Új Dunántúli Napló, 1998. március (9. évfolyam, 59-89. szám)
1998-03-14 / 72. szám
1998. március 14., szombat Március 15 Dunántúli Napló 11 Amazonok és a szabadságharc Sokszor és sokféleképpen emlékezünk meg az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóiról, de mintha kevesebb szó esne azokról a hölgyekről, akik a dolgok természetéből adódóan szintén ott voltak a mindennapok sodrásában. Olykor csak mint aggódó feleség - vagy szerető olykor mint „tépéscsináló” avagy betegápoló nővér. De akadtak, kik kivont karddal harcoltak csatamezőkön, s végül akik Világos után rejtet- ték-óvták a bujdosókat, vagy ették a rabok keserű kenyerét. Éppen száz esztendeje jelent meg egy szép kötet, melyet Jókai Mór, Bródy Sándor és Rákosi Viktor szerkesztett, s mely „ Ezemyolcszáznegyvennyolc ” különlegesen érdekes történeteit taglalja, képekkel, levelekkel körítve, hazafiúi és honleá- nyi kebelben fogant gondolatokkal ékítve. Ebben jegyezték föl, hogy bizonyos Károlyi György gróf felesége, szép teremtés, leereszkedvén a sebesülthöz, e szavakkal csókolta meg a közvitéz kezét: „Legyen ez a köszönetéin, amiért a hazáért harcolsz. ” A hölgyek legnagyobb része a tábori betegápolást szervezte a honvédelem idején, s köztük Kossuth Lajos testvére, Meszlényi Jenó'né volt a tábori kórházak főfelügyelője. Vele vállvetve munkálkodtak a sebesültek ápolásának dolgában maga Kossuth Lajosné, Batthyány Lajosné - a miniszterelnök felesége Damjanicsné, a már említett Károlyi grófné, Teleki Blanka, Brunszvik Júlia, Nádasdy Józsefié és még jó néhány nemes magyar asszony. Igen ám, de a fiatal hölgyek közt akadtak sokan, akik szintén a harcmezőre vágytak, és nem beteget ápolni, hanem harcolni az egri nők módján. Amazoncsapatokat akartak szervezni Magyarországon és Erdélyben, de hát ezeket a szeretetreméltó századokat mégsem lehetett beilleszteni a magyar hadi kötelékbe. A kormány nem támogathatta - e törekvéseket, de azt sem tudta megakadályozni, hogy a kisasszonyok huszárruhát ne ölt- senek, s nemük iránt tévedésbe ne ejtsék a főtiszteket. így került Lebstück Mária a huszárokhoz, s diadalt diadalra halmozva fölvitte a hadnagyi rangig. Férfias katonává vált Bányai Júlia, Pfijfner Paula, Szentpály Janka, Jagelló Apollónia , akik fehér kezükkel fekete halált osztottak a harcban. Ezek közül két harcos amazonról szóljunk néhány szót, bővebben is. Egyikük Lebstück Mária - a híres Mária főhadnagy. Figuráját Huszka Jenő 1942-ben (talán nem véletlen a dátum) formálta meg a híres operettben, de élete nem úgy alakult, ahogyan megillette volna. A 48-as bécsi forradalomban a jogászcsapatban harcolt, megsebesült, majd átjött (és férfiruhában) a magyar szabadságharcban az úgynevezett Miklós-huszárok egyenruhájában vett részt sok ütközetben, s kapott újabb sebet például a kápolnai csatában, s a hősiességéért lett főhadnaggyá. De ki is volt ő valójában? Lebstück Mária Zágrábban született 1830. augusztus 15-én, tehát 18-19 évesen lett harcoló vitézzé. A szabadságharc bukása után hat hónapig, mint tiszt, az aradi várban raboskodott (férje Jónák József tüzér őrnagy), majd mivel megözvegyül, évekig nagy nyomorban neveli kisfiát. Egy újabb házasság menti meg a teljes elnyomorodástól: második férje Pasch Gyula, festő. Bányai Júlia a legendás erdélyi település, Vízakna szülötte, s talán az 1848^19-es szabadságharc legizgalmasabb életű teremtése, aki Kairóban fejezte be földi pályafutását, mint vendéglősnő. Első férje Sárossy Gyula ügyvéd, aki 1848 elején meghal, s az özvegyen maradt asszonyka - ekkor éppen 24 esztendős - a férje nevén és uniformisában jelentkezik a honvédseregbe. Előbb főhadnagyi, majd századosi rangfokozatot szerez, s egy időben csapatával például a magyar fősereg visszavonulását Kolozsvárnál fedezte. A bukás után Törökországba emigrál, s bár 1850-ben visszatér Erdélybe, hogy részt vegyen egy kérész életű összeesküvésbén, miután leleplezik őket, Kairóba távozik, s ott hal meg 1883-ban. A forradalom és szabadság- harc utáni időkből két név kívánkozik kiemelésre, Teleki Lebstück Mária, azaz Mária főhadnagy Blankáé és Leó'wey Kláráé. Életük és sorsuk kapcsolódik és elválik. Gróf Teleki Blanka a nőmozgalom hazai úttörője (nagynénje Brunszvik Teréz), s nemzeti leánynevelési intézetet hozott létre 1846-ban Pesten. Ez volt az első középfokú leányiskola Magyarországon. A szabadságharc idején Leőwey Klárával - aki a leányiskolában tanítónő - Debrecenben segítik a sebesült honvédeket, majd bujdosókat rejtegetnek. Teleki Blanka külföldi forradalmi érzelmű emberekkel tart kapcsolatot, de levelezését a rendőrség elfogja és 10 évi várfogságra ítélik. Leőwey Klára hasonlóképpen rendőrkézre kerül, s mindketten együtt raboskodnak Kufsteinben. Teleki hamarabb meghal - idősebb volt - Leőwey pedig a századvég felé a konszolidálódó életben a szabadságharc idejéről sok szép tárcát és visszaemlékezést ír. Mindketten dokumentálták azért a múltat, ugyanis a kufsteini időket Teleki Blanka rajzos naplója örökítette meg. Végül még két hölgyről emlékezzünk meg. Egyikük Ma- derspach Károlyné, akivel a világosi fegyverletétel után a legocsmányabb gyalázatot tették Haynau parancsára. A rusz- kabányai mérnök feleségét levetkőztetve, nyilvánosan meg- vesszőzték, mert segítséget nyújtott a bujdosóknak. (Félje pedig öngyilkos lett.) A másik hölgy annyiban kapcsolódik a szabadságharchoz, hogy annak az it te bei Kiss Ernő honvédtábornoknak a hitvese, akit az aradi várfalnál 12 tábomoktársával kivégeztek. Egyébként Horváth Anna Füreden lakott, s talán akként ismerősként is cseng a neve, hogy az ő tiszteletére rendezzük évente a híres Anna-bálokat. Nos, Annát a fájdalma vitte Aradra, s egy éjszaka az őröket lefizetve hantoltatta ki férje tetemét a várárokból. Kozma F. Ötvenéves a Kossuth-díj Bár a Kossuth-díj megalkotásakor a 22 milliméteres átmérőjű, felül nyitott, koszorúba hajló babérágat aranyból óhajtották kiönteni, valószínűleg színarany babérág csak keveseknek jutott. Talán az első díjkiosztás idején, éppen ötven éve, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc centenáriumán. Hiszen erre alkották. A díj ma nagy tisztaságú ezüstből készül, s az ágakat összefogó korábbi piros szalagot nemzeti színű váltotta föl. Csak a ritkán kiadott Nagydíj az arany (18 karátos) és önmagában is vagy tizenötezer forintot megér. Bizonyára sokan tudják azt is, hogy a hazai kitüntetések mellé nem jár többnyire egy fillér sem (a Köztársasági Érdemrend különböző keresztjeihez sem), s ebben csak a díjak a kivételek, hiszen a nevükben is kifejezik azt. A Kossuth-díj történetéhez hozzátartozik, hogy az adott viszonyok között többnyire gazdaggá is tette a kitüntetetteket. Hiszen a megalkotásakor azt szerették volna a díj alapítói (Politikai Bizottsági javaslat is ezt támasztotta alá), hogy évente 25 darab húszezer forintos és ötven darab tízezer forintos díjat adjanak át az arra legérdemesebbeknek. Művészeknek, tudósoknak, munkásoknak