Új Dunántúli Napló, 1996. december (7. évfolyam, 328-356. szám)
1996-12-24 / 351. szám
1996. december 24., kedd Karácsonyi Melléklet Dunántúli Napló 7 Testi-lelki helyreállító sebészet Plasztikai műtétek a II. sz. sebészeti klinikán A gyertyák meséje Várakozásaink villannak fel a csillagszórók szétsziporkázó fényében. Régen látott hű barát, szürkületből előlépő, ezüstfénnyel felderengő tündeköpenyben. Igaz meséket várunk és - hiszen tudod ezt te is - a mesék megérdemelt folytatását. Valamit elhiszünk: nem, nem vagyunk mi rosszak. A gyertyák lángja válaszol ki nem mondott kérdéseinkre, feketére és fehérre, örömtelire és bánattól súlyosra. Csillagjárta szemednek elmondják: megvolt benned a szeretet az éves robot minden percében, ne hidd, hogy csak az ünnep lobban- totta fel, s ha elmúlnak a fenyőillatú napok, ellopakodik majd mellőled az érzés: adni szép. Gondolj arra is, hányszor jutott eszedbe: biztosan örülne neki. Mégis: valami elveszett béke feltámadásáról szólnak a gyertyák meséi, régi és különös hangulat ringató énekével, lovagokról és odaadó, szépillatú asszonyokról, fürtöshajú apródok remélt és reményteljes jövőjéről. Társról és tőle kapott támaszról. A hétköznapok hőstetteiről, amelyek a fenyő el nem múló zöldjétől kapnak örök értéket: a szeretet trónját. őrizd! Hagyd, hogy feltámadjon, napról napra, alkalom és csillagszóró nélkül. Átszőtt téged is, talán szeretnéd, ha sűrűbben, talán kívánod, hogy ragyogóbban, láthatóan, állandóan sugárzóan. Engedd élni. Ma este a gyertyaláng barátsága átszűrődik rajtad, s mint amilyen a gyökeres növény termésének hálós erezete, megmutatja neked: mélyen benned van, ha nincs is mindig közeledben a fa díszeinek tükrözőfénye. őrizd a szeretetek nagy szükség van rá. őrizd, mert egyszer csak észreveheted: nyitott, meleg tenyeredben tudod másoknak nyújtani. Akkor is, ha nem a Karácsony gyűjtött bennünket egy érzés köré. Akkor is, ha azt hiszed, a homály gonoszsága erősebb, mint a gyertyák - akkor - oly gyengének tűnő fénye. Mészáros Attila • • Öröm és gond A 33 éves fiatalasszonnyal pár hónapja találkoztam először. Kiszolgáltatott, egyoldalú találkozás volt ez, ő ugyanis mély altatásban a műtőasztalon, én steril műtősruhába beöltözve próbáltam a fölé hajló orvosok és műtősnő között végignézni, mi történik vele. Nem mindennapi műtét volt, amit a POTE n. sz. Sebészeti Klinikáján dr. Tizedes György adjunktus végzett. A fiatalasszonynak korábban rosszindulatú daganat miatt eltávolították az egyik mellét. A szükséges sugárterápiák után vállalták itt a klinikán, hogy plasztikai sebészeti módszerekkel „visszavarázsolják” az emlőjét. A műtét öt óra hosszáig tartott s hallatlan türelmet és mik- rosebészeti gyakorlatot igényelt. Az emlő pótlását a hasfalból kivágott bőrlebennyel oldották meg. A kivágott lebenyt a vérellátását biztosító érrel együtt a bőr alatt húzták fel az emlő helyére. Ebből az eredetihez hasonló domborulatot képeztek, amit hozzávarrtak az ép bőrszélekhez. A mellrekonstrukciós műtétnek ez az első lépése. Amikor a hegek begyógyulnak, kerülhet sor arra, hogy a mellbimbót és udvarát kiképezzék. A fiatalasszonnyal akkor találkoztam másodszor, amikor már a második lépésen is túl volt. Nem hittem a szememnek. Csak a még halványan látszó hegek árulkodnak a műtétről a pótolt mell szinte ugyanolyan, mint az eredeti.- Megmondom őszintén, bennem az tartotta a lelket, hogy amikor az orvos először közölte velem, le kell venni a mellemet, azt is megemlítette, hogy a klinikán lehetőség van erre a plasztikai műtétre. Dr. Gulácsy István adjunktus operált meg. (A rekonstrukciós műtétnél ővolt az asszisztens.) Egy nő számára nincs annál borzalmasabb, mint amikor először meglátja magát így megcsonkítva. Ez olyan lelki fájdalom, amit csak az tud megérteni, aki átélte. A férjem vígasztalt, mondta, ő így is elfogad engem, csakhogy én nem tudtam elfogadni magamat. Úgy éreztem így nem vagyok többé nő, s hogy így nem tudok élni, pedig tudtam, a kisfiam miatt muszáj lelkileg is tartani