Új Dunántúli Napló, 1997. október (8. évfolyam, 269-298 szám)
1997-10-22 / 290. szám
1997. október 22., szerda 1956 - Történelmi Emlékezet Dünántúli Napló 9 Egy szobor tündöklése és bukása Sztálin 8 méter magas volt, és 65 mázsát nyomott Elterjedt a hír, hogy a Budai Várba készülő új Görgey-em- lékmű alapjaiba a volt Sztálin-szobor tribün-talapzatának a maradványait használják fel, amelyek a Kiscelli Múzeum hátsó udvarában hevernek. Néhány vörös mészkőtábla ugyanis 1975 óta ott fekszik, akkor szedték le őket a Felvonulási téri emelvény mellvédjéről. A bontás során azonban a kövekből és a rajtuk levő domborműből inkább csak törmelék maradt, mintsem ép részlet. Mikus Sándor, a Sztálin-szobor és egyben a dombormű alkotója ezt állítólag szóvá is tette, s pert is akart indítani a Fővárosi Tanács ellen. Kubicza János százados 1957-ben Kanadában készült naplójának egyik rajza A hőstett a börtönéveket követte! Erre azonban már nem talált dokumentumokat a levéltárakban Pótó János történész, aki az elmúlt évtizedekben született hazai történelmi műalkotások, szobrok és egyéb relikviák avatott ismerője.- A Sztálin-talapzat újrahasznosítása tehát nem lehetséges, de - mint Pótó mondja - a szobrok „átváltozása” nem példa nélküli. Erre maga a Sztálin-szobor a legjobb bizonyíték. A 8 méter magas, 65 mázsás figura bizony sok történelmi személyiséget "kebelezett" be.-1949 nyarán mérte fel a Fővárosi Emlékmű-felügyelőség az államosított Vignali Raffael Műércöntöde Jász utcai telepén tárolt, Budapest ostromakor megsérült vagy a közterületekről 1945 után eltávolított bronzszobrok súlyát. A teljes mennyiség pontosan 208 mázsa 4 kilót nyomott. Később egyedül a Hunyadi János szobrot állították helyre. A többit, így Darányi Ignác volt földművelésügyi miniszter, gróf And- rássy Gyula külügyminiszter és gróf Tisza István miniszterelnök szobrát valamint az Erek- lyés Országzászló turulmadarát beolvasztották.- Valószínűleg ezekből ötvöződött Sztálin bronzalakja, méternyi feje és - többek között - később híressé vált csizmája - mondja a történész.- A szobor története - a nyilvánosság számára - két évvel az avatás előtt kezdődött. A főváros vezető testületé 1949. december 20-án, Sztálin 70. születésnapjának előestéjén díszközgyűlést tartott, amely „viharos” lelkesedéssel azonnali hatállyal átkeresztelte az Andrássy utat Sztálin útra, majd határozatba hozta, hogy Sztálin generalisszimuszról művészi kivitelben és méretben méltó emlékművet készíttet és állíttat fel fővárosunk erre legméltóbb és legalkalmasabb helyén, a határozati javaslat elfogadásától számított egy esztendőn belül. A döntés természetesen nem ekkor és itt született meg. Megelőzte az MDP titkárságának belső határozata - ám azt, hogy személy szerint ki volt az ötletgazda, csak találgatni lehet.- A következő év, azaz 1950 tavaszán az MDP Titkársága elé a Polgármesteri Hivatal és a Népművelési Minisztérium közös javaslatot terjesztett, amelyben kérték, hogy a Titkárság határozzon a szobor helyéről, méretéről, anyagáról, valamint a pályázat jellegéről. - A határozat hamarosan meg is született: a „bronztestet öltött eszme” a Dózsa György úton a Vilma királynő útja (a későbbi Gorkij, ma Liget fasor) tengelyébe került, a Dózsa György út járdaszegélyétől 75 méternyire. A helykijelölést azonban, az egykorú jegyzőkönyvek tanúsága szerint nagy vita előzte meg, mert az a megoldás is, hogy a Sztálin-szobrot a Hősök terén, a Millenniumi emlékmű oszlopcsarnokának centrumába, a magyar királyok és fejedelmek alakjai között helyezzék el. A javaslat azonban zátonyra futott - főként azért, mert 15 méternél is nagyobb bronzfigurát kellett volna készíteni ahhoz, hogy a környezetben ne vesszen el, sőt abból kiemelkedjék, és ez akkor technikailag kivitelezhetetlen volt. Döntés született a széles körű meghívásos pályázati kiírásról is, amely a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kor 25 legnevesebb hazai szobrászát felkérték a részvételre. Közülük 24 be is küldött pályamunkát, Szabó István kettőt is, egyedül Pátzay Pál nem fogadta el - rossz egészségi állapotára hivatkozva - a fölkérést. Egyébként lehet, hogy valóban beteg volt - mondja a kutató. Később ugyanis Pátzay is szoborba faragta Sztálin alakját.