és parasztoknak. A díj tétele aztán időről időre emelkedett, 1975- től nyolcvanezer forintra, 1985-től százezer forintra, s jelenleg (az 1990-ben megalkotott törvénymódosítás szerint) a pénzjutalom a mindenkori magyar éves átlagfizetés ötszöröse. Tavaly majdnem kétmillió forint volt a díj, az idén pedig 2 280 000 forint lesz. A múltban kalandozva néhány érdekességet illő megemlíteni. Az első kitüntetettek között posztumusz Kossuth- díjjal ismerték el József Attila, Bartók Béla és Derkovits Gyula életművét. A Nagydíjat (1952-ben alkották a csillaggal ékesített arany fokozat) Kodály Zoltán (1952-ben és 1957-ben), Reisz Frigyes matematikus (1953), Lukács György filozófus (1955), Lyka Károly művészettörténész (1963) és Kosáry Domokos, akadémikus (1996) vehették át. A csillag persze a rendszerváltás idején lekerült a díjról. Eddig közel másfél ezer Kossuth-díjat adtak ki az alapítás óta eltelt ötven évben, s a hozzáértők mondják, soha sem sikerült devalválni azt, sőt tekintélyét az is növeli, hogy a rendszerváltás óta (1990) szakmai testület javaslatára adnak Kossuth-díjat (és Szé- chenyi-díjat) annak, aki a tudományok, a műszaki alkotások, a kutatás, a műszaki fejlesztés, a kulturális és művészeti alkotások, a gyógyítás, az oktatás-nevelés terén kivételesen magas színvonalú, példaértékű, nemzetközileg elismert eredményt ér el. E szövegezés értelmében - kimondva - nem a Kossuthdíjjal díjazzák már a munkasikereket, s kétkezi munkásnak, parasztnak (vájárnak) nem jár többé ebből. A Kossuth-díj őskorában, az ötvenes években is mindig megvolt azoknak a tudósoknak, művészeknek, munkásoknak a köre, akik megérdemelték vagy megérdemelték volna azt. E sorba tartozott egy komlói csapatvezető vájár, név szerint Szilas Adolf, akit kiváló munkája és eredményei alapján (gondoljunk csak a munkaverseny mozgalomra) fel is terjesztettek a díjra, de valaki odasúgta Rákosi Mátyásnak, hogy „inkább Loy Árpádnak adjuk oda”. Ez aztán így is történt, s a Kos- suth-bánya élvájára soha nem jutott többet e díj közelébe. Úgy halt meg 1982-ben, hogy valószínűleg nem is tudott a fölterjesztésről (?), mert ma is élő gyermekei nem tudnak róla. Viszont az egyik lánya, Szakács Jánosné (aki maga is nagymama már) elmondotta, hogy édesapja az évek hosszú során rengeteg különféle kitüntetést kapott, megbecsült ember volt. E kitüntetéseket ma is őrzik, s a dédunoka örökli majd. Egyébként Szilas Adolf eredetileg Szlavek volt, nevét 1939-ben magyarosította meg. Van egy ellenkező előjelű baranyai történet is: dr. Hal József tisztiorvos története, akit szintén fölterjesztettek az első Kossuth-díjak osztásakor, 1948-ban. De mivel az az időszak erősen viharos volt a politikában, llku Pál, az MKP Pécs városi titkára Hal ügyében levelet írt Farkas Mihálynak (aki akkor Baranya országgyűlési képviselője és a Kommunista Párt illetékese is volt), hogy meg kéne akadályozni a tisztiorvos kitüntetését és el kéne távolítani a városból Hal Józsefet. A levél azonban késve érkezett, s Farkas Mihály csak annyit írt vissza Baranyába: Gondolták volna meg előbb az elvtársak, hogy kit terjesztenek föl. Egyébként Hal megkapta a Kossuth-díjat, ami az életét is megmentette. És még valami: dr. Hal József nevét ma utca viseli Pécsett. Érdekes tehát: amíg az ötvenes-hatvanas években akár egy cédulán is lehetett javasolni valakit a díjra (s politikai okokból szűrték át többször is a listát), addig ma szaktekintélyek sora teszi meg a javaslatot, úgynevezett albizottságokban, majd a főbizottság formálja-véglegesíti a listát. Kormányhatározat rögzíti például azokat a szakmai szervezeteket, intézményeket, akiktől elfogadják e javaslatokat, melyek az úgynevezett albizottságokhoz kerülnek. Az albizottságok szakmák szerint tagozódnak. Tagjaik között ott van Lajtha György egyetemi tanár, Beck Mihály akadémikus, Szakonyi Károly író vagy Kállai Ferenc színművész, Petrovics Emil zeneszerző, Szelényi Iván akadémikus. Az Antall József által fölállított főbizottság testületét 1997-ben alakította át Horn Gyula miniszterelnök. Jelenlegi tagjai között ott van Ferge Zsuzsa szociológus, Halász Béla akadémikus, Szabó István filmrendező, Rolla János hegedűművész. És még valamit befejezésképpen: az idei esztendőben az 1848^19-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulóján a Parlamentben 16-an vehették át az egyik legnagyobb hazai kitüntetést, a Kossuth- díjat. Kozma Ferenc Kossuth amerikai arcképe 1855-ből Kokárda: szokások és választások » A kokárda éppúgy hozzátartozik március 15-éhez, mint a fenyőfa a karácsonyhoz vagy a húsvéthoz a locsolkodás. Az egyetlen nap, amelyen nem akkor néznek furcsán az emberre, ha kitűzőt visel, hanem akkor, ha nem. Illik viselni. A kokárda francia eredetű szó, jelentése: szalagcsokor, szalagrózsa. Nem csak a neve, de viselésének hagyománya is francia eredetű, gallhonban a forradalom idején hordták a nemzeti színeket. Magyarországon a reformkor idején került előtérbe a nemzeti trikolór, sőt már ekkor is viseltek „kis zászlókat” a ruha díszeként. A kokárda természetesen 1848. március 15-e után vált azzá a jelképpé, amit ma is kifejez, de általános viseletté csak az 1867-es kiegyezés után válhatott igazán. Az illemtankönyvekben ugyan nem találni erre vonatkozó fejezetet, de a közfelfogás szerint alighanem viselni illik nemzeti ünnepünkön a kokárdát. Lapunk rögtönzött megyei telefonos közvélemény-kutatása szerint - amely korántsem tekinthető reprezentatív felmérésnek - az emberek java része viseli a nemzeti színű szalagot. Azok, akik érdeklődésünkre nemmel feleltek, vagy azzal érveltek, hogy aki igazán büszke nemzeti hovatartozására, az nem ezzel demonstrálja mindezt, s nem csupán az év egyetlen napján mutatja meg érzelmeit ország-világnak, vagy pedig azzal, hogy nem tartják fontosnak az ünnepet, mert az már régen elveszítette valódi tartalmát. A kokárdát viselők többsége úgy érvel, hogy a szalag kitűzése egyfajta rituálé, amellyel adózunk a forradalom és szabadságharc hősei és eszméi előtt. Olyan válaszoló is akadt természetesen, aki nem tudott többet mondani annál, minthogy így szokás, és számára kínos lenne nem viselni. Az azonban már sokkal változóbb, hogy ki hány napig és mekkora kokárdát visel. Van aki egyszerűen csak „ottfelejti” a kabátján, van aki pedig azért tűzi ki hamarább, hogy épp március 15-én ne feledkezzen . meg róla. A kokárda méreténél a legtöbben a kicsi és egyszerű szalagot kultiválják, de volt, aki kifejezetten a hivalkodób- bat tartja illőnek. A szokások mellett a választást az is meghatározhatja, hogy az ember éppen milyent kap. Vannak, akik évek óta ugyanazt viselik, de szép számmal akadnak olyanok is, akik minden március 15-ére újat vásárolnak. Utóbbiak figyelmét fölhívjuk arra, hogy előnyösebb, ha rövidáru boltban vásárolnak szalagot és maguk készítik el, az utcai árusoknál ugyanis a kokárdák ára akár hét-nyolcszorosa is lehet az anyagárnak. L. D. 1 1 « 1 »
