Új Dunántúli Napló, 1997. február (8. évfolyam, 31-58. szám)
1997-02-08 / 38. szám
6 Dunántúli Napló Kultúra - Művelődés 1997. február 8., szombat Az egykori márványasztal mára már kiállítási tárgy; s látlelet a pusztulásról FOTÓK: Tóth Egy étlap, az asztalra dobva Meddig fog még potyogni a pécsi Nádor Szálló vakolata ? Hírcsatorna Csonka Csilla zongoraestje* Február 19-én, szerdán este hét órakor a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában lép fel Csonka Csilla, az iskola volt növendéke. A zongoraművész jelenleg a Salzburgi Mozarteum zongoraszakos hallgatója. Az érettségi után a Pécsi Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, majd a Linzi Bruckner Konzervatóriumban szerzett tanári zongoradiplomát. Műsorán Liszt, Beethoven, Debussy és Bartók művei szerepelnek. (dz) Ruha-fantáziák. Elmúlt idők divatjának különleges stílusjegyeit felhasználó, de mégis mai ruhakölteményekből nyílik hétfőtől kiállítás a pécsi Harlekin Ipar- művészeti Galériában, a Király utcában. A Manier Stúdió - neves fővárosi iparművészek a tagjai - munkáit február végéig lehet megtekinteni, és a bemutatóról az MTV művészeti ajánló műsora, a Múzsa is tudósít, (c) Székely fonás, felvidéki tollfosztó. Ma 19 órakor a palotabozsoki Magyar Dalkör székely népviseletbe öltözött 20 dalosa a helyi művelődési házban bemutatja a székely fonást és felvidéki tollfosztást. A körvezető idős Antal Béla, narrátorok Szitás Tibor és Dávid Sarolta, rendezők Csíki Vincéné és Szitás Tibomé. (cs) A zene és a jellem. Uzsalyné dr. Pécsi Rita, a pécsi Katolikus Általános Iskola igazgatója a múlt héten a baseli egyetem vendégeként előadást tartott a svájci Luzemben egy nemzetközi zenepedagógiai konferencián. Az előadás témája a zenei nevelés és a személyiségfejlődés kapcsolata volt. (cs) Könyv busóiarsan gr a. A mohácsi busójárás hétvégi látnivalóin túl értékes olvasnivalót is kapnak az érdeklődők. Ez alkalomra jelenik meg Pákolitz István „Busófarsang” című könyve a pécsi Alexandra Kiadó gondozásában. A humorban, nyelvi találékonyságban gazdag elbeszélő költemény alapjául egy mohácsi sokac népmonda szolgál. A mű cselekménye utal a mai busójárás hagyományának eredetére. A történet életre keltésében fontos szerepet kaptak Bosnyák Mihály mohácsi grafikusművész kitűnő rajzai is. (sz) Ha valaki bekukkant az egykori pécsi patinás Nádor söröző évtizede bezárt ajtaján, egy poros étlapot lát a közeli asztalra ledobva. Megkérdezhetném: vajon ki tehette oda? Pécsi ember számára ez „történelmi” tett lehetett. Én mégis inkább azt kérdem: vajon ki fogja onnan eltakarítani? Természetesen azzal az eltökélt szándékkal (és mögöttes munícióval), hogy a szálló újbóli megnyitásának teendőit elkezdje. Pécs és a Nádor. Összetartozó fogalmak. Papp Béla alpolgármester szerint a Nádor annyi Pécsnek, mint Budapestnek a Gundel vagy a Gellért, Debrecennek az Aranybika, Szentendrének az Aranysárkány. Hasonlóképpen gondolkodik és álmodik dr. Páva Zsolt polgármester is: de jó lenne, ha a Nádor régi funkcióival, szállodai szobáival, éttermével, sörözőjével és nem utolsó sorban kávéházával újra kaput nyitna. Hiszen ez az épület a polgárosodó város (a legszebb dél-magyarországi mediterrán főtér) éke. Még így is csodákról regél, zárt kapukkal, homlokzathullás elleni faalag- úttal. Újra a miénk lehet Volt egy pillanat, amikor azt hittem: a Nádor megmenekült. A HungarHotels szállodaláncot a privatizáció keretében egy külhoni szállodakonszem megvásárolta, de aztán a kormány közbeszólt: az adásvétel semmissé lett. Ennyi remény jutott néhány éve a Nádornak, hiszen akkor a vevő kötelezte magát az egész szállodalánc rekonstrukciójára. Azóta azonban semmi sem történt. Illetve annyit tudunk - s ez a legfrissebb hír -, hogy az ÁPV Rt. egy nagyobb csomagba beágyazva a Társadalombiztosítási Főigazgatóságnak adta még tavaly mint vagyoni értéket, de a TB-nek nem kellett. Kovács László, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság Baranya megyei kirendeltségének vezetője a napokban hívta fel a figyelmem erre, úgy is mint hivatalbéli, s úgy is mint tüke pécsi, aki számára nem mindegy az épület sorsa. Gyors utána nyomozással kiderült: a vagyonügynökség momentán nem tud mit kezdeni e kísértet-hotellel, ami Sillay Lászlónak, az ÁPV Rt. ingatlanokat kezelő ügyvezető igazgatósága menedzserének asztalára került. A pécsi kötődéssel is rendelkező szakember szerint a feladat adott: az épület sorsáról rövidesen ismét dönteni kell. Ezek szerint vagy ismét hasznosítási pályázatot írnak ki, vagy, ha a várost érdekli a dolog, van arra is mód, hogy az APV Rt. azt a városnak átadja. Hogy mi módon és milyen feltételekkel, azt most ne firtassuk, de a témával foglalkozók szerint az sem kizárt, hogy ilyen esetben ingyen is a város tulajdonába kerülhet. Ugyanis a Nádor a kutyának sem kell, hiszen jelenlegi állapotában fabatkát sem ér. Sőt: egy milliárd fölötti lehet az az összeg, amivel a kor követelményeinek megfelelően rendbe lehetne tenni. Hogyan tovább? Nehéz válaszolni, de némi racionalitás segíthet ebben. Privátbeszélgetésen dr. Buttinger János, a Magyar Államkincstár megyei igazgatója elfogadható javaslatot körvonalazott. (Nem tagadva: szeretné az ezredforduló szilveszter éjszakáját a Nádorban búcsúztatni.) Ismerve a város vezetőinek álláspontját (tettrekészek) és azt, hogy van helybéli és (egykor pécsi) külhoni érdeklődés is a hotel sorsa iránt, meglehetősen konzekvens lépés lenne, ha a város megkeresné a vagyonügynökséget és megszerezné az épületet. Vallom én is: nem lenne sokkalta nagyobb nyűg a város nyakán, ha tulajdonába kerülne. Ettől és e nélkül is a Nádor a Széchenyi téren marad. Második lépésként létre kell hozni a pécsi polgárok köréből (nem kifelejtve az építészeket és egyéb szakembereket) egy olyan csapatot, team-et, kuratóriumot, mely vállalná a Nádor hasznosításának megszervezését, a teendők körét. Megpályázna olyan programokat (itthon és a nagyvilágban, s ne feledjük az Európai Közösséget sem), amely mentén az épület akár új funkciókat is kaphat (gondoljunk nemzeti kulturális központokra), akár megőrizheti a régit is. Persze, igyekezve, hogy mindkét esetben megtartsa az épület fogadó szintjének rég kialakult rendjét. Éttermét, sörözőjét, kávéházát. Századunk kötelessége A feladattól nem kell félni. Hiszen elöljáróban annyi pénzünk biztosan lenne - harmincnegyven millió -, ami az épület állagmegóvására kell. Homlokzat- és tetőjavítás, hogy ne potyogjon a vakolat. Ha máshonnan nem, hát a területfejlesztés forintjaiból, s