Új Dunántúli Napló, 1997. október (8. évfolyam, 269-298 szám)
1997-10-22 / 290. szám
8 Dünántúli Napló 1956 - Történelmi Emlékezet 1997. október 22., szerda • • Ötvenhat volt a tiszta forradalom Beszélgetés dr. Péter Károllyal, aki megírta e szép napok történetét A történelem meglegyintette a doktor urat is, akár a zsellérsorsba született nagyapát. Utóbbi akkor volt éppen katona, amikor egy Gavrilo Princip nevű terrorista lelőtte Ferenc Fer- dinándot, s rábízták egy este Princip zárkájának őrzését Előbbi pedig medikusként éppen sebészet gyakorlaton vett részt, amikor 1956 októberében értesült a hírről, hogy diákparlamentet hívnak össze délutánra a Pécsi Orvosegyetemen. A két információnak látszólag semmi köze egymáshoz, legföljebb arra bizonyíték, amit amúgy is tud az ember: a történelembe belecsöppenni nem érdem, legföljebb utólag válhat érdekessé. Éppen ma van annak a könyvnek a bemutatója, mely Pécs város 1956-os történetét fogja egybe, s az eddigi legteljesebb munka a sorban. Eredeti fényképekre, dokumentumokra és bírósági peranyagokra támaszkodik, közzé is tesz belőlük néhányat. Furcsa lesz sokaknak szembesülni vele, hiszen a szereplők többsége ma is köztünk él vagy élt, közéleti, ismert és megbecsült emberként, s mint az dr. Péter Károly könyvéből kiderül, vagy az egyik oldalon, az ítélkezők vagy a másikon, az elítéltek sorában találkozhatunk velük. Kézenfekvő, hogy megkérdezzem:- Ön hogy látja az elmúlt 41 év távlatából azokat a napokat, amelyeket diákként élt át itt, Pécsett?- Szerintem a magyar történelem legszebb napjai voltak azok, hiszen ötvenhat tiszta, igaz forradalom volt. Kevés kivitellel az emberek mind ugyanazt akarták. Magam, meglehetősen naivan, egy pillanatban még azt is elhittem, hogy az oroszok komolyan veszik a kivonulást, hogy a nagyhatalmak elfogadják a magyar semlegességet, s az ország újra független, demokratikus és szabad lehet.- Nyolcvankilenccel lehet némi párhuzamot vonni?- Ezen még nem gondolkoztam komolyabban, de talán a két időpontban más és más volt a nemzetközi helyzet. Ötvenhatban mi kiáltottunk a függetlenségért, nyolcvankilencben tálcán kaptuk azt.- Hová való Péter Károly, s hogy került az orvosegyetemre? A könyvből és egyéb politikai közszerepléséből kisüt: Ön inkább történész lenne.- Szigetvár környéki gyerek vagyok, nagyapáim zsellérek, apám kubikos volt. Mint jól tanuló diákot a pécsi érettségi után rövid beszélgetés alapján vettek fel az egyetemre, s az 1955-56-os tanévben Rákosi- ösztöndíjasként tanultam. Az egyetem DISZ titkárhelyettese és a tudományos diákkör vezetője voltam. Mindezt azért tartom fontosnak előrebocsátani, mert közben azt sem felejtettem el, hogy 1944-ben az iskolapadból a zsidó gyerekeket, 1946-ban a sváb gyerekeket emelték ki mellőlünk, s hogy 1949 és 1956 között sok mindent megélt a mi generációnk. Kivégezték Rajk Lászlót és díszpompával újra eltemették, tilos volt Jókai Mórról tanulni a középiskolában, de az érettségire külön tételként már bekerülhetett. Ezért aztán számomra is nagyon fontos volt a politika, figyelni a dolgok alakulását.- Talán nem is orvos akart lenni?