Új Dunántúli Napló, 1996. december (7. évfolyam, 328-356. szám)
1996-12-24 / 351. szám
1996. december 24., kedd Karácsonyi Melléklet Dhnántúli Napló 9 Karácsony a telephelyen Ponyvával letakart, szépen lezsírozott teherautók - ahogy a százados magyarázta, összke- rék meghajtású német Garan- tok - sorakoztak százával a kihalt telephelyen. December 24-e volt, a laktanya drótkerítésen zúzmara fehérlett. Miközben a délutáni leszálló ködben végigjárták a hatalmas kocsiszíneket, Reszegi százados azt is elmondta, ezeket a teherautókat csak akkor indítanák be, ha valami történne. A húszéves Forbáth honvéd a bevonulása óta eltelt négy hónapban annyit már megtanult, a hadseregben a „ha valami történne” a háborút jelenti. Igazából nem figyelt a századosra. Arra gondolt, ha mégis elengedték volna szabadságra, most már fönt ülne a vonaton és hazafele utazna. Behúzódna egy fülke sarkába, s azon töprengene, mit mondana holnap Mártának, mert föltétlenül megkeresné a lányt. Pedig a legutolsó levelében azt írta neki, hogy megismerkedett egy sráccal, Enyedi Bandival, s azóta csak őt szereti.- De nincs szabadság, nincs vidáman zakatoló vonat, nincs Márta, csak telephely van és teherautók és szolgálat - gondolata elkeseredetten Forbáth, s tehetetlen dühében bőgni szeretett volna, miközben a százados után belépett az irodába. A szekrény oldalán fenyőág lógott, rajta néhány szaloncukor és egy gyertya.- Nekünk itt jön a Jézus - mondta Reszegi százados, s miközben kibújt mikádójából, arról beszélt, könnyű szolgálatuk lesz. A teherautókat az őrtornyokból őrzik. Az ő feladatuk míhdössze annyi, ha történne valami, a parancsok előírásai szerint intézkedjenek. Forbáth arra gondolt, ő igazából egyetlen intézkedést tudna elképzelni. Fia nem is parancsra, de titokban beülni egy teherautóba, s elmenni Mártához. Elkapnák persze, hadbíróság elé állítanák, de őt ez sem zavarná. Még azt sem bánná, ha kivégeznék. Reszegi százados lecsatolta a derékszíját, s tokba bújtatott pisztolyával együtt az üres asztalra tette. Forbáth derekán is pisztoly lógott. Egy TT hat tölténnyel és tartaléktárral. Állt az ablak előtt. Az elsötétedő telephelyet nézte, s arra gondolt, karácsonykor mindig sokkal súlyosabb a csönd. Otthon is már biztos kiürültek az utcák. Márta talán a karácsonyfát rendezi a kétablakos utcai szobában. Fehér blúzban van és hosszú barna haja a vállára lóg. De az is lehet, hogy nem a karácsonyfát díszíti, hanem Enyedi Bandit várja, ő pedig itt ücsörög a laktanyában, bezárva és magányosan, miközben odakint szép csöndesen ellopnak tőle mindent. Becsukta a szemét, s arra gondolt, legjobb lenne a homlokához emelve a TT-t meghúzni a ravaszt. Engedélyt kért és rágyújtott.- En a maga helyében nem szívnám - bökött Reszegi a cigarettára. - Ötvenéves korában bánni fogja.- Ötven év, mosolygott magában fölényesen Forbáth. Hol lesz ő már akkor. A százados a szekrényhez lépett, s egy üveg rumot tett az asztalra.- Igyon! - mondta. - Ez parancs. Karácsonykor nem állhatom a mélabús küldöncöket. Forbáth először szabódott, aztán ráhúzott az üvegből. A harmadik ráhúzás után már arról beszélt, hogy legszívesebben megölné Enyedi Bandit, akit még sose látott. És a századparancsnokát is megölné, amiért nem engedte el szabadságra. Az ötödik ráhúzás után már azt mondta, legszívesebben talán mégis magát ölné meg, mert azzal megoldódna minden. Reszegi százados meg mosolygott, s mindössze any- nyit mondott, ő inkább csak frissen sült mákos beiglit enne, sok citromhéjjal. Úgy, ahogy az anyja sütötte Debrecenben. Forbáth pedig egyre nehezebb fejjel bólogatott, s azt dadogta, ő is nagyon szereti a mákos beiglit és Mártát is nagyon szereti. Aztán kitántorgott az udvarra, s próbálta elővenni a pisztolyát. Órák múlva és zúgó fejjel ébredt. A negyven év körüli Reszegi most is ott ült az asztalnál. Fáradt arccal ugyan, de változatlanul mosolygott. Forbáth először nem értett semmit, aztán szégyellni kezdte magát, s iszonyúan dühös lett a századosra, amiért rummal itatta, ő pedig összevissza beszélt neki mindent. A fegyveréért nyúlt, de a pisztoly nem volt a tokban. Két szem szaloncukrot talált helyette, s egy összehajtogatott lapot, a következő felirattal: Ezt a karácsonyt is túléltük, Küldönc! A százados felállt, vette a mikádóját, s intett Forbáthnak:-Jöjjön, megnézzük a telephelyet. Lehet, hogy a teherautók ponyváira az éjjel ráfészkeltek az angyalok. Azt pedig tiltja a szolgálati szabályzat. Bencze János Nálunk, odahaza Erdélyben a karácsonyfát a Jézuska hozta. Karácsony környékén igyekeztünk jobban uralkodni, hogy - talán - több ajándékot kaphassunk. És eljőve karácsony szombatjának estele. A felszegen már kántálni kezdtek a legények, visszhangzott a kicsi falu az énekektől.- Még egy-két óra, és itt is lesznek - állapította meg a ködpárából belépő nagyapám. Izgatottan vártam a Jézuskát. Szüleim többnapos huzavona után végül is beleegyeztek, hogy személyesen is találkozhatok vele, aki mindeddig észrevétlenül kiosont a szobából, csak a gyönyörűen földíszített karácsonyfát és az ajándékokat hagyva hátra. A duruzsuló kályha mellett üldögéltünk ünnepi ruhában: nagyapó, nagyanyó meg én, és vártunk. A Jézuskát vártuk. Egyszer csak nyílott az ajtó, és teljes nagyságában megjelent előttünk a Jézuska. Kifordított bőrkucsmát viselt a fején és nagy fehér gyapjúszakállat; fehér köpenybe burkolódzott, gumicsizmában volt, amelynek a szárából is gyapjútincsek lógtak ki. Lerakta az asztalra az ajándékot a kis karácsonyfa alá, én meg félénken elénekeltem egy kis dalt, és megköszöntem az ajándékot. A Jézuska amint jött, sietve el is ment, hiszen még sok gyereknek kellett ajándékot vinnie. Pár perc múlva megérkeztek szüleim is a szomszéd Istók Jóska-bácsi társaságában. Közösen örültünk a sok Nálunk, odahaza, Erdélyben Romfeld Ákos felvétele ajándéknak. A kántálók is eljutottak hozzánk, a beköszöntő az ablak alatt ujjongva hirdette Jézus eljövetelét: „Messze-mesz- sze innen, a napkeleti részen / Egy ragyogó csillag jelent meg az égen, / Melynek fénysugara azt hirdeti néktek, / Most született meg a világ megváltója / Betlehem városában, piciny jászolában. ” Az ősi rigmus magával ragadott, a gyermekfantázia pillanatok alatt Betlehembe röpített. Nagyapám halkan elmesélte Jézus születésének varázsos történetét.-Nagyapó, de hát ez nagyon régen volt! Akkor, hogy lehet, hogy Jézuska még ma is él?- Lassan kétezer éve, kisfiam, és amint láttad, mégis él. Itt járt közöttünk - simogatta meg a fejemet nagyapám. A gyertyafényes karácsonyfa, és az új játékok azonban gyorsan elhomályosították e szép történetet. A felnőttek koccint- gattak, kóstolgatták az újbort, közben kellemes ünnepeket kívántak egymásnak. Már későre járt, a szomszédok szede- lődzködni kezdtek, búcsúzkodtak, hazaindultak. Istók Jóska bácsi is kihörpintette poharát, mindenkivel kezet fogott, majd „Jóéccakát” kívánva kilépett az ajtón. Kikísértem. A sűrű hóesésben a kapu mellől egy kis batyut vágott a hóna alá. Gumicsizmájából, hátul kilógott egy gyapjútincs, amely nagyon hasonlított a Jézuska bajuszára. Azóta már sok év eltelt, de én többet sosem találkoztam a Jézuskával. Bandi András Csendes éj... Száznyolcvan éves a világhírű dal Újraírják a világ leghíresebb karácsonyi dalának történetét. A Stille Nacht, vagy miként mi, magyarok énekeljük, a Csendes éj... ugyanis két évvel idősebb, mint eddig tudták. Mi több, most, hogy végre megtalálták az eredeti kéziratát, kiderült: éppen az idén 180 esztendős. Elképesztő szegénységben éltek még a múlt században is Salzburg környékén a falvak lakói, ahol manapság irigylendő a jólét, sőt gazdagság. Ott, az osztrák-bajor határon található egy kis helység, Oberndorf, a Stille Nacht/Csendes éj bölcsője. Ott hozta össze a sors a két tehetséges, szegény sorsú fiatalembert: a salzburgi születés Joseph Mohrt (1792-1848) és a hochburgi Franz Xaver Grubert (1787-1863). Történt, hogy a szentestére, az éjféli misére készülődő falu, Oberndorf templomának tönkrement az orgonája. A szájhagyomány szerint az egerek szétrágták a fújtatóját. A segédlelkész (miután papra már nem tellett a településnek), a 26 éves Joseph Mohr hirtelen ihlettől vezettetve, gyorsan papírra vetett egy hatstrófás versikét, és már loholt is lovasszánon a közeli Amsdorfba, barátjához, a kántortanítóhoz. Gruberről mindenki tudta a környéken, hogy istenáldotta zenei tehetség, azért őt kérte meg Mohr, hogy találjon valami szép dallamot a verséhez. De olyat, amelyet gitárkísérettel két férfi és a falu gyerekei elénekelhetnek. Az ihlet Grubert is megszállta, bizonnyal szerepe volt benne az ünnepre készülődés meghittségének, áhítatának is, és nagyon gyorsan, pár óra alatt papírra vetette a Stille Nacht felejthetetlen dallamának hangjegyeit. A dalét, amelyről oly’ sokáig azt hitték, hogy osztrák népdal vagy éppen Mozart gyermekkori zsengéje, Haydn vagy Beethoven szerzeménye. Eredetileg egyetlen alkalomra készült volna csupán a Stille Nacht, és lám, ma az egész világ énekli. A jó öreg St. Nikola templomnak, ahol először a két fiatalember meg az oberndorfi gyerekek előadták, már a helye sincs meg. A századforduló utáni években ugyanis örökös árvízveszély miatt odébb költöztették a falut, amelynek új templomát csak 1937-ben szentelték föl. A karácsonyi dal csaknem feledésbe ment, szerencse, hogy egy orgonajavító mester lekottázta, magával vitte Tirolba, ahonnan viszont a csengő hangú, világjáró Rainer nővérek vitték tovább, a cári udvarba, á tengerentúlra. A Rainer lányok kései utóda, a pár éve elhunyt Joseph Aigner, Oberndorf tanítója és polgármestere az 1771-ben épült iskolaházban megalapította a világ legnagyobb Stille Nacht hangfelvétel-gyűjteményét. De azt még ő sem tudhatta, ami nemrég derült ki: Joseph Mohr a verset nem 1818. december 24-én írta, hanem - a véletlenül föllelt eredeti kézirat bizonyítja - 1816-ban, éppen 180 évvel ezelőtt. Molnár-C. Pál: Mennyei kisded Jézus a Rózsahegyen Mostanra már minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a közelmúltban ki járt a Rózsahegyen. L. néni, aki a délies klí- májú kisváros domboldalának, a Rózsahegynek egy festőién szűk kis utcájában lakott, a legutóbbi kedd este későn ért haza. A húgánál volt, aki mondta neki eleget, hogy maradj itt, csak nem botorkálsz ilyen későn, holnap korán reggel felkelsz, és már indulhatsz is. De L. néni azt mondta, jobban szeret ő a megszokott ágyában aludni, és már fel is kerekedett. Ilyenkor késő este, tíz óra felé, a Virág utca táján bizony elég gyenge a világítás, és homályos árnyékok forognak a hegyről csobogó patakpart fái között. L. néni sietett volna, de csak lassan tudott menni. Hiába, akit mindjárt elér a 77. év, már nem úgy és nem arra megy, amerre szeretne. Kicsit bánta is már, hogy nem hallgatott a húgára, és meggondolatlanul elindult. Végül azonban csak hazaért. Kihalt volt az utca, és L. néni mihamarabb szeretett volna benn lenni a szobájában. De csak hosszú kotorászás után találta meg a kulcsot a táskájában. Amikor ez sikerült, akkor meg a kulcs nem akart forogni. Pedig próbálgatta türelmesen, mozgatta előre, hátra, kivette, visszatette, megint kivette, de nem ment.-Most mit csináljak, he? - mondta az időközben valahonnan előkerült macskájának, aki semmit sem tudott erre válaszolni, de szorgalmasan dörgö- lőzött gazdája lábához. Ekkor hallatszottak a sötétből a lépések. L. néni háta mögül, ki tudja honnan egy karcsú ember lépett elő. L. néni az ijedtségtől fel sem tudott egyenesedni, csak a táskája fülét szorongatta.- Segíthetek valamiben? - kérdezte most szelíden az ismeretlen. L. néni még mindig gör- nyedten mondani akart valamit, de egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkán. Az ember ekkor gyengéden kivette a kezéből a kulcsot, s anélkül, hogy a zárba tette volna - L. néni erre később mindig, mindenhol és mindenkinek esküdni mert volna -, az ajtó már nyitva is volt. Aztán elvette L. nénitől a szatyrot, előrement, a folyosón, a szobában felgyújtotta a villanyt, és azt mondta L. néninek, hogy csak lassan jöjjön, ráérnek, biztosan elfáradt, ilyen késői órában nem lehet sietni. Fiatal ember volt, egyenes tartású, karcsú, izmos, könnyű járású, világosbarna, fénylő, hullámos hajat viselt, és hosz- szú, világos köpenyféle volt rajta. Meleg, barátságos, és valahogy messziről hangzó, zengő hangon beszélt. L. néni gömyedten gubbasztott az asztal melletti széken, ahová mindjárt leült. Az idegen mosolyogva nézett rá.-Tessék csak mondani, ha segíthetek valamiben - mondta, s egy pohár vizet adott L. néninek. - Ez jót tesz - tette hozzá biztatóan. Aztán megnézte a kályhában a tüzet, megnézte, hogy rendesen be vannak-e zárva az ablakok, és megsimogatta a macskát. A vázában megigazította a művirágokat. Megint ránézett L. nénire, aki rendületlenül gubbasztott a széken. Aztán ő is leült vele szemben. Lassan, egyenletesen lélegzett. L. néni később elmondta, hogy ő bizony nem mert megmozdulni, de nagyon jól érezte, hogy biztosan fentről valami melegség és nyugalom szállja meg a házat, és tölti be a szívét. így üldögéltek egy darabig, amikor az idegen megszólalt:-Nekem most el kell mennem - mondta. - Tessék csak maradni. Kitalálok; ne tessék nyugtalankodni. - És már ment /is. Hallani lehetett lépteit a folyosón, majd kintről, a sötét utcán. Ezután egyszerre nagy csend lett. L. néni még mindig mozdulatlanul ült. Aztán mintha jeladásra várt volna, mintha negyven évvel fiatalabb lábai lennének, a kapuhoz szaladt. Kétszer ráfordította a kulcsot, háromszor is kipróbálta, be van-e zárva rendesen, aztán zihálva, dobogó szívvel nekitámaszkodott az ajtónak. Sokáig állt ott, míg lassan vissza tudott térni a szobába. Csak másnap délután szána rá magát, hogy a húgához elmenjen.-Hullámos, hosszú, szőkésbarna haja volt? - kérdezte a húga. - Kék szeme? És szakálla volt-e? Erre a kérdésre L. néni azt válaszolta, hogy ezt nem tudta igazán megfigyelni.-Mindegy - mondta a húga -, ez ő volt. Ez csak ő lehetett. Földi ember nem ilyen, és nem tesz ilyet. Áldassék az Úr neve. A környéken hamarosan elterjedt a híre, hogy köztünk van Jézus Krisztus, és az egyik este meglátogatta L. nénit. Kinyitotta a kaput, segített neki bevinni a szatyrát, és megsimogatta a macskát. Volt, aki mindezt elhitte, volt, aki nem. De bárki lett is volna, aki ezután arra járt, az megállt egy percre, és úgy nézett a Virág utca hegyre kapaszkodó kis házaira, mintha az eget fürkészné. G. Tóth Károly \ > > t
