Új Dunántúli Napló, 1998. január (9. évfolyam, 3-30. szám)

1998-01-31 / 30. szám

1998. január 31., szombat Kultúra - Művelődés DÜinántúli Napló 11 Múzeumból múzeumba Pécs város múzeumai ismét sok látogatót vonzottak az idén. Az már más kérdés, hogy a belépőjegyek árából nem lehet fűteni, világítani, ezért télen némelyikük zárva tart. Télen is a legnépszerűbb a Zsolnay Múzeum fotó: Läufer Egy műgyűjtő hagyatéka Pécs igazán elmondhatja magá­ról, hogy az ideérkező turista csak a két kezén tudja megszá­molni, hány múzeum közül vá­laszthat, és ha mindet végig óhajtja nézni, bizony, nem elég egy napot a városra szánni. Érdekes, hogy hosszú évek óta megvan az éllovasok listája, mely semmit sem változott. Eszerint a legnépszerűbb a Zsolnay - Amerigo Tot Mú­zeum, ezt szezon derekán akár 20 ezer ember is felkeresi egy hónapban, de még most, a nem éppen csúcsidőnek számító téli hónapokban is sok látogatót Vonz. >• I A képzeletbeli dobogó má­sodik fokán bérelt helye van a Csontváry Múzeumnak, itt pél­dául novemberben 1424 ven­dég járt, míg az örök harmadik­ban, a Vasarely Múzeumban 1034 főt regisztráltak. A nyári hónapokban ezek a számok nagyjából tízszeresére nőnek. A három nagyot követi szinte fej-fej mellett az Óke­resztény Mauzóleum, a Modem Magyar Képtár, illetve az új ki­állításával az utóbbi időben na­gyon népszerű Néprajzi Mú­zeum. Azt persze tudni kell, hogy a látogatók mintegy egyharmadát a diákság teszi ki, így természe­tesen a tavaszi és kora őszi hó­napok a legerősebbek ebből a szempontból. De a tanévben a Néprajzi és Régészeti Múze­umban rendszeresen tartanak tanórákat is. A téli szezonban annyi vál­tozás történik, hogy mivel a Martyn Múzeumban, a Nemes Endre Múzeumban és Schaár Utcában, illetve a Reneszánsz Kőtárban sokszor napokig nem jelentkezik senki, ezeket bezár­ják, ugyanis csak viszik a pénzt. Természetesen a műtár­gyak megóvásához szükséges hőmérsékletet ebben az idő­szakban is biztosítják, ám ezzel együtt a takarékosságon van a hangsúly. M. K. Egymás értékén való elisme­rése és az a feltétlen testvéri szeretet, amely a nagy impresz- szionista festő, Rippl-Rónai Jó­zsef és öccse, Ödön viszonyát jellemezte, a sors ritka adomá­nya. Vincent és a hűségesen gondoskodó Theo kapcsolata idéződhet fel, de szeretet, áldo­zatkészség és a művészet meg­becsülésének motívumain túl főként különbözéseket találunk - társadalmi közegben, lélek­tani tartalmakban. Minden­esetre hálás lehet az utókor, amikor Vincent Van Goghok mellett Theókat, Adyk mellett Csinszkákat, a szivükkel pénz­tárcájukat is kinyitó Hatvány Lajosokat, valódi mecénásokat és nem haszonlesőket talál. Pandur József, a Pécsett az egyetemen képzőművészetet tanító docens kitűnő könyvvel, „leletanyagában'’ valószínűleg a legteljesebb Rippl-Rónai Ödön-képpel nyilvánítja ki ezt a hálát. A JPTE TK Kiadói Irodája által megjelentetett könyv, „A másik Rippl-Rónait”, az ifjabb testvért, Rónai Ödönt méltató vallomásokkal kezdődik, majd nyomon követhetjük a görge- tegi állomásfőnök életének ál­lomásait is, aki a ranglétrán föl­felé araszolva 1911-ben azért hagyja ott állását, hogy végleg műgyűjtői szenvedélyének él­hessen. Ezt a Szépség uszá­lyába kapaszkodó olthatatlan