- Utólag szemrevételezve a beküldött maketteket, akaratlanul is az az ember érzése: némelyik művész, például Vilt Tibor vagy Ferenczy Béni alighanem arra törekedett, hogy úgy készítse el azt, hogy ,jaj, csak az övét ki ne válasszák”. A bírálóbizottság végül Mikus Sándor tervét fogadta el, és a közleményt erről 1950. december 21-én, Sztálin születésnapján hozták nyilvánosságra. A monumentális emlékművet egy év múlva, 1951. december 16-án délelőtt, 80 ezer ember jelenlétében avatták fel. A dísztribünön ott volt „Sztálin legjobb magyar tanítványa”, Rákosi Mátyás is. A korszak e jelképét 1956. október 23-án délután döntötték le. A téren több mint százezren, de - egy kortársi emlékirat szerint - lehet, hogy kétszázezren voltak. Az emberek hatalmas acélkábeleket dobtak a szobor nyakába, teherautókat kötöttek elé, mások hegesztőpisztolyt, oxigénpalackokat hoztak, azzal próbálták ketté vágni a hatalmas szobrot - az embermagasságú csizmánál. Mikus alkotása nehezen adta meg magát. Jó egy óra kellett ahhoz, hogy a hatalmas bronz bálvány az úttestre zuhanjon. Nagykalapácsokkal, feszítővasakkal estek neki az emberek, majd a roppant fémtestet az Emikéhez vontatták. Ott is törtezúzta, aki bírta. Később elhúzták a maradványt az Akácfa utcába. Itt a szobor nyomon követhető története véget ér. A kutató is csak annyit tud, hogy például Pécsi Sándor, a színész és műgyűjtő valahogy megszerezte Sztálin jobb kezét. Rajta kívül nyilván sok más - neves vagy névtelen - gyűjtőnek is birtokában van a szobor egy- egy darabja. Deregán Gábor Ezt mondja a mecseki láthatatlanok egyike, a Pécsett, a nyugdíjasok házában napjait egyedül töltő Nagy József, aki tulajdonképpen 1956 forradalmára akkor lett, amikor november 5-én teherautóján az egyetemistákat vitte fel a hegyre. Volt persze előzménye, egy gépkocsis felvonulás, amelynek élén - mert a főnökei így kérték - ő vezette a fellobogózott teherautót. Azt mondja: bár ő volt az, aki Baranyában a legtovább harcolt - november 15-én jött le a Mecsekről - nem lett nemzeti hős, mint ahogy a mecseki láthatatlanok egyike sem. Nincs is ilyen érzete, s nem is tapasztalta, hogy bárki így értékelné tetteiket. Valamiféle kesernyés felhang uralja mondatait, amikor az azóta eltelt több mint négy évtizedről mesél. Amikor ilyen kifejezéseket használ: „tényleges ötvenhatosok”. Mert nagyon sok a „nem tényleges”, akik lassan az idők zavarába vesző múltból különböző ravaszságokkal teremtik elő „hősi tetteiket”, s fordítják anyagilag is mérhető megbecsüléssé üres szónoklataikat. Nem sikerült - véli - kiszűrni az ötvenhatosok közül az álhősöket, s ma minden pártban ott látja azokat, akiknek annak idején közük sem volt a forradalomhoz. Ezért le is köszönt etikai bizottsági elnöki funkciójáról, s nem is hajlandó együttműködni a szövetséggel.- Vétkesek között - idézi - cinkos, aki néma... Húszéves volt akkor. Menyasszonya volt, szüleit, családját segítette. Se nevelése, se elégedetlensége, se fiatal kora nem magyarázata forradalmi lendületének, elkötelezettségének. Apró momentumokat említ, közülük csak egyet mesél: 16 éves korában nem volt hajlandó 12 órai munka után tovább dolgozni - főnöke az ávósoknak szólt -, addig nem is hallott erről a hatóságról. Ötvenhatra valami megérett benne és ezt formálták gyümölccsé azok az egyetemisták, akik valódi őszinteséggel lelkesedtek a gépkocsin, felfelé a Mecseknek, a forradalomért. Hét évet kapott. Azt mondja, nem annak a tíz napnak az eseményei, amit a Mecseken töltöttek, nevezhetők hőstettnek. Hanem ami a forradalom után következett. Nem csak a börtön - sok nap magánzárkában is -, hanem szabadulása után kiállni az állandó zaklatást, az „után- nyúlást”, elkezdeni újból és újból a munkát összesen huszonegy munkahelyen, az életet a költözködésekkel egyik lakásból a másikba, eltűrni a folyamatos presszionálást, kikerülni a beszervezésére tett kísérleteket - és még mindig találkozni időnként azokkal, akik akkor a hatalom dühét képviselték vele szemben.