- Nem. De szüleim úgy gondolkoztak, hogy ha továbbtanulok, akkor válasszak olyan pályát, ami nem függ a mindenkori rendszerektől. Nem bántam meg, és a világ dolgai iránti érdeklődésem ma is töretlen. így fordult elő az, hogy amikor értesültem a diákparlament összehívásáról 1956. október 22-én, s arról, hogy a jogászok követeléseket fogalmaznak meg, én is azonnal pontokba szedtem mindazt, ami a szívemet nyomta. Ez volt az a memorandum, amiből megszületett a 21 pontos határozat. Benne, hogy az oroszok menjenek haza, az urán legyen magyar urán, s hogy például a medikákat ne vigyék honvédelmi kiképzésre. Amikor felolvastam, óriási éljenzés tört ki, s később, amikor letartóztattak, azt mondták rólam, én voltam az, aki a diákparlamenten kivettem a párt kezéből a kezdeményezést. Ugyanis a parlamentet a pártbizottság hívta egybe.- E bátorságnak némi alapja azért lehetett.- Természetesen. Ötvenhat nyarán éppen katonai kiképzésen vettünk részt, amikor az egyik őrségből visszatérő barátom jelezte, hogy a parancsnoki sátorban éppen Rákosi Mátyás leváltásáról suttognak. Egyébként a kiképzés abból állt, hogy össze kellett gyűjtenünk azokat a léggömböket és röplapokat, melyeket Jugoszlávia felől küldtek át. A röplapokon az SZKP XX. kongresszusának zárt ülésen elhangzott Hrus- csov-beszéd magyar szövege volt.- Érződött, hogy történelmi időik közelednek?-Igen. És már működtek a Petőfi körök.- Egyetemre járni, előadásokat hallgatni és forradalmárnak lenni nem lehetett könnyű.- Dehogynem. Az előadások szüneteltek a rektorhelyettes rendelkezése alapján, s megalakult az Értelmiségi Forradalmi Tanács is, melynek vezetője Szentágothai professzor lett, akit mindenki szeretett, különösen mi, hiszen szédületes előadásokat tartott.- Milyen emlékeket őriz a pécsi eseményekből?- Ott lehettem, amikor a So- piana Gépgyárban megalakult az első Munkástanács, majd amikor a Nemzetőrség fölállításáról döntöttek. Sok érdekes emberrel találkoztam, az AVH és a rendőrség parancsnokaival, kaptam fegyvert - egy pisztolyt - és ott voltam a fegyverletétel pillanataiban is.- Ez. utóbbi hogy történt?-Hajnalban a kollégiumban arra ébresztettek, hogy nézzek ki az ablakon. A 48-as téren szovjet tankok álltak, s egy tiszt később a bejárati lépcsőn állva azt közölte, hogy ha egyetlen puskalövés is eldörren, ezerszeres tűzerővel viszonozzák azt. Mit volt tenni? Szóltunk Stefi bácsinak, az öreg pedellusnak, aki a szokásos kolomppal végigment a folyósokon és azt kiabálta: „Ébresztő uraim, vége a forradalomnak!” Különösen groteszk, furcsa jelenet volt, kesernyés-szomorú, de ma is borsózik a hátam, ha fölidézem magamban.- Sokan disszidáltak, Ön nem. Miért?- Megbeszéltük, hogy megyünk, hiszen egyik osztálytársunknak, Breznik Erzsikének Sopronban volt erdész az édesapja, ő vezetett volna át a határon. Én azt mondtam, hogy előbb hazamegyek Szigetvárra, s ha reggel ott vagyok a vonatnál, akkor megyek, ha nem, maradok. Átvirrasztottam az éjszakát, s hajnalban döntöttem. Fogtam magam és lefeküdtem aludni. Később tudtam meg, hogy Debreceni Laci barátom is így döntött.- A folytatás már talán egyszerűbb és az átlagnál szerencsésebb volt. Hiszen a megtorlás elkerülte Önt.- Utólag én is így gondolom. Igaz, hogy letartóztattak, hat hónapot ültem Kistarcsán ítélet és indoklás nélkül, aztán kiengedtek. Megtudtam, hogy közben kitiltottak az ország összes egyeteméről, s dolgoznom kellett tehát. Több szakmát is kitanultam, megnősültem, s már megszületett mind a két fiam, amikor amnesztiát kaptam és egy értesítést, hogy befejezhetem az orvosegyetemet. Kozma Ferenc Orosz tankok sorakoztak föl a 48-as térre, az egyetem elé reprodukció: Müller Novák Béla Dénes: Láttam Láttam harckocsit meghalni. Hazafiú-csóktól lángolt. Ötéves emberke voltam, csupavér, szivárvány-holt! S voltam a grúz tizedes,- üvöltve égett feketére - az Ávós, a piacon húzták föl a fára, az harangozta: miért ne?! Kenyérért osontunk. Átléptem valakin. Tank tiporta szét. „Véres a cipőd!” - kiáltott PAPA -, „viszed a szabadság jelét!” Vinkó-forradalmároknak legyek hazudozó senki. Ön-tetememről kell már döglegyeket hessegetni. 36 év! úgy vágtatott el, mint azok a páncélosok, reám ragadtak reklám-szavak, marketing-mocsok. Láttam harckocsit meghalni Hazafiú-csóktól lángolt. Ötéves emberke voltam csupavér-szivárvány-holt! (1992) A mártírok gyermekei Az 1956-os Intézet Oral History Archívumában ezekben a napokban összegzik „Az ötvenhatosok második nemzedéke” című kutatás eredményeit. Molnár Adrienne és Körösi Zsuzsanna szociológusok negyven év múltán olyan - ma már a 40-55 éves generációhoz tartozó - emberekkel készítettek interjúkat, akiknek édesapját forradalmi cselekmények miatt kivégezték vagy börtönbüntetésre ítélték.- Negyven életút-inteijú készült fegyveres harcosok, munkástanácsok, forradalmi szervezetek tagjainak, vezetőinek gyermekeivel - mondja Molnár Adrienne. - Sorsuk feltárásával felelevenedett a Kádár-rendszer működésének számos - korábban nemigen ismert - mozzanata és az, hogy miként viszonyult a társadalom a korabeli eseményekhez, az elítéltek családjához.- Milyen hátrányok érték ezt a generációt?- A legnagyobb hátrány abból adódott, hogy végleg, vagy a börtönben töltött időre elveszítették az édesapjukat. A Kádár-rendszer a politikai elítéltek hozzátartozóit is megbélyegezte, diszkriminálta. Akadályozták vagy teljesen lehetetlenné tették például az egyedül maradt házastárs munkavállalását. így az érzelmi terheken túl komoly megélhetési gondok is nehezítették az életüket. Sokan hónapokon át semmit sem tudtak a letartóztatott apa sorsáról. Az édesanyák közül sokan összeroppantak idegileg, néhány gyerek emiatt állami gondozásba került. Az ötvenhatosok második nemzedéke a láthatatlan politikai bélyegről az első jelzést többnyire az iskolában kapta, ahol az igazgató, a párttitkár, egy-egy pedagógus nyíltan megszégyenítette őket.-Hogyan bánt ezekkel a fiatalokkal az ismerősök szű- kebb-tágabb környezete?- A bánásmód nem volt egységes - miként a forradalom megítélése sem. De míg hivatalos szinten többnyire a kirekesztés volt a jellemző, a civil szférában igen erős volt a szolidaritás. A megbélyegzett családok többségét erkölcsileg és anyagilag is támogatták a barátok, a szomszédok.- A hatvanas évektől csökkent ez a kirekesztettség, de a káderlapokon továbbra is szerepeltek az apák „bűnei”. Az ifjabb generáció állandó bizonyítási kényszerben élt. Idővel a környezet szolidaritása is gyengült és általános hallgatás, tabu övezte a forradalmat. Csak néhány olyan családdal találkoztunk, amelyben a gyerekekkel nyíltan beszéltek a történtekről, s ahol a forradalom eszméit pozitív értékként őrizték - vállalva ezt még környezetük előtt is. N. Zs. Parancs nélkül ünnepelni A mai tizenéves, huszonéves korosztály nagyobb része, bármennyire szomorú is ez némelyeknek, nem sok érze- , lemmel kötődik az ’56-os eseményekhez. Ha választaniuk kell az ünnepek között, 1848 a szimpatikusabb, talán, mert távolabb van, mert megítélése világosabb, s mert szereplői a romantika szabályainak megfelelően igazi hősök, akikkel könnyű azonosulni. * Harmadikos középiskolásokkal arra kerestük a választ, mire