magam, hiszen ekkor 1 éves két hónapos volt csak, és szegénykém szívrendellenességgel született. Rövidesen meg kell őt is operálni. Többen le akartak beszélni a plasztikai műtétről. Tudtam, hogy nagy fájdalommal fog járni, mégis újra alá vetném magam, hiszen a kisfiamnak lelkileg egészséges, teljes értékű anyukára van szüksége - mondta a fiatalasszony. Cs. A- csak pár napja van otthon az első műtét után. Még nem tud kiegyenesedni, húzódik a hasán a seb, hiányzik egyelőre az onnan kiszabott bőrlebeny. Ő állítja, egy autóbaleset után kezdődött minden, amikor a kormányba alaposan beleütötte magát. Nagy fájdalma volt, ekkor kezdte tapintani a daganatot, ami egy idő után már kívülről is látszott. Az egyik szakrendelésen, ahová küldték, az orvos azt mondta: nincs semmi baj, ez a dudor kis szépséghiba. A „szépséghibáról” aztán kiderült, rosszindulatú daganat, s emiatt le kellett venni a mellét.-A műtét utáni felébredést nem kívánom senkinek - mondta. - Ha nem szégyelltem volna, üvöltök, s nem a fizikai fájdalom miatt. Persze, hogy alá vetettem magam a plasztikai műtétnek, amint lehetett. 43 éves vagyok nem akarok a hátralévő életemben nyomorékként élni. Mert én annak éreztem magam. Annak ellenére vállaltam ezt a nagy műtétet, hogy az élettársam azt mondta, ő így is szeret, őt nem zavarja. Engem viszont igen. S milyen szörnyű tud lenni az élet... miközben engem megoperáltak, ő baleset szenvedett és meghalt - mondta ezt már zokogva s még azt is, nem akaija, hogy a munkahelyén bárki tudomást szerezzen a műtétjéről, nem is táppénzen van most, hanem szabadságon. A statisztika szerint folyamatosan emelkedik az emlődaganatok száma, a nők között szinte népbetegségnek számít. Magyarországon évente 4500 körüli mellműtétet végeznek rosszindulatú daganat miatt, s a műtéteknek több, mint a fele teljes emlőeltávolítás. Ehhez képest mindössze pár száz azoknak a száma, akik helyreállító plasztikai műtéten estek át, pedig ezeket a műtéteket az egészségbiztosító finanszírozza. (Nyugaton mindenkinek felkínálják a lehetőséget.)- Sajnos nálunk sokszor maguk a kezelőorvosok beszélik le a pácienst erről - mondja dr. Tizedes György adjunktus. - Arra hivatkoznak, hogy ezzel kárt okozunk a betegnek. Amerikában és a nyugati országokban a nyolcvanas évek óta több tízezer ilyen műtétet csináltak s ha káros lenne, már tiltakoznának ellene. Nálunk az elmúlt 40 évben negatív megítélés tapadt mindenféle plasztikai sebészeti tevékenységhez, ami alól talán csak az égési sérülések helyre- állítása a kivétel. Emiatt a megítélés miatt titkolják a nők, hogy ilyen műtéten estek át. A plasztika sebészetet két nagy csoportba szokták sorolni, az egyik az esztétikai, a másik a balesetek utáni, vagy - mint a fenti példáknál is - daganatok eltávolításával együtt járó csonkolásokat helyreállító műtétek. A POTE-n dr. Tizedes György az egyetlen, aki az általános sebészet mellé letette a plasztikai sebészeti szakvizsgát is. A II. számú sebészeti klinikán már több rekonstrukciós műtétet végzett azóta. (Sokkal többre is lehetőség lenne, csak sok beteg vagy nem tud róla, vagy fél.) A közelmúltban Pécsett megrendezett plasztikai sebészeti kongresszuson a budapesti kollégák elismerését is elnyerte azzal, hogy beszámolt olyan műtéti eljárásról, amit az országban ő csinált egyedül. Ez pedig az endoszkópos technika. Ezzel a módszerrel nagy vágások nélkül tudnak pl. mellpótlást is csinálni. Az emlő-helyreállító műtéteknek különböző lehetőségei vannak. A legjobb megoldás, ha saját élő anyaggal pótolják, ez lehet a hasból kivett bőrlebeny, vagy hátizomból kivett darab. Bizonyos esetekben szükség van idegen anyag - szilikon párnák - beültetésére. Ezek a műtétek nem csupán testi, de lelki helyreállító műtétek is. Ahogy az egyik operált fiatalasszony mondta: Minden sorstársamat rábeszélem a műtétre, azokat is, akik félnek a fájdalmaktól. A testi fájdalom pár hét alatt elmúlik, de a lelkiéletünk végéig megmarad. Sarok Zsuzsa Ha a karácsony, akkor a szeretet ünnepe - vágjuk rá szinte