Új Dunántúli Napló, 1998. június (9. évfolyam, 149-177. szám)
1998-06-11 / 158. szám
1998. június 11., csütörtök Háttér-Riport A televízió nagymértékben untat órányi beszélgetés Vitray Tamással, aki az idén nyáron jubilál Ahogy felér a lift az MTV Szabadság téri épületének nyolcadik emeletére, jobbról a közeli ajtó nyitva, s már az ajtóban állva köszönt Vitray Tamás. Ott várt - valószínűleg a portán jelezték érkezésemet. Tudom, hogy pontos ember, s igyekeztem én is az lenni. Különösen, hogy csak egyetlen óránk van a beszélgetésre, hiszen előre jelezte; az egyik stúdióban, az élő műsorban 10 óra 30-ra várják. Ami mostanában nem nagyon ritka, vendégként hívták meg, beszélgetni, a szakmáról, a múltról és a jelenről. Bizonyára van mit, hiszen több jubileum és évforduló zsúfolódik Vitray Tamás számára az idei esztendőben. Hatvanöt éves. Augusztusban lesz pontosan negyven éve, hogy először megjelent a képernyőn és december 1-jén, hogy felvették hivatalosan is a televízióhoz. Emlékezve korábbi, vele készült szűkszavú riportokra, meglehetősen tartottam a találkozótól. Arra gondolva, hogy szakmája okán ő inkább azok közé tartozik, akik nem a válaszadó, hanem a kérdező pozíciójában érzik jobban magukat. Nos, ez így is van bizonyára, mégsem hallgathatom el, meglehetősen közlékeny és kedves, mi több, segítőkész volt. A „dolgozószoba” két helyiségből áll. A nagyobb tárgyalót nem volt időm szemügyre venni, a kisebb, íróasztallal, szekrénysorral, kényelmes fotelekkel meglehetősen lakályos. A falon fényképek, de nem sok. Olyan fotók, melyekre az ember azért tekint fel inkább, hogy rossz kedvét és gondjait - ha vannak - elűzze. Köztük egy avitt hetilap dupla oldalán a Telesport kis csapata, abból az időből (a hatvanas évek eleje), amikor a „színes magazinok” attól voltak színesek, hogy oldalait világosbarnára nyomták. Aztán ott van a két unoka; a nagyobb fiú, a kisebb lányka. És egy ölelkező fotó, melyen a gazdival a szép németjuhász kutya; szintén lány. Végezetül a Mensa Hungária tanúsítványa, miszerint Vitray Tamás azon kevesek - a népesség mindösz- sze 2 százaléka - közé tartozik, akiknek az IQ-ja 145 és 155 között van. Bizonyára felbosszantana, ha tőlem, újságírótól valaki azt kérdezné, hogy olvasok-e újságot. Én mégis megkockáztatom:- Szokott Ön televíziót nézni? Mondjuk, csak úgy, ki- kapcsolódásképpen előjön önből a tv iránti csillapíthatatlan vágy?- Manapság már nem nagyon. Bár volt időszak az életemben, amikor a legtöbb műsort megnéztem, igyekeztem nagyon naprakész lenni.- Miért ez az eltávolodás?- Hogy is mondjam. Az ember átmegy eleinte egy furcsa időszakon, mint amilyen a fertőző gyermekbetegségek ideje. Amikor mindent végignéz, főleg szakmai szempontokból és főleg a konkurenciát figyeli, és óriási öröme telik abban, hogy ha valami rosszat lát. Ha valaki hibázik. Aztán jön a második időszak, amikor ugyan észreve- szem a hibákat, a magamét és a kollégák hibáit is, de oda a ka- jánság, mert eszembe jut, hogy azért egy hajóban evezünk. Én ezt hosszan átéltem a munkám során, főleg a sportriporterkedés idején. És aztán szép lassan eljön az az időszak is, amikor már azért nem nézi a másikat, mert már ismeri és előre tudja, hogy mit, miért csinál, mi fog a dolgok rendje szerint következni.- Ezek szakmai indokok. Én a kikapcsolódásra gondoltam.- Ami a magam dolgát illeti, a televízió - és most általában a televízióról beszélek - vagy nagy mértékben untat vagy bosszant. Hát miért idegesítsem magam? Időfecsérlés az ilyesmi.- Miért untatja vagy bosz- szantja?- Amiért mindenkit. Azért, mert sekélyesedik, mert olcsó, mert eluralkodott egyfajta olyan merkantil szellem, melyben a pénz, a bevétel, a nyereség a döntő. Ennek a szemléletnek a jegyében a jövedelmező reklám a legfontosabb az adásidő szempontjából, és ezért csak olyan műsorfélék, műso- rocskák igényeltetnek, melyekről nem tisztem, hogy véleményt alkossak. Külföldi tévé- társaságoktól megvásárolt, több évtizede futó gyermeteg vetélkedők és szerencsekerekek li- cencei vagy brazil analfabétáknak készített százötven részes gügye sorozatok. Föladta a televíziózás azt, hogy valamelyest embereket próbáljon nevelni, kultúrát adjon, értéket teremtsen. Elment a tömegízlés, a giccs felé.- A közszolgálati televízióról is ez a véleménye?- Természetesen. Ott is szembesülnek a pénzhiánnyal. Karinthy szerint ugye, a pénz az etimológiailag eredendően a nincsből származik. Hát ez így is van. Amelyik műsor nem tud kellő számú reklámot begyűjteni, meghal. Szép csendben műsorok tucatjai múltak így ki. Ebben a helyzetben szinte ör- vendek annak, hogy már nyugdíjasként nem kell ott lennem ebben a számomra már nem vonzó ringben. Egy dolgot azért kötelességemnek érzek leszögezni. Bármennyire is pesszimisztikusan hangzott mindaz, amit mondtam, azért a televíziózás most globálisan jobban teljesíti a funkcióját, mint korábban.- Hogy érti ezt?- A múltra gondolva, amikor nemcsak, hogy nem volt konkurenciája, ráadásul egyetlen kitekintési lehetőség volt a világra. És mint ilyen, nagyon különleges helyzetet élvezett. Belefért rendkívül sok jó dolog is, gondoljon csak a Ki-mit-tu- dokra, karmesterversenyre, a sokféle vetélkedőre, kulturális műsorra, színházi közvetítésre - melyek nem tipikusan tévés műfajok -, tévéjátékokra és egyébre. Tehát akkoriban a monopolhelyzetből sok jó is származott, sokféle privilégi- zált helyzet is adódott. S ez nem típusos dolog, nem a televíziózás sajátja. Paradox módon diszfunkcionálisan éppen a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években működött a Magyar Televízió. Amikor olyan sokan szerettük.-Én is ahhoz a korosztályhoz tartozom, akik nézőként ott voltak a televíziózás hőskorában. Hokedlivel mentem a szomszédba, s örvendtem, ha láthattam az adást. Sőt, szinte ünnep volt az első Tavasz készülék üzembehelyezése, amikor édesapám a két szál drót szobaantennát beállította.- Éreztük ezeket az ünnepeket mi is. A kisebb községekben a helység egyetlen mozija volt a tévé, s olykor a kultúr- házban szinte odaszegezte az embereket egy-egy országra szóló vetélkedő a képernyő elé. Eleinte furcsálltám, később kicsit nyomasztott is, mindenesetre meg kellett tanulnom, hogy mekkora felelősséggel jár.- Negyven év meglehetősen hosszú idő. Milyen jövőről álmodoztak akkoriban, a kezdetek idején?- Nem álmodtunk mi semmiről, hanem végeztük a munkánkat. Amolyan hályogkovács módján. Igyekeztünk a legjobb megoldásokat kitalálni. Talán kevesen tudják, hogy eleinte az intetjük, beszélgetések forgató- könyvét rendkívül precízen el kellett készíteni, pontosan leírva, szóról szóra. A kérdéseket is és a válaszokat is. Természetesen az interjú alanyának is be kellett magolnia, s ezt a tervet letettük a szerkesztő asztalára, majd három, olykor négy próba után mehetett az élő adás.- Ez egyfajta cenzúra volt?- Nem. Hanem inkább azért csináltuk így, mert azt hittük, hogy így a jó. Hogy a rendező ebből a forgatókönyvből majd tudni fogja, mikor és mit mutasson a nézőnek. Persze, nem ment így sokáig, a gyakorlat visszatett mindent a helyére.-S Ön ebben a közegben élt és él, mint hal a vízben.- Kovalik Karcsi barátom mondta, hogy ő akkor boldog, ha az adás után kialudnak a lámpák. Én éppen ellenkezőleg: akkor érzem jól magam, amikor égnek.- Hogyan lett televíziós?-Azt gondolom, nyugodtan elmondhatom. A rádió angol nyelvű adásánál dolgozva meglehetősen megharagudott rám, kezdő riporterre a főnöknőm. Keze messzire ért. Ez a viszony érlelte meg távozásomat és jelölte ki utamat az akkoriban meglehetősen ismeretlen televízió felé. Döntésemet főképpen az motiválta, hogy nagyon megszerettem a szakmát és szerettem volna anyanyelvemen érvényesülni. Az angol adás rövidhullámon ment, s a kutya se hallgatta.-Azt észrevettem, hogy messze elkerülte a politikai műsorokat.- Igazából nem én kerültem el a politikát. Említett rádióbeli főnököm - amikor bejelentettem távozásomat - elteijesz- tette, hogy 1956-ban disszidálni akartam és, hogy a feleségemmel már a határról küldtek vissza. Ebből persze egy szó sem igaz, de nem nekem hittek. Úgyhogy a politika közelébe sem engedtek jó ideig, egy kivétellel. Már 1968, a csúfos csehszlovákiai kalandunk után a külpolitikai fórum vezetésére kértek fel. Vállaltam. Miután az adás minden zökkenő nélkül lement, felhívta a tévé akkori főnökét Pullai Árpád - aki az MSZMP Központi Bizottsága titkára volt - és azt mondta: „Minden rendben, gratulálok. Csak miért éppen a Vitray vezette?”- Én emlékszem még egy adásra, 1990-ből. Az első választás előtti kerekasztal-be- szélgetésre, amikor az összes újonnan alakult párt vezetője elmondhatta, hogy milyen program mentén óhajtja a jövőt. Akkor Ön avval fejezte be a műsort, hogy nem a pártoknak és vezetőinek, hanem nekünk, a tévé nézőinek, Magyarországnak kívánt sok sikert a választásokhoz. Ez meglehetősen vá- teszi mondat volt.- Emlékszem rá. Azóta is napirenden ez a kívánság.- Ma a tévé többnyire a krimi, a gyilok, a szex, az emberek elborzasztása, meghökken- tése. Ön soha nem ment el ebbe az irányba. Beszélgetős műsoraiban átüt a humánum, olyan emberi sorsok és szituációk jelennek meg, küzdések és eredmények, melyek kicsengése úgymond szinte mindig pozitív. Hogy fogadja ezt a mai televízió, a mai televíziózás?- Tekintettel arra, hogy még dolgozhatom, valamelyest talán még van rá igény. Különben munkám se lenne. De azért, ha nem is panaszként mondom, tudniillik, hogy nálunk a szerződések csak egy bizonyos időig szólnak. így számomra is bizonytalan a jövő. Egyelőre még tart. Tekintettel azonban arra, hogy a televíziónak jelenleg állandó vezetése nincs, nem lehet tudni, hogy vajon meddig?- Ez amolyan exlex állapot?-Pontosan az. És ahogy azt tudjuk, a választások is közbejöttek és nem tudni, hogy ki mondhat ki döntő kérdésekben igent vagy nemet. S ha „oda- fönn” nincs bizonyosság akkor lefelé is bizonytalanság van.- Önt ismeri az ország, s a tiszteletre és szeretetre méltó emberek között tartják számon. De vajon tényleg ismerik-e?- Igazából nem tudom. Több könyvemben megírtam magam, ez talán segített a képernyőn időnként feltűnő ember megismerésében. Ha jól emlékszem, e könyvek között a hatvanas évek végén írt Mexikói mozaik tele van optimizmussal, határtalan lelkesedéssel. Akkoriban nem ismertem akadályt. Majd miután kimehettem az Egyesült Államokba az ottani televízióval ismerkedni, megírtam az Amerikai mozaikot. Ez már a hetvenes évek és más hangnem. Fölismerve mindazokat a gátakat, melyek a keleten élő embereket, nevezetesen akkor és engem körülvettek. Most újabb könyv megírásán morfondírozom, s e nyomán összeállhat a kép: ilyen vagyok.