rajongást kíséri végig Pandur igen nagy forrásanyagot - leve­lek, dokumentumok, tanulmá­nyok, cikkek, emlékezések so­kaságát - görgető könyve. Az ügyesen rajzoló, de korlá­táit jól ismerő Ödön, amikor a Kaposvár, Fő utca 54. számú házba, majd a 16 szobás Rózsa utca 9. sz. alá költözik, már pó­tolhatatlan értékeket gyűjt ösz- sze. Kifinomult ízlését - a sze­retett báty művei mellett - Ti- ziano, Caracci és Bonnard, meg múlt századi festészetünk leg­nagyobb alkotóinak neve fém­jelzi. ő az első vásárlója a korai Martyn Ferenc-képeknek is. Gyűjteményét a halála előtti évben, 1920-ban kelt végrende­letében Somogy Vármegyének ajándékozza. A könyv gyengéd iróniával idézi fel a kispénzű Ödön mű­gyűjtői praktikáit, és számos idézet, dokumentum, fotó hite­lesíti a kulisszák mögé is bevi­lágító képet, amit a kor ízlésé­ről, művésztársadalmáról ka­punk. Hírcsatorna tij könyvek. A Jelenkor Kiadó új könyveit mutatják be a pécsi Művészetek Há­zában február 3-án, 18.30- kor. A „Bencsik István” és a „Vidovszky-Weber — Be­szélgetések a zenéről” című kötetek kapcsán a művé­szekkel is találkozhat a kö­zönség. 5-én jubileumi könyvbemutatót tart a Bara­nya Megyei Levéltár. 17 órakor a 10 éves „Baranya” gyűjteményről lesz szó. (ly) Bábelna. Újra játsszák a Harmadik Színházban Pé­csett a budapesti Szkéné Színház Bábelna című elő­adását, a nagy sikerre való tekintettel. Az Árkosi Árpád rendezte fergeteges humorú komédiának már az alcíme is sokat sejtető: „Vidám ze­nés manipuláció, nyelvlec­kék haladóknak”. Az elő­adás február 5-én este 7 órakor lesz látható. (ly) Versmondók. „Olvastam költőtárs” címmel Radnóti Miklós Versmondó Verseny lesz a mohácsi Kisfaludy Károly Gimnáziumban feb­ruár 7-én. A program 8 óra­kor kezdődik, a döntőre és az ünnepélyes eredmény- hirdetésre délután kerül sor. (ly) Irodalmi délután. Takáts Gyula Kossuth-díjas költő kiállítása és születésnapja alkalmából irodalmi dél­utánt tartanak február 3-án 16 órakor a Vaszary Kép­tárban Kaposváron. A be­szélgetést Czigány György költő vezeti. (ly) Kiállítások. „1100. éves horvát-magyar kapcsola­tok” címmel kiállítás nyílik február 2-án 17 órakor a pé­csi Művészetek Házában. A megnyitón részt vesz a hor- vát főkonzulátus megbízott vezetője is. Másnap, február 3-án 17 órakor Kerekes György mutatja be Lappföl­dön készített fotóit a játékte­remben. (ly) Közelítés. A pécsi Közelí­tés Galériában február 3-án 19 órakor újabb kiállítás nyílik, „Sűrített paradi­csom” címmel. A tárlatot a Nemzeti Kulturális Alap és a JPTE Művészeti Kara tá­mogatja. (ly) Pingálók. Óvodásokat és kisiskolásokat várnak a Szi­várvány Gyermekházban induló csoportos progra­mokra. Az 5-8 évesek nép­tánciskolába, játszóházba, képzőművészeti szakkörbe jelentkezhetnek. (ly) Fegyelem, pontosság, becsület Ha valaki már kilencven évet leélt, nyugodtan mondhatjuk, hogy az egész századot ismeri. Gorrieri Ferenc is átélt két vi­lágháborút és néhány rend­szerváltást, lakott az ország több pontján, de végül a Me­csek tövében lett a fúvószene­kari élet ismert egyénisége. Kis lakásában feleségével együtt fogadnak. Minden taka­ros itt, ami nem is csoda, hi­szen a rend nemcsak a zené­ben, az életben is fontos Gor­rieri Ferenc számára. A fala­kon képek, emlé­kek, díszoklevelek. Az egyiken a Ma­gyar Fúvószenekari Szövetség kitünte­tése, az örökös or­szágos kamagyi cím. 1994-ben a siklósi várfesztivá­lokon végzett mun­kájáért kapott a karnagy díszokle­velet, míg 1996- ban megosztott első díjas lett az új vasu­tasindulóra kiírt pá­lyázaton. Már eny- nyi is bizonyítja, hogy most is dol­gozik, s a zene életének fontos része maradt.