automatikusan. A szeretet megnyilvánulása azonban, tetszik vagy sem, az ajándékadás, ami egyszerre öröm és gond. Öröm, mert adni valóban az egyik legjobb dolog a világon, ám rettenetes gond is tud lenni, mit „találjunk ki”, ami valóban örömet szerez. A kétezer éves ajándékozási szokások újbóli feltámadása egyébként eléggé újkeletű. Még másfél századdal ezelőtt is beérték az egyházi-családi ünnepség kitüntetett pillanatával, amikor az ádventi időszak után megülték Jézus születésének napját, a böjtöt követő díszes vacsoraasztal mellett. Az ajándékozás hagyománya a régi időkben elsősorban újévkor volt divatban, mikor is különböző szerencsét hozó tárgyat, bőséges termést sejtető készítményt adtak egymásnak az emberek. Ezeket a jelképeket váltotta fel később a konkrét tárgyi ajándék, sőt nem ritkán a pénz, melyet feljebbvalók juttattak nem egyszer a náluk alacsonyabb rangban lévőknek. Az idők során ezek az ajándékok eltűntek és a karácsonyfára aggatott tárgyakat fogták fel egyre inkább ajándékként. Azt, hogy ajándékozni mennyire komoly dolog, jellemzi, hogy a háború előtt még etikett-szabályok is vonatkoztak az ajándékozás gyakorlatára. Gyakorlati célt szolgáló tárgyat - így a szabálykönyv - csak családon belül szabad ajándékozni, mert ellenkező esetben azt sugallnánk, hogy annyira sem becsüljük az illető anyagi helyzetét, hogy feltételezzük: ő maga is meg tudná venni a szóban forgó tárgyat. Egyszóval tény: az ajándékozás olyan, mint a tegezés. Barátságot, jóindulatot követel. Épp ezért nem könnyű dolog egy csöppet sem. Megvásárolni, szépen becsomagolni valamit - és szívesen adni át. A nyu sugárzó arccal jött haza, és csak annyit mondott: megszületett. Azt már mondania sem kellett, hogy a „kisjézus” látta meg a napvilágot, elvégre anyuval, az egész utcával együtt már annyira vártuk az érkezését.- Átmehetek megnézni? - nyaggattam anyut, de ő nevetve közölte, hogy a kicsi, édesanyjával, Marikával még a szülészeten van, s a boldog apa, Józsi is csak most ért tőlük haza a hírrel.- Még néhány nap, és láthatod - nyugtatott anyu, s látszott rajta, maga is alig várja vele az első találkozást, s a többit. Aznap éjjel csodaszép álmom volt: jászol, kisjézus, a kisdedet melengető állatok ... Marika és Józsi karjuk ölelésével, a tekintetükkel is hogy simogatták egymást és a kicsinyüket. Józsi, a gyári fűtő frissen kimosdva és öltözve, orgonaszappan illatot árasztva gügyögött magzatával, s hol őt, hol az asszonyát puszilgatta, cirógatta vég nélkül. Mindig úgy hajoldozott, hogy véletlenül se tudjam a kisjézus pufók arcvonásaiból kivenni, hogy az fiú, avagy lány? Pedig anyu biztosan mondta... Kutya hideg reggelre ébredtem. Áz ablaküveget benőtte a mindenféle áttetsző formájú jégvirág, a leheletem a szobában is meglátszott. Brrrr! Anyu már elment, így rám várt a kisa- lakozás, begyújtás. Felkaptam a melegítőt, rá egy ócska kabátot, s nekiláttam, hogy mielőbb meleggé varázsoljam a szobát. Elhunyt apám is erre nógatott vacogva a fali fényképről. A szenesvödör hamar megtelt hamuval, azt ki az udvari szemetesbe. A kályha rostélyába szorult salakdarabbal sehogy se boldogultam, már erővel és egyre dühösebben forgattam a piszkavasat, amikor annak kampós vége jó helyet akadt bele a gümecsbe, hirtelen megrántottam. Úgy vágódtam hanyatt kezemben a piszkavassal, a helyéből kitépett rázórostély- lyal a lábamon, hogy amikor felmértem, semmi bajom, elkapott a röhögőgörcs. Közben járt a kezem, hogy befejezzem a tisztogatást, hogy begyújthassak végre. Ám a rostély! Bárhogy is illesztgettem, sosem maradt meg a helyén, vagy előre, vagy oldalra billent le a hamutérbe. így meg nem lehet begyújtani. Újabb, egyre elkeseredettebb próbálkozásaim is kudarcba fulladtak. Most mi lesz? - fakadtam ki a reménytelen helyzettől dühösen. - Anyu meghagyta, hogy gyújtsak be, de egyébként sincs kedvem megfagyni. Ekkor jutott eszembe Józsi, a környék ezermester védan- gyala, akit nem lehetett úgy megkérni elromlott villany- kapcsoló, bedöglött zár, lesüllyedt ajtