Új Dunántúli Napló, 1996. december (7. évfolyam, 328-356. szám)
1996-12-24 / 351. szám
8 Dunántúli Napló Karácsonyi Melléklet 1996. december 24., kedd Tudja-e? Tudja-e, hogy a magyar nyelv két karácsonyt ismer: a nagykarácsonyt - napja december 25. és a kiskarácsonyt-január 1. Tudja-e, hogy kiskarácsony -január 1. - egybeesik a Julius Caesar-féle naptárreform után római újévvel, amelyet a rómaiak Janus tiszteletére kicsapongásokkal, dorbézolásokkal ünnepeltek. Az egyház e pogány ünnep ellensúlyozására rendelte erre a napra a circumcisio, azaz Jézus körülmetélésének emlékünnepét. Tudja-e, hogy hazánkban az esztendőt az egész középkoron át, XIII. Gergely pápa 1582. évi naptárreformjáig karácsony napjától, tehát december 25-től számították. Tudja-e, hogy Jézus a Jeruzsálemtől 8 kilométernyire fekvő Betlehem városában született egy barlangistállóban, amely fölött ma hatalmas, öthajós bazilika áll. Nagy Konstantin császár építtette a 4. században. A születési barlang oldalában van a kőbe vésett jászol, amelyben a kis Jézus feküdt. Tudja-e, hogy Jézus betlehemi születéséből származik a betlehemjárás, amely vallásos népi játék. Eredetileg a templomban játszották, ma a betlehemesek házról-házra járnak, legtöbbjük pásztornak öltözve, s általában egy angyal öltözetű gyermek viszi magával a betlehemi istálló, vagy valamely templom makettjét, benne a kis Jézus, Szűz Mária és Szent József alakjával. Tudja-e, hogy a betlehe- mezés szövege a középkori bábjátékok egykori magyarázó szavaiból s a templomi misztériumok szövegéből alakult ki. Tudja-e, hogy a betlehe- mezést azért játsszák pásztorok, mert amikor Jézus megszületett, „... pásztorok voltak ama vidéken, szabad ég alatt tanyázván, és őrt állván az éjszakában nyájuk felett. Egyszer csak ott termett az Úr angyala ... és mondá: ne féljetek, mert íme nagy örömet hirdetek nektek... minthogy ma született nektek az Üdvözítő ...” A pásztorok ezután fölkerekedtek, átmentek Betlehembe, és ott leborulva imádták a Kisdedet. Tudja-e, hogy Magyarországon valószínűleg Brunswik Teréz grófnő - más források szerint a báró Podma- niczky-család - állított először karácsonyfát, mégpedig az előbbi 1824-ben, az utóbbi 1825-ben vagy 1928- ban. Cs. K. Aztán az ég madarai Nincs a gyönyörűségnek és a jónak gyönyörűbb és jobb találkozása ezen a világon, mint amikor egy anya biztató-óvó ölelése kiül egy gyerek arcára - örömnek. És olyan igazi, megszentelt örömünnep sincsen, aminek ne ez a kettős: anya és gyereke adná a melegét. Még a vallásiakét is, mint a karácsonyét. Már első lépéseink célja, de talán az értelme is, az a két kitárt kar közötti boldog kikötő, ahová mindig visszavágyunk, ahova végig visszavárnak. Akik tudják, hogy kell az a kikötő nagyon. Mert jönnek a nagyobb lépések és az egyre hosszabb távok: a szomszédtól az iskoláig, a tanévkezdések izgalmától az egyre merészebb elszakadások vakmerő vágyaiig, a „mi leszek, ha nagy leszek?” már-már felnőtti gondjaiig. És sohasem maradunk egyedül a gondjainkkal. Nekik szeretnék valami köszönömfé- lét mondani most, ebben az ünnep váró emlékezésben, félideje felé járva a tanévnek, akik nem engedték el akkor a kezünk, amikor nagyon kellett a kapaszkodó. Nem emlékszem már, mit gondoltam kisdiák koromban a tanévnyitók intelmei alatt az iskolák udvarán sorban állva, de úgy gondolom, már akkor is azt a békességet, simogató derűt árasztó, máig magára csodálkoz- tató, gyönyörűségesen szép szeptemberi kék eget szerettem bennük legjobban, ami úgy ragyogott körül minket abban az aranyló fényzuhatagban, mint a madonnák palástjának kékje a kisdedeket az ikonokon. A szövegből meg alighanem annyit értettem, amennyit ezek az idén költött kicsi fecskék érthetnek, akik itt rajcsúroznak le-föl cikázva az ablakom előtt. Semmit sem értettem, amit a mamák nagy hangon csivitelnek, amikor összesereglenek a drótokon megtanácskozni a tudnivalókat a nagy út előtt, amikre szükségük lesz a messze Afrikáig. Amit én hallhattam akkor, volt az tőlem is annyira távol, mint amennyire most tőlük Afrika. De ezek a mamák, noha tudják, hogy az útjuk mekkora veszélyekkel terhes, mintha mégsem azzal riogatnák viháncoló csemetéiket, maguk mellé parancsolva őket a drótra, hogy az Adria partján olyan népek is élnek, akik még az ilyen semmi kis madarakat is befogják ebédnek, ha nem fogadnak szót. Azt gondolom, ahogy akaratlanul is követem övéik röptét vigyázó mozdulatát a csipogó anyáknak, annak örülnek inkább, hogy milyen ügyesen, milyen okosan, milyen szépen repülnek máris, pedig még csak itt vannak Nagyárpádon. Amerigo Tot: Csurgói madonna Úristen, de jó volna tudni, hogyan tanítják meg őket egyetlen úton a fontosakra! Mert meg tudják tanítani. Jövőre már ezek a ricsajozó sedre suhancok vezetik a csapatokat ezer kilométereken, tomboló tengeri viharokon át, és visszajönnek ők is újra költeni. Mi meg addig nevelgetjük az ember gyerekét - intővel, rovó- val, buktatással, mosolyszünetekkel, vesztegetéssel: ötösért százassal, jeles bizonyítványért márkás biciklivel vagy kocsival, ha gimnazista már, hogy negyven-ötven évesen is még mindig csak annyit tud a világról, hogy miközben vendégként bokacsattogtatva kisztihando- zik a mamának bokomyi csokorral a kezében, képes megkérdezni az először látott kisgyerektől is, hogy van-e sok ötöse már. Mert azt hiszi, hogy ez kötelező jópofaság. A család meg ott toporog hehefészve, és azt keresgéli, hol lehetne elsüly- lyedni most. Mert idén se biztos, hogy sikerül az év. Csak az a biztos, hogy keresztre feszíteni a gyereket már most sikerült. Mert, ugye, csak az ötös, az az ember. Ahogyan megtudhattuk, nem is olyan régen egy klapanciából, amit versnek gondolt az alkotója - talán feledni akarván „bélás” oklevelét, ami ki tudja, hányadik nekiug- rással sikerült megszereznie. Anyák napjára készült az az ostobán gügyögő gyilok, amit megforgattak akkor megkeseredett anyák szívében ezerszám azon a gyönyörű májuson így: „Kedves Édesanyák!, ígérjük, hogy nyárra csupa ötöst hozunk a bizonyítványba”. Mit gondol magáról, meg a világról egy felnőtt ember, aki ilyeneket ír? Azt talán, hogy aki kettes, hármas, négyes, mert annyira futja erejéből, az nem szereti az édesanyját? Vagy azt inkább, hogy az anyja szégyellje magát, hogy csak ilyen gyereket tudott hozni a világra? Miket beszélünk? Mit csinálunk egymással? Miből gondoljuk, hogy akkora ünnepi ajándék az egy anyának annyi végigszégyenkezett szülői értekezlet után, ha még ilyenkor is, ekkora ünnepen is, még így is, bűnrossz nmekre csavart korbáccsal is ugyanazért vágunk végig rajta, mert a színjeles szavaló, a példakép, az osztály büszkesége most sem és soha nem az ő gyereke? Az ég madarai nem ácsolnak szégyenpadokat a kicsinyeknek. Nem onnan röptetik őket, és nem hagyják ott a porban a macskának, ha a röpülés nem sikerül. Amikor az ember nem a mások szégyenén örömködik, hanem a magáéra gondolva csendesedik el, akkor kerül közelebb nemcsak a világhoz, de önmagához is. Volt alkalmam látni gyerekkorom óta elégszer a Te Deum, lauda- mus, a Téged, Isten, dicsérünk kezdetű ókeresztény hálaadó himnusz éneklése közben, hogy milyen mélyre tud akkor horgadni a feje mindenkinek. Az az eufóriás zengés, ami megremegteti a templomban az ablakokat, úgy zuhan egy ponton a csendbe, hogy a szívdobogásokat is hallani talán egy pillanatig. Ott, ahol a szerző kiesik szerepéből és önmaga mélységes mélyébe lát. Akkor megbicsaklik a dallam, megjuhászodik a ritmus, suttogóvá halkul az ének, mintha még a kérés maga is úgy csúszna térden az oltár elé: „Téged azért, Uram, kérünk: ne hagyj soha szégyent érnünk.” Bogádi Kis György / Bertók László: Kerülővel menjünk ma, kedvesem Egy Babits-vers rímeire Mintha beszakadt híd öleli át, és rövid u-val rövidebb az út, minden porszem a pillanatba fut, s végtelen lesz, mert meglátja magát. Mintha középen millió világ, s kötik talpára az útilaput, de lábánál messzebb egyik se jut, merthogy rühelli a szolgálatát. S mintha a nap is ugyanarra jár, s mint tűzbe hajított géppuska-tár, mint olajos tengerben a madár. S mintha a víz tükrébe senki sem. Kerülővel menjünk ma, kedvesem. Idegen nmek között, csöndesen. Makay Ida: Nesztelen macskatalpain Közeleg feléd, mint rejtett ösvényen lopakodik a párduc erdőéjben Nesztelen, puha macskatalpain. Foszforeszkál a zöld tűz mély szemében. Egy pillantása legyűr, gúzsbaköt. És megdermedsz - És jéggé fagysz. Egészen. Galambosi László: Szárba szökkent hűség Szerelem kertjében szárba szökkent hűség liliom-pohárként ragyog. Keserűség fekete földjéből nyomor cserjebokra, baj sohase nyíljék. Baba-virágok közt selymesedjék napfény, betegség tövise ne szúrjon. Zöld repkény, nyugalom sátora lebegjen'fölöttünk. Krisztus Úr keresztjén ezüstös fészkéből pelyhet hint a madár tulipán ölébe. Ha az este leszáll: meséket mormolva hanyatt dől reggelig nyárfa-gyertyás határ. Angyal szárnya ringat füveket, ágakat. Morzsákat kutatott: pihen a hangya-had. Hold tükréhez hajol táncoló akáclomb: bújtat kék árnyakat. Hullámzik halk zene. Az éjszaka fátyla csúcsokról, tornyokról foszlik. Piros fáklya pemyekoszorúban vergődve fuldokol, zuhan hab-halálba. Kagylóból forgó gyöngy, sejlik már a hajnal. Vágtathat a világ mennyi lovakkal. Patáiktól villog aranyló sziklákkal szobrozott hegyoldal. Éva, szerelmünkből szárba szökkent hűség liliom-pohárként ragyog. Keserűség fekete földjéből nyomor cserjebokra, baj sohase nyíljék. Karácsony van: fenyőfa, gyertyák, halászlé, bejgli. Tiszta abrosz, vasalt ruhák: minden a legnagyobb rendben. Az ajándékok elrendezve a fa alatt. Megszólalhat a csengő, felszikrázhat a csillagszóró. / De figyelj csak, elfoglalt ember! Messze, messze . . . térben, időben . . . nem hallasz valami hangot? Nem, ez nem a Csendes éj, nem az Örömóda. Egy széltől védett barlangban keservesen bőg egy vörös képű, ökölbe szorított kezű csecsemő. Nem édesdeden alszik: ordít, nyöszörög. Állj meg egy percre, mielőtt a csengőért nyúlnál! Gondolkozz el, próbáld kitalálni, büszke ember, miért jajveszékel ez a hol megindí- tóan, hol együgyűen lefestett Békesség a jóakaratú embereknek zsidó kisbaba, akiről mellesleg köztudott: maga az Isten. Szeme még csukva, gyermeki öntudata sem nyílt fel. A benne rejlő isteni mindentudás két módon nyerhet csak kifejezést: hallgathat, vagy elemi ösztönnel üvölt- het. És ez a csöppség, akinek még neve sincs, mert csak nyolc nap múlva vetik alá a Törvénynek, s adják majd neki a Jesua nevet, nos, ez a csöppség üvölt, mert valóságos ember létére valóságos Isten is, és tud valamit, amitől nem képes nem sírni. Látja, mivé lett születésének napja a második ezredvég gyermekei számára. Látja, hogyan lett az adventi szent várakozásból egymással lihegve versengő vásárlási hadjárat. Vajon hányán gondolnak a csillogó-villogó karácsonyfa mellett úgy a kisded Jézusra, mint aki „tündöklő nappalunk” és „áldott fénysugár”? Mi lett Urunk Születésének Főünnepéből? Csináltunk belőle magunknak fenyőünnepet, szeretet ünnepét, kényszeres ajándék-osztogatást. De ki veszi még észre, hogy az a vörös képű, ökölbe szorított kezű csecsemő nem csupán „cuki kis dekoráció”, hanem maga az egyetlen Ajándék? Örülsz-e, felvilágosult ember, a Karácsonynak akkor is, ha egyetlen csomagot sem kapsz? Térdre tudsz-e még borulni örvendezve és félelemmel a „csillagvilágot alkotó” jászola előtt? Vagy belefáradtál az évek perceibe, és fásultan bezártad a Szentet a gyerekszoba ajtaja mögé? Bontsd ki, ha ráérsz, elmúlt heteid csomagját: ugyan, mit találsz benne? Adventi koszorúdon tövig égtek-e imádság közben a gyertyák? Eszedbe juttatták- e a lila szalagok a bűnbánatot és lecsendesedést? Advent harmadik vasárnapja mi volt számodra? Ezüstvasárnap, lótás-futásra ösztönző meghosszabbított nyitvatar- tással? Vagy Gaudete-vasár- nap volt, a bűnbánatban is örvendezés ünnepe? És gon- doltál-e arra, hogy végre választanod kellene - önmagadban is? Mert két út van. Az egyik az önérzet, sértődöttség, napi gondok miatti aggodalmaskodás útja. A szemet szemért, fogat fogért, a félelem és depresszió útja. A Karácsony pogány fényünnepség ezen az úton, amelynek végállomása: halál, sírgödör, por, hamu. Felejtés. A másik a gyertya-lét útja: örömmel világítani másnak, amíg te semmivé égsz. Megbocsátani, szeretni és együtt boldognak lenni. A gondokat rábízni arra, akinek van hatalma megoldani őket, mert arra is volt, hogy semmiből Valamit teremtsen. Ezen az úton a Karácsony az örök Fénynek, a Világ Világosságának ünnepe, amikor mindannyian megajándékozottak vagyunk, mert tudunk a végállomásról: a lélek halhatatlanságáról, a test feltámadásáról, és az örök életről. * Állj meg egy percre, megfáradt ember, mielőtt a csengőért nyúlnál! Halld meg azt a másik hangot is az éjszakában:-Ne féljetek! Mert nagy örömöt mondok nektek. Énekeld együtt a hanggal: „Dicsőség a magasságban Istennek, / és a földön békesség a jóakaratú embereknek!” Akkor talán az a keservesen síró kisbaba is elalszik végre. Birtalan Balázs '