- Pályámat a honvédségnél kezdtem - mesélte mint ze­nenövendék, 1920-ban. Csel­lón és ütőhangszereken ját­szottam. Édesapám ebben az időben ezreddobosként, vagyis mai néven helyettes karmes­terként szolgált Tolnán. Öten voltunk testvérek, a család la­kott Kiskunhalason, Szekszár- don is, így mindig más isko­lába jártam. A pécsi zeneis­kola növendéke voltam 11 évig, ebbe 3 évnyi budapesti zeneművészeti akadémiai kép­zés is beletartozott. Huszonöt évig volt katona és persze, közben muzsikált. A háború végén fogságba ke­rült, majd onnan hazatérve egy ideig a bányához kerül csillés­nek, aztán a lámpakamrába, három műszakba. Amikor a pécsi Dohánygyár fúvószene­kart akart alakítani, felkeres­ték. Vállalta a vezetést, még­hozzá olyan sikerrel, hogy a Ceglédi Országos Fúvószene­kari versenyen nyomban har­madik helyezettek is lettek. Közben 1949-től a Pécsi Nemzeti Színházhoz került csellistának, s ott is maradt 1960-ig. — Apám súlyos beteg lett. Már nem tudta tovább vezetni a Pécsszabolcsi Bányász Fú­vószenekart, s a vezetést ne­kem ajánlotta fel, amit a zene­kar is elfogadott. Átkerültem a Szénbányákhoz. Itt folytattam a munkát, 1969-ben mentem nyugdíjba, a zenekarral azon­ban 1975-ig együtt maradtam, késeibb pedig szakfelügyelő­ként dolgoztam 1988-ig. Bol­dogan állíthatom, hogy a ze­nekarunk sokat fejlődött, több zenei versenyen vettünk részt, de különösen a Siklósi Vár­fesztiválok emlékezetesek, ahol az utolsó három találko­zón véglegesen is elnyertük az ezüst vándorserleget. Feri bácsi nem tagadja, hogy karnagynak bizony, szi­gorú volt. A zenészek nem is egyszer panaszkodtak, persze, nem neki, hanem a feleségé­nek. A zenei közélet ma is élénken foglal­koztatja. Köny­vespolcán törté­nelmi és zenei témájú kötetek sorakoznak, a rádiót és a tévét is bekapcsolja, ha klasszikus muzsikát közve­títenek. Amikor arról faggatom, életé­nek melyik kor­szakára emlék­szik vissza a leg­szívesebben, kü­lön egyet sem emel ki. Anyagi­lag mindenesetre a mostani kort találja a legsanyargatóbb- nak. Amikor pedig azt kérde­zem, milyen tanácsot adhatna az iijabbaknak kilenc évtized­nyi tapasztalatából, röviden csak annyit mond: semmilyet. Hogy miért? Mert szerinte mindenkinek a maga életét kell élnie. De annyit azért mégis hozzátesz, hogy az ő életében, ahogyan a zenében is, a pontosság és a fegyelem mindig alapvető volt. És a be­csületesség, mindenekfe- lett. Hodnik I. Gy. i B. R. Meliorisz Béla Várakozók ez az út már az éjszakába vész de a várakozók tagadva szorongásukat titkos jeladásokban reménykednek míg cigarettájukat szívják órák telnek így számolatlanul némán s kiket elhagytunk egykor most sorra föltámadnak bennünk A Sétatér új száma A Sétatér című folyóirat most egyéves. Az idei első szám belse­jét Pongrácz Éva tanítványainak munkái és Csepeli István