lehetne pályázni mondjuk, az idegen- forgalom címszó alatt. Másrészt kötve hinném, hogy e kérdéskörben a megye önkormányzatának ne legyen szava. Mert ne feledjük: a Nádor századunkkal egyidős, annak jelképe. S ha valakinek egy kicsit is pécsi-baranyai szíve van, egy sorban említi a Barbakán- nal, a Tettyével, az Aranyhegy szőlőtőkéivel. Rendbetétele: századunk kötelessége lenne. Kozma Ferenc A Jelenkor februári száma Az esszé a JAK tanulmányi napján A Pécsett szerkesztett Jelenkor februári számában Takács Zsuzsa, Lázáry René Sándor, Solymosi Bálint, Károlyi Amy, Varga Mátyás és Háy János verseit közli. A prózarovat Tandori Dezső A lelki ismeretlenségi egyenlet, Csapiár Vilmos Tudatom alá vezetőösvények és Térey János Próbaút című írásaiból áll össze, de ide sorolható Beney Zsuzsa Radnóti Miklós egy haikujáról szóló esszéje is. A lap e száma az 1932-es levelek közreadásával folytatja Martyn Ferenc Török Lajoshoz írott leveleinek publikálását. Keresztury Tibor Petri György költészetéről íródó monográfiájának egy fejezetével ismerkedhetnek meg az olvasók A végpont mint provokáció és tapasztalat címmel. Önálló blokkot képeznek a lapban az ősszel Pécsett megrendezett JAK Tanulmányi Napoknak az esszé műfajával foglalkozó előadásai, melyeknek szerzői Kálmán C. György, Mekis D. János, Mi- kóla Gyöngyi és Szirák Péter. A kritika-rovatban Takács Zsuzsa Utószó című verses- kötetéről Tamás Ferenc, Petii György gyűjteményes verseskötetéről Tarján Tamás ír méltatást. A továbbiakban Kulcsár-Szabó Zoltán Háy János Dzsigerdilen című regényét elemzi. Utasi Csilla Solymosi Bálint Ágak egy hamisciprusról című novel- láskötetét, Felkai Piroska Podmaniczky Szilárd Megyek egy kört az alvázon című prózakötetét méltatja. Világot teremteni A papagáj már mindent tud: csörög, fütyül és faxol. Arra viszont, hogy beszélni tanítsa a családi madarat, nincs ideje Tresz Zsuzsanna jelmeztervezőnek. A ház falához tapasztott műhelyében olykor napi tíz órában majdnem hetven szereplőnek tervez jelmezt éppen. Babonából nem beszél az új munkáról, de annyit azért elárul, hogy Bulgakov történelmi korokon átívelő, a valódi és a képzeletbeli világban játszódó „Mester és Margarita” a feladat. Különben, ha van szemem, láthatom, min dolgozik. Mindenhol tervek, anyagdarabok, színes ceruzák hatalmas készletben, szakkönyvek és vázlatok. Elgondolom, hogy amikor a látvány ennyire túlteng a mai világban, mi újat tud még mutatni a jelmeztervező. A szívét és a lelkét - legalábbis ezt állítja beszélgető- társam. Szerinte azért is pótolhatatlan a színház, mert élő, mert az ember is részt vesz a játékban. Ezt a varázslatosságot kell létrehozni. A filmben a sminkes, a vérfelelős, a trükkös együtt alkotja a látványt, a színházban a jelmeztervezőnek tizedanynyi eszközzel kell valódi világot teremteni. A tervezőnek azt is tudnia kell, miből lesz a jelmez, hogy nyílik a vállnál, el lehet-e bírni a páncélt, és kivel gyártatják a fegyvereket. Tresz Zsuzsanna, ha szükséges, maga varr meg egy-egy darabot. Munkáit a pécsi színházi közönség jól ismerheti, sokáig az Egyetemi Színpad, a Kisszínház produkcióiban működött közre. Hangját a rádió körzeti stúdiójának adásaiban hallani, ahol műsorvezető. A jelmez mellett ruhákat is tervezett: „kinézeti