Borút településeire is ellátogat. A pécsi közönség korábban már láthatta őket, szerepeltek az Egyetemi Klubban is, tavaly ősszel pedig, ugyancsak a Horvát Színházban, Maja- kovszkij-műveket játszottak. Útjuk következő állomása Budapest lesz. Hodnik I. Gy. A medve és a szántóvető Bolgár népmesékből fűzött össze egy történetet Kovács Géza, aki Kecskemétről érkezett vendégrendezőnek a pécsi Bóbita Bábszínházba. Színészei „A medve és a szántóvető” című előadásban egyszerű használati eszközök és ruhadarabok „átváltoztatásával” alakítják ki a bábokat, a kellékeket, s teremtenek élvezetes, jókedvű komédiázással kísért előadást. Valahogy úgy, ahogyan baj esetére rendelkezik a tréfás bábos segédkönyv, melyben leírják: viharban a bábos fedett helyet keressen, ruháiból s a természet ajándékaiból formázzon figurákat, találjon érzelmekre ható, állatokról szóló mesét, s próbáljon szorgosan a vihar elálltáig, hogy végül játékával ne okozzon csalódást a közönségnek. Ezt ígérik az előadás létrehozói is, köztük a játszók: Illés Ilona, Zengő Agnes, Schneider János és Zrínyi Miklós, a jelmez- és bábtervező, Bartal Kiss Rita, s a díszlettervező Mátravölgyi Ákos. A bemutatóra november 15-én délelőtt 11 órakor kerül sor a Bábszínházban. Hodnik I. Gy. - Fotó: M. A. Futnak a képek FILM JEGYZET Egy hölgy a kamera előtt Henry James Egy hölgy arcképe (The Portrait of a Lady) című alkotása a modern regény immár kanonizált emlékműve. Hősnője, Isabel Archer, akit némi leegyszerűsítéssel Bo- varyné angolszász változatának tartanak, szülőhazájából, Amerikából „hozta magával” jellemének két meghatározó vonását: öntudatos, néha már-már dölyfös szabadságvágyát és naiv önbizalommal társult tapasztalatlanságát. Ha így nézem, a regény Isabel végzetes tévedéséről szól, arról, hogy helytelenül ítéli meg választási lehetőségeit s ezért válik egy cselszövény áldozatává. Valójában tehát belül, a lány lelkében dőlnek el a dolgok, hiszen még Ralph fatális következményekkel járó nemes gesztusa is, amely Isabelt gazdag örökösnővé tette, végső soron a hősnő személyiségében leli magyarázatát: Ralph az ő szabadságvágyának feltételeit kívánta biztosítani, akaratlanul kiszolgáltatván ezzel szeretett kuzinját a cselszövőknek. Az ausztrál rendezőnő, Jane Campion (tehát a kamera mögött is egy hölgy állt) rokonszenves tisztelettel vette kézbe a regényt, s kétségtelenül az utóbbi évek egyik legvonzóbb irodalmi adaptációját készítette el, ám mégsem figyelt fel eléggé a szerzőnek arra a megjegyzésére, miszerint „semmit sem kell elmondani teljes egészében”. Ebből a szempontból Nicole Kidman keserves zokogása Ralph halálos ágyánál „túlbeszélésnek” tűnik, és John Malkovich is jóval korábban leplezi le előttünk Osmondot, mint kívánatos lenne. Isabel megfordulása a befejező képen szintén hiba: nem azért, mert eltér a regénytől, ahol a hősnő visszautazik Rómába, hanem mert túlhangsúlyoz egy lehetőséget. Szerintem elég lett volna a kép kimerevítése a visszafordulás előtti pillanatban. Amit Jane Campion szintén nem tudott hibátlanul megoldani, az a tudatregény mozgóképi átírásának korlátáiból következik. Az epikus szerkezet fókuszát ugyanis a „hölgy” tudatában aprólékos elemzése alkotja, ami a belső nézőpont következetes alkalmazásával függ össze. A film mint jelrendszer, ennek visszaadására valószínűleg nem képes. Talán a már Orson Welles által kikísérletezett „társított nézőpont” lehetett volna egyfajta áthidaló megoldás, amikor a felvevőgép egyaránt képbe foglalja a szemlélő hőst és a látványt. A rendezőnő ehelyett merész kameramozgásokat alkalmaz, amelyeket a magam részéről csak mint a mai nézőknek tett engedményeket tudok értékelni. Szépek viszont a szokatlan képkötések, a némafilm-imitációk és álhír- adó-részletek, s gyönyörű a firenzei Amo-híd ködös víziója. Ám amit Jane Campion elveszít a tudatregény vámján, azt igyekszik visszanyerni a miliőrajz révén, ott, ahol a kamera egyébként is nyerő pozícióban van. Henry James regényében a tárgyi leírások jelképes szereppel bírnak, s ezt a rendezőnő kiváló formaérzékkel adja visz- sza. Leleplező erejű Osmond házának álarcszerű homlokzata, a berendezés díszletszerűsége, a közelképpel kiemelt finom mívű, de repedt csésze pedig Madame Merle jellemére utal. „Túl sok az elmondani Arckép-félig takarva (Nicole Kidman) való, az a baj”- mondta Henry James. Jane is tiszteletet ébreszt ben- Campion filmje már csak ezért nünk. Nagy Imre * t « A ( I