du- naföldvári fafaragó művész faragványai díszítik. Tüskés Tibor Sétatereim címmel adta közre fiatalkori élmé­nyeit kellemes hangulatú írásában. G. Tóth Károly a létezés tit­kait kereső Mozart egy napját idézi fel novellájában. Máté J. György magyarul eddig még ismeretlen zen-kóanokat tett közzé. Kende Péter és Gasparich Márk a Gemosztemosz eposzból mutatnak be érdekes részleteket. Folytatódik Julian Ria tényregénye, a One Woman Story. Katnpis Kristóféi Kam- pis Barbara írásai - az emlékezés egyéni színeivel - ugyanarról a témáról szólnak. Új verseit közli Makay Ida, Kemény Géza, Körösi Pál és Zá- gony Rudolf, valamint a már korábban bemutatott tehetséges gimnazisták: Somogyi Ibolya és Albrecht Ferenc. Szirtes Gábor Pákolitz István öregkori költészetéről, az elmúlás fölfoghatat- lanságáról gondolkodik el a költőt méltató emlékezésében. Tóth Józseféi, Panyik István a Kárpátia Park létesítésének körülmé­nyeiről, megvalósításának állomásairól tájékoztatják az olva­sót. Kovács János, Fábián Szabolcs Ákos és Varga Gábor a Kárpát-medence éghajlatának változásait követik nyomon pa- leoklimatológiai tanulmányukban. Pozsárkó Csaba az „elfeled- tetés” egyik sajátos módjáról értekezik régészeti munkájában. Múlttá váló Jelenkor Titkárnő, aki mindenesnek mondja magát. Az első főszer­kesztő alatt kezdett dolgozni, 35 év után megy nyugdíjba. Sok érdekes embert ismert meg ezalatt. Szundy Zoltánnét, a Jelenkor irodalmi folyóirat titkárnőjét a napokban búcsúztatta a marok­nyi szerkesztőség:- Engem még Tüskés Tibor, a lap első főszerkesztője hívott ide. Akkor, 1963 márciusában épp havi lap lett az addig két­havi Jelenkorból, úgyhogy en­gedélyeztek egy teljes admi­nisztrátori állást. Egy szegé­nyes, cserépkályhás, sötét szoba volt a szerkesztőség, a Nőtanáccsal laktunk társbérlet­ben! Egy év múlva megtörtént az ismert váltás, és Szederkényi Ervin került a főszerkesztői székbe. Ővele dolgoztam leg­többet együtt, 22 évet. Nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott, tisztességes embernek ismer­tem meg. Utána Hallania Er­zsébet, Csordás Gábor és Csu­hái István állt a lap élén.- Kicsit részese lett a mai magyar irodalomnak is, nem?-Sose voltam az az iroda­lomhoz igazán értő valaki, de rendkívül sok kedves, kivételes embert ismerhettem meg a Je­lenkornál. Kezdve Bárdosi Németh János bácsin, Pákolitz Istvánon, Csorba Győzőn, Lá­zár Ervinen, Bertók Lászlón át a mai fiatalokig. Több nemze­déket láttam felnőni, emlék­szem, mikor a tizenéves Parti Nagy Lajos és Csordás Gábor először megjelent nálunk kéz­irattal. El kell, hogy mondjam: Szederkényi halála után lé­nyegében egy generációváltás is lezajlott a szerkesztőségben, amit én igazából nem bántam.- Hiányozni fog?- Biztos, hiszen sose bántam meg, hogy idejöttem. Olyan emberekkel dolgozhattam, aki­ket becsülni, tisztelni és sze­retni lehetett csak - és ezt kap­tam tőlük viszonzásul is. Azt hiszem, ez szinte elég ok a bol­dogságra. Ha tőlem valaki megkérdezte, hol dolgozom, mindig valami különös büszke­séggel feleltem, hogy a Jelen­kornál! És ezt ma is így gondo­lom. Méhes K. „Büszkén mondtam, ha kér­dezték, hogy hol dolgozom” * 4 ( t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents