Új Dunántúli Napló, 1998. január (9. évfolyam, 3-30. szám)
1998-01-31 / 30. szám
10 Dünántúli Napló Kultúra - Művelődés 1998. január 31., szombat Hírcsatorna Vadócok. Frenák Pál társulata lép fel február 3-án este fél 8-kor a Pécsi Nemzeti Színházban. A „Vadócok” című darab a gyermekkor világából származó emléktöredékek érzékeny átirata. A felnőtt tekintet csak részben ragadja meg azt a realitást, ami közvetlenül nincs a valóság látványában. A test azonban egy átfogó emlékezet birtokosa. Frenák Pál koreográfiája azokat a mozdulatokat, energiákat emeli ki, mely mindannyiunknak sajátja. (ly) Madrigálok. A Pécsi Madrigálkórus zenés áhítatot tart február 2-án este 6 órakor a Szent Ágoston Plébánia- templomban. A zeneművek között három bemutató is lesz. Orgonán Könczöl Ferenc működik közre. (ly) Bariók-est. A II. Hegedűzongoraszonáta, a Szólószonáta hegedűre és a Hegedűzongoraszonáta lesz a program a Művészetek Házában Pécsett február 4-én, 19 órakor. Az esten Zsigmondy Dénes hegedűművész és Várjon Dénes zongoraművész játszik. Zsigmondy Dénes érdeklődését Bartókkal való személyes érdeklődése keltette fel. Szólistaként világhírű zenekarokkal játszott, ma professzor a washingtoni, a seattle-i, a bostoni egyetemen. 1997-ben a Magyar Köztársaság Közép- keresztjével tüntették ki. Váljon Dénes a Zeneakadémia tanára, több első díj és különdíj birtokosa. Munkáját 1997-ben Liszt-díjjal ismerték el. (ly) Világképek. „Képeslapok és prospektusok a nagyvilágból” címmel Rozvány György gyűjteményéből kiállítás nyűik a pécsi Szivárvány Gyermekházban február 6-án. A tárlat idején rendkívüli földrajzórát és vetítéseket is tartanak, (ly) Toliforgatók. Irodalmi délutánt tart a „Toliforgatók Klubja” a TESZ Székházban Pécsett, február 2-án 16 órakor. Ez alkalommal a klub alkotóinak írásaiból a szerzők és felkért előadók olvasnak fel. (ly) A Hajmási testvérek látogatása Kálmán Imre neve meg persze, a Csárdáskirálynő is, ahogy mondani szokták, kasszamágnes. Az 1915-ben Bécsben bemutatott operettet először „Éljen a szerelem” címmel komponálták, ami nagyjából ki is fejezi a tartalmát. Mert ha jobban belemélyedünk a Csárdáskirálynő sztorijába, hát azt kell mondanunk, hogy nem egy nagy durranás. Az első felvonás kellemes orfeumi bevezetője után, ahol a szerelmesek között kialakul a vérszegény feszültség, a második felvonásban egy bécsi palotában találjuk magunkat. A lassúdad cselekményt csak az olyan slágerek dobják fel, mint a „Te rongyos élet”, mely azért édes, mint a méz. A zárófelvonás promenádján végül nagyobb lelkiélet nélkül hirtelen minden szereplő rendbejön, a szerelmesek egymásra találnak, csók. Az operettől azt várjuk el, hogy szórakoztasson. A Csárdáskirálynő pécsi premierjén Moravetz Levente rendezőnek is ez volt a szándéka, és egészében mondhatjuk, tervét teljesítette. A kétségeket a rendszeridegen elemek okozzák, melyekről, ha következetesen végigkísérnék az egész előadást, azt is mondhatnánk, hogy olyan gag-ek, ironikus felhangok, melyek ezredvégivé teszik a század élői mesét. A színen átlengő figura, a fel-feltűnő tűzoltó a kis homokosvödrével, a sok bokacsattogtató párbaj segéd és más ötletek elsőre a számítógépes játékok világára emlékeztettek, ahol látványra épülő virtuális világba a programozó tréfájából egyszerre csak bejön egy törpe, és Báni szerepében Fillár István letörli az addigi pontszámainkat. A Csárdáskirálynő idegen elemei azonban, bár a kötelező nevetést meghozták, kívül maradtak az előadáson. Igaz, azt is mondhatnánk, hogy nem jobban, mint a Hajmási fivérek, akik vagy meteorológusok vagy nem. Operettet balett-tánccal kombinálva is ritkán lát az ember. Ez ismét a multimédiás tatlan kedvence a Bónit alakító Fillár István volt, nagy komé- diázókedvvel, egyéniséget felvillantó játékával. Kellemesen egészítette ki őt Stáziként Dévényi Ildikó, aki életszerű figurát teremtett. Nem csalódtunk a Cecíliát Lesznyák Katalin és Balogh László adó Vári Évában, és a Miska pincér szerepében fellépő Stenczer Bélában. Mindketten nagy szakmai tudással tettek eleget feladatuknak. A belső színházi berkeket ismerőket bizonyára felvillanyozta, hogy