- Ma sem mer senki sem ellenkezni a jelenlegi rendszerrel, a vezetőjével, akinek a nevét ki sem akarom mondani. Talán a következő választásokon másként lesz, de hát reménykedtünk ’90-ben is ... - teszi hozzá. Mérlege: a sok apró megaláztatás, amit kénytelen volt elszenvedni börtönből szabadulása után is sok éven át, felér egy gyilkossággal. A lelkét akarták megölni, s ez akkor is igaz, ha időközben megtanult ellene védekezni. Beteg. Cukorbaj, érszűkület, súlyosan mozgáskorlátozott. Nem a kora hagyott nyomot az arcán, hanem amit átélt.- Nemigen érek rá azon morfondírozni - mondja halkan, inkább magának hogy nemzeti hősök voltunk-e, vagy sem. Úgy vagyok szinte, mint annak idején a börtönben: sok nap mind a 24 órájában teljesen egyedül. És ma már a sitten a rablók is nézhetik a televíziót. Hol van a többi mecseki láthatatlan? A földre mutat: két méterrel lejjebb - vagy néhá- nyan külföldön.-Az elítéltek közül nagyon kevesen vagyunk már. A láthatatlanok legendája? Mint 1848. Azt is később fonták körbe a legendák és egyszer ’56 is azzá válik. Mondja meg, most mi okom lenne a nevetésre? Pedig volt értelme azoknak a heteknek: tovább lettünk volna gyarmat. Ezért érte meg és ezért, ha újból kellene, megint vállalnám. Mészáros A. Ilyennek láttam a bíborost Beszélgetés Mindszenty József egyik kiszabadítójával A forradalom napjaiban egy fiatal katonatiszt, Tóth József főhadnagy közvetlen kísérőként végig Mindszenty József mellett volt. A bíborost 1949- ben Rákosiék bebörtönözték, majd Felsőpetényben háziőrizetben tartották. Innen szabadította ki 1956. október 31-én egy különítmény, amelynek Tóth József tagja volt. A hajdani páncélos tisztet, aki ma nyugalmazott ezredesként visszavonultan él, arra kértük, elevenítse föl az október eleji napok emlékeit.- Számomra nagyon megnyerő és meglepő volt a végtelen megértés és türelem, ami áradt belőle. Valószínű, hogy megérkezésének híre futótűzként terjedt, mert szünet nélkül jöttek hozzá az emberek - ismerősök és ismeretlenek. Mindenki látni akarta, s ő senki elől nem zárkózott el.- Voltak-e nevesebb személyiségek a látogatók között?- Nemigen tudom beazonosítani az arcokat. Akkor nekem és társaimnak csupán arra kellett figyelnünk, hogy az érkezők ne jelenthessenek veszélyt személyére. Kis csapatunk egyik tagja a kapuban állt, s azért felelt, hogy fegyverrel senki be ne léphessen az épületbe. Másik társam a lakosztálya előtti folyosó rendjét felügyelte, jómagam pedig a bíboros szobájának ajtajánál posztoltam. Látogatói közül csupán kettőt ismertem föl: Tildy Zoltánt és Maiéter Pált.- Volt alkalma személyes dolgokról is szót váltani vele?-Igen, bár ritkán. Rendkívül közvetlen volt, úgy éreztem, bizalommal van irántam.- November 3-i rádióbeszédének körülményeiről vannak emlékei?- Azt tudtuk, láttuk, hogy már szinte kiszabadulásának első perceiben sok újságíró, riporter ostromolta interjúért. Mindegyiküktől pár nap türelmet kért, hogy tájékozódhasson a helyzetről. Hiszen több évi elzártságában semmilyen hír nem juthatott el hozzá a külvilág eseményeiről. Rádióbeszédét is csak azután írta meg, miután úgy érezte: sikerült megértenie, átlátnia az akkori bonyolult helyzetet.- A hercegprímás mellett eltöltött napokért felelősségre vonták?-Egy év börtönt kaptam. Az volt az egyik fő vádpont, hogy nem akadályoztam meg a bíborost, hogy bemenjen a budapesti amerikai nagykövetségre. Sz. E. Amikor felállították a szobrot. Tüntető fiatalok október 28-án.