bemutatóknak” nevezi azokat az alkalmakat, amikor ezek láthatók voltak. Magyarországon egyébként nehéz divatot csinálni. Tresz Zsuzsa szerint ha egy kezdő divattervező mögött nincs valamilyen szponzor vagy dollárpapa, az álmok csak álmok maradnak. Ő persze tudja már, hogy kincsekre bukkanni lapos pénztárcával is lehet. Ezért jár turkálókba például, ahol a jó szem és a biztos ízlés segíti abban, hogy rátaláljon egy frakkingre, glaszékesztyűre, a negyvenes évek stílusában készült kalapra, hogy ezek aztán egy előadáson új életre keljenek majd. H. I. Gy. Futnak a képek filmjegyzet A menekülő józanész Háttérben: a titokzatos mulató Vannak művek, amelyekkel az ember (mégha kritikus is) egyszerűen nem tud mit kezdeni. Mert mielőtt szépen felsorakoztatnánk a szempontjainkat, s hozzáfognánk az elemzéshez, tiltakozni kezd az ízlésünk. Valahogy így vagyok én Robert Rodriguez Alkonyaitól pirkadatig (From Dusk till Dawn) című filmjével. Nem az én zsánerem, mondhatnám finoman, magyarán: sehogy sem veszi be a gyomrom. Nem és nem. Pedig egészen jól indult. Az első fél óra: groteszk gengszterhistória. Két bűnöző, egy díszes testvérpár, kirabolt egy bankot, majd tucatnyi megölt áldozatot hátra hagyván, menekülnek Mexikó felé. Útközben túszul ejtenek egy családot. Az apa lelkész, akinek felesége halála következtében megrendült a hite, ezért elhagyta hivatását, érezhetően múltja elől szeretne elfutni. Vele utazik nagylánya és kamaszfia. Mi lesz velük? Ők is a gyilkosok prédáivá válnak? S ha netán túlélik a kalandot, milyen hatással lesznek rájuk az események? Szóval kíváncsiak vagyunk. A papot Harvey Keitel játssza, így hát fokozott várakozással készülünk a folytatásra. Hőseink átjutnak a határon... És ekkor kiderül, hogy a film írója, Quentin Tarantino, aki az egyik bűnöző alakítójaként is fellép, gúnyt űz belőlünk. Lóvá tesz bennünket. Esze ágában sincs ugyanis továbbszőni az elkezdett történetet, amely ily módon képtelen vámpírhistóriává lényegül át, egyaránt provokálva stílusérzékünket és értékrendünket. Abszurd horrorparódiát látunk, aminek - Tarantino fogszabályozóját leszámítva - az égvilágon semmi köze nincs az előzményekhez. Egyre erősebb viszolygást érzünk, majd határozottan únni kezdjük az egész bosszantó giccsparádét, a szétmarcangolt zsigerekkel, kinyomott szemekkel, leharapott fülekkel valamint a számítógépes trükkökkel egyetemben. Akit a szipolylidérc megharap, maga is vérszopóvá válik. Jól tudja ezt a Harwey Keitel által játszott pap is, akibe belemart az egyik vámpír, s ezért megesketi gyermekeit, hogy ha a változás jeleit észlelik rajt, saját érdekükben habozás nélkül le fogják lőni. Lehet, hogy a film fura metamorfózisának is ez a magyarázata. Megmarta a szopórém. Mint ahogy a mozgókép egyik népszerű típusa is, úgy látszik, áldozatul esett egy falánk vámpírnak. Az is lehetséges, hogy Tarantino most, ad abszurdum, e veszedelmes és gusztustalan torzulást mutatja be. Leleplezi a mozit, ahonnét elmenekül a józanész. És ahol nem lehet folytatni és végigmondani a történeteket. De Quentin Tarantino ott marad a moziban. És gyanúsan jól elvan a vámpírjaival. Ezért aztán e filmre nézvést is az a megoldás, amit Harvey Keitel tanácsolt. Le kell puffantani. Hát én most lelövöm. Nagy Imre