- Két unoka, s amint hírlik, jön a harmadik.- Igen. Ez a boldogság.-És a vidéki életmód?- Feleségemmel házat vettünk néhány esztendeje Budapesttől 23 kilométerre. Ha tehetem, igyekszem haza, s lehet, hogy ez már a korral jár, de nagyon jól érzem ott magam. Ha otthon letelepszem, már nagyon nehéz kimozdítani, bármiről is lenne szó. Kozma Ferenc Mészáros Attila jegyzete Jéghideg nyári zivatar Baranyát egyelőre - szerencsénkre - elkerülték a megdöbbentően nagy kárt okozó heves nyár eleji zivatarok. Nincsenek termésölő jégverések, letépett háztetők, beomlott pincék. Ehhez képest a hétfői zivatar is szelíd volt. Most Somogybán csapott le az égi harag, az apró kis falura, Bábonymegyerre. Ilyenkor a tömegkommunikáció feladatához hűen a helyszínen terem, arcokat mutat és elsodort kerteket, feltöltődött árkokat és szétzilált szobákat. A pillanat baja és a megoldás időbeni érkezése között azonban nagy a különbség. Ez már nem egyedi somogyi tapasztalat. „Kárfelmémek” a biztosítók, a helyi és a megyei önkormányzat szakemberei. Egyelőre - szól a sémanyilatkozat - semmi pontosat nem tudunk mondani, a végleges eredmény csak napok múlva várható. A károsultak meg ott állnak az iszappal borított udvarban, az utcán, csizmájuk majd’ térdig merő ragadós sár, a fejük felett nyitott a plafon a már kitisztult égre. Voltak ilyen természeti csapások az utóbbi években sok helyen. S mindig döbbenten hallhattuk az illetékesektől az első nekibuzdulásban ígért azonnali segély összegét. Ma már mindenki tudja, mennyibe kerül egy tégla, egy mázsa cement, egy közepes tető befedése, a fólia. Röviden: ami a súlyosan rongálódott házak helyrehozatalához kell. Azt is tudja azonban mindenki, hogy a károsultak soha sem mondanak kevesebbet, mint amennyi biztosan elég. A hivatalok emberei azonban mintha nem lennének tisztában az árakkal: ők mindig feltűnően kevesebbet mondanak. Az emberek pedig - azok is, akiket akkor éppen nem érintett a természeti csapás -, elgondolkodnak. Keresik az állami gondoskodás kétség- beeséshez és a tényleges kárhoz viszonyítottan arányos segítőkészségét. És persze, ennek anyagi megnyilvánulását. Az eredmény azonban mindig csalódást okoz. Azon a napon, és hetek múlva is. ________________________^ > ■'osnmm :■ < /<{= v£ZM».tMii. S. ■■ 1 Sz ögre akasztott élet fotó: wéber tamás Készül az önműködő „Világhéja” Felderítő repülő személyzet nélkül A karcsú gép orra öblösen képzett, mint az utasszállítóké, de nincs rajta ablak. Nincs is arra szükség, hiszen a kabinban ember sehol: az amerikai légierő legújabb felderítő gépe önműködően végzi feladatait. Húszezer méterre a Föld felett, 10 kilométerrel magasabban, mint ahol az utasszállítók járnak. Egy útján 42 órán át képes a levegőben maradni, illetve 25 ezer kilométert tud megtenni. Global Hawk, azaz „Világhéja” nevet adtak a felderítő gépnek, amelyet a legkorszerűbb elektronikával szereltek fel. A radar egy nap alatt 138 ezer * négyzetkilométert „tart szemmel” úgy, hogy a magasból felismer repülőgépeket, harckocsikat, rakétaállásokat vagy akár még mozgó járműveket is. Ha fegyver nincs is rajta, meg tudja védeni magát: berendezései jelzik, ha radarfigyelés alá veszik és a radarsugarakat meg tudja zavarni. A rá kilőtt rakétákat pedig el tudja téríteni a pályáról. Á „héját” a Földről irányítják vagy előre beprogramozva küldik útjára. Áz első gépeket 2002-re állítják hadrendbe. Ferenczy Europress >