a hol hevülő, hol meg halvérű főherceget Simon István ügyvezető igazgató játszta, Kerekes Ferkót pedig Tóth Sándor, korábbi balett-direktor, akiről kiderült, hogy jó komikusi vénája is van. Pilinczes József hercege már hihetetlenségig hülye volt, Bóta István tábornoka meg szinte szó szerint „anyámasszony katonája”. Bajomi Nagy György, Urbán Tibor és Beer György korrekten játszott, Rubind Péter viszont Kiss villanásnyi szerepében szórakoztató perceket szerzett. Az előadásból Hammer Edit esztétikus jelmezeit érdemes még kiemelni. Gyarmathy Ágnes egyébként nagyvonalú díszlete már kevéssé szolgálta a rá vonatkozó igényeket. Az első felvonás korábban már lejátszott díszlete s a későbbi jelzésszerű kulisszák látványt teremtettek ugyan, de egy nagyoperetthez nem elég a kamarahangulat. A premieren a Pécsi Szimfonikus Zenekart Papp Zoltán vezényelte. Hodnik I. Gy. korszak hajtásait idézi fel, de az is lehet, hogy mindösszesen csak arról volt szó, hogy ha már egyszer van egy jó tánckar, hadd ropja. Az első szereposztásban játszó Lesznyák Katalin (Szilvia) és Balogh László (Edvin) szépen végigénekelték a nagyopeFOTÓK: WÉBERT. rettet. Kár, hogy Szilviát néha nem lehetett hallani, s hogy Edvinnek nem minden mondata volt érhető. A premier vitathaMagyarul magyarán Melyik a helyes? A gyógyfürdőkórház ápoltjai kivétel nélkül súlyos mozgásszervi betegségekben szenvednek, vagy műtét utáni kezelésben részesülnek. Nemük, koruk, foglalkozásuk, iskolázottságuk szerint is különböznek. Nehéz helyzetük ellenére se süllyednek önemésztő gondjaikba, s érdeklődésük is igen széles körű. Erről győzött meg az az ebédlői asztaltársam, aki megtudván foglalkozásomat, az otthoni baráti körében felvetődött és vitatott kérdésekről kért véleményt. Legutóbb arról vitatkoztak, hogy melyik a helyes: meg van edve vagy meg van éve (mármint egy bizonyos étel). A kérdés nem a napjainkban is vitatott ún. állapothatározó igealakra, más néven: szenvedő szerkezetre vonatkozott, amilyen pl. az el van intézve; vagyis a van, volt, lesz + határozói igenévből álló nyelvi kifejezésre, hanem az eszik ige lehetséges tőváltozataira. Válaszomban feltételeztem, hogy ismeri vagy legalább megérti a szótő fogalmát, azaz a szavak, főként az igék és névszók azon alakjait, amelyekhez toldalékok (ragok, jelek, képzők) járulnak vagy járulhatnak. Az igetövek közül a legjellegzetesebbek az ún. v tövű igék. A nevük arra utal, hogy minden ide tartozó igének van olyan tőváltozata, amelyben v fordul elő. Az eszik hat társával (iszik, tesz, vesz, hisz, visz) együtt ún. sz-szel bővülő v tövű ige. Az első kérdéses alakváltozat, az edve kiesik a számításból, mert a d csak a harmadik, vagyis az sz-szel és d-vel bővülőkben fordul elő. Az első típust tiszta v tövűnek nevezzük. Ilyen a lő, nő, sző stb. Fönnállhat persze, a téves analógia esete (alud-, feküd-, nyűgöd- stb.). Az éve már nehezebben magyarázható. Bár a v-s és az sz-szes tő mellett van egy tiszta magánhangzós tő is: e-tet, i-tat, vi-tet, sőt: vétel. Elvileg nincs kizárva egy e-ve alakváltozat sem, amely azonban nem azonos az eve elbeszélő múlt alakkal. (Mindent megeve, amit eléje teve). Az é-ve viszont határozói igenév, amelyben a -ve képző a hosszú é tőhöz kapcsolódik, miként az é-tel szóban. Tudomásom szerint a mai magyar köznyelvben ez az alak nem használatos. Ettől még valamelyik nyelvjárásunkban mindkettő előfordulhat. A kérdés azonban az volt: Melyik a helyes? Mivel a norma, a mérték a köznyelv, nem a nyelvjárás, ezért egyik sem fogadható el helyesnek, a szabálynak ugyanis egyik sem felel meg. Ettől persze, még használhatja az, akinek az anyanyelvjárásában akár az egyik, akár a másik mind a mai napig él. Főként akkora ha nem tudja vagy nem akarja megmondani, hogy az é-tel ki által fogyasztatott el, kebelez- tetett be (ez a szenvedő szerkezet lényege). S ha mindenképpen választani kell, akkor én inkább a másodikra, vagyis az éve alakra szavaznék. Úgy láttam, mintha az asztaltársam (a második fogás még nem volt megéve) megértette volna a magyarázatot. Bízom benne, hogy olvasóim is. Rónai Béla Apák és fiák A Kaposváron szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat legújabb számát a nemzedékek egymáshoz kapcsolódása gondolatának szentelte: versek, elbeszélések, tanulmányok és emlékezések foglalkoznak ezzel. A szám élén Rába György Apák és fiák című verse áll. Verssel még Veress Gerzson, Pék Pál, Szakács Eszter, Tur- csány Péter, b. Gyarmati László, Rozsos Gábor jelentkezik. Szántó Piroska útirajza Itáliába kalauzolja olvasóját, ahol egykor Vas Istvánnal járt. Szapudi András, Elmer István, Ferdinandy György, Rótt József elbeszélése a mai valóság egy-egy sajátos szeletét mutatja be. Martyn Ferenc hagyatékából egy gyermekkori emlékezése került elő. Somlyó György arról a kapcsolatról ír, amely a Balatonhoz, szülőföldjéhez fűzi. Bónis Ferenc tanulmánya arról a kapcsolatról szól, amely a zenetörténész Szabolcsi Bencét kötötte Kodály Zoltánhoz. Balogh Piroska Kodolányi János Boldog békeidők című regényét elemzi. A folyóirat Illyés Gyula és Gál István levelezésének harmadik részletét közli. A művészeti írások közül figyelmet érdemel a Szász Endrével készített interjú, egy eddig ismeretlen Thorma János- festmény bemutatása és a mosdósi fiatal alkotótelep munkájának ismertetése. Futnak a. képek filmjegyzet Andie MacDovell végre egy igazán nagy filmben Falra szögezett angyalszárny Vannak művészek, akik, megtalálván egy rájuk jellemző hangot, egy érvényes üzenetet, azután már lényegében ugyanazt mondják. Életművük úgy terebélyesedik, mint a fatörzs, amelynek évgyűrűit az egyes munkák alkotják. Más szerzők viszont - belső kényszernek engedve vagy a kor parancsára - képesek hangnemet váltani, mégpedig a külső szemlélők számára többnyire váratlanul. A kritikusok ilyenkor rendszerint a fejüket csóválják, s megfogalmazzák a maguk értetlen ítéletét: hanyatlásról, tévútra kerülésről beszélnek. Tanulságos végiglapozni a Wim Wendersről szóló kritikákat. Az amerikai barát feszes dramaturgiáját, a Villanás a víz felett kegyetlen humánumát vagy A dolgok állása illúziótlan látomását még általában, s joggal, az európai film megújításaként értékelték. Ezek után a Berlin-filmet nem lehetett, már csak Peter Handke miatt sem, rangján alul tisztelni, de a képekből sugárzó transzcendens ihlet már sokakat zavart. Ezek aztán az új műveket látván fanyalognak, s dekadenciát, alkotói kifáradást emlegetnek, az inspiráció elapadására következtetnek. Ám én azokkal értek egyet, akik a Berlin-film utáni opusokat, mint legutóbb a Lisszaboni történet-et, a korábbiakhoz hasonló értékű, csak problematikájukban, látásmódjukban megváltozott műveknek tekintik, inkább kiteljesedésnek, semmint hanyatlásnak. Ezt igazolja számomra Az erőszak vége (The End of Violence) is. Pedig ettől azért bevallom, kissé tartottam, a Wenders iránt táplált szemrebbenés nélküli bizalmam ellenére is. Mert nem nagyon hittem, hogy az erőszak témájáról lehet még újat mondani, s azt sem gondoltam volna, hogy a rendező Ame- rika-nosztalgiája (amely egykor a Páris, Texas-1, halhatatlan műveinek egyikét ihlette) rejt még ki nem mondott titkokat. Nos, ezúttal is Wendersnek volt igaza. Ez a legfelkavaróbb film, amit az erőszakról valaha is láttam, jóllehet egyetlen véres jelenet sincs (!) benne. A történetben, persze, jócskán akad ilyen, de ezeket Wenders, leradírozva a térképről a brutalitás hollywoodi iparosait, egyszerűen lehagyja a vászonról. Amikor pedig, a végkifejlet során, a latin-amerikai takarítónő feltett kezekkel hátrálva lejön a lépcsőn, az nemcsak végtelenül feszült s ugyanakkor katartikus jelenet, amely elegánsan összekapcsolja a film két cselekményszálát, de egyben az amerikai mozi paródiája is. És miközben megépül szemünk előtt a képek ironikus rendje, kapunk egy újabb város-víziót is, ezúttal Los Angelesről. A városról, ahol aranyozott angyalszárny mint lakberendezési tárgy kerül a falra egy hideg-rideg otthonban, ahonnét csak elmenekülni lehet, de ahol egy kislány megtanítja a hősnek, hogy a „menny” és az „ég” spanyolul egyazon szó. Ez a Los Angeles-film is azt üzeni tehát, hogy figyelnek bennünket felülről. íme, a Wenders- életmű főmotívuma! S végül azt is megtudjuk, hogy valójában kik. Nagy Imre t