gondolnak, ha ’56-ról beszélnek. A pécsi Babits Mihály Gyakorló Gimnázium történelem fakultációs diákjainak egyike így fogalmazott:- Október 23-án kirobbant a forradalom. Önállósulni akartunk, mint 1848-ban, és most sem sikerült. A lényeg, hogy néhány ember változtatni akart, ehhez elnyerte a többi magyar támogatását. De mindig vannak, akik az egyéni érdekeket nézik, ők erősebbek, és el tudják söpörni a magyarok legnagyobb részét. Aztán mindig csak az marad, hogy tíz, húsz vagy ötven év múlva ünnepeljük és koszorúzzuk a megölt hősöket. Ándrás csak szüleitől, tanáraitól hallott az októberi eseményekről. Szerinte, hogy forradalom volt-e vagy ellenforradalom, ők sem tudják igazán. Több diák beszámolt róla, hogy mivel családjukból a forradalom senkit sem érintett, nem is meséltek nekik róla semmit sem a szülők, sem a nagyszülők. Egy szerb diák az osztályban - ahogy megfogalmazta - sajnálja a szegény magyarokat, hogy leverték őket a lázadásban, de mert nem magyar, nem tud többet mondani erről. A történelmi eseményeket a diákok pontosan ismerik, annak ellenére, hogy az iskolában még nem tanultak róla. Szüleik diákkorában azonban tilos volt ’56-ról beszélni. Olivér az elhunytakat ünnepelné, mindkét oldalon, de különösen azokat az ártatlanokat, akiknek feleslegesen kellett meghalniuk. Eszter úgy vélekedik, hogy a megemlékezésekre szükség van, de az a fontosabb, ha az emberek saját indíttatásból emlékeznek és nem parancsra.-Szerintem a múltban történt események fontosak a nemzet számára - mondta osztálytársa -, és jelentős változásokat hozhatnak, de az áldozatok halálára való megemlékezést tartsák meg a hozzátartozóik, és esetleg rendezzenek kisebb összejöveteleket. A jelenben a jövőre kell figyelni, de a tömeges megemlékezésekre s a halottak hosszas gyászolására nem kell ekkora hangsúlyt fektetni. A gyerekek történelemtanára, Magasi András úgy látja, hogy 1956-ot azért nehezebb ma ünnepelni, mint például 1848-at, mert míg ’48 mára apolitikus ünnepé vált, ’56 szereplői, leszármazottai ma is közöttünk élnek. 1848-at ezenfelül nagy nemzeti fellángolás övezte, az egész ország megmozdult, nemcsak a főváros vagy a nagyobb vidéki városok. ’48 később megjelent az irodalomban, lehetett róla beszélni. Haynau vérengzései közismertek, de egészében nem követte akkora megtorlás a szabadságharcot, mint ’56-ot.- A szakmában ma már eléggé egyöntetű az álláspont '56 megítélésében - mondta el Magasi András. - A köztudatba azonban mindez még nem került át. Hogy forradalom volt-e vagy nem, arról az a véleményem, hogy az október 23-a és november 4-e közötti időszakban benne rejlett a forradalom lehetősége, de az események nem jutottak el odáig. A történteket helyesebb népfölkelésnek és szabadságharcnak nevezni. A történelemtanításban egyébként az elmúlt évtizedekben nem kellett feltétlenül hazudni ’56-ról. Iskolától, igazgatótól függően ugyan, de a tanár elmondhatta a véleményét. Ma a 25 érettségi témakörben, az egyetemi felvételiken ott szerepel ez a korszak. Mégis úgy tűnik, 1956 végleges, higgadt megítélése még várat magára. Addig is Magasi András - mint mondja - arra törekszik, hogy olyan diákokat bocsásson útra, akik képesek árnyaltan látni a világ dolgait, gondolkozzanak, ne higgyenek el minden nyomtatott szót, inkább lássák meg az események közötti valódi összefüggéseket. Mert végül is ez lehet egy félrehallásoktól mentes történelemkép alapja. H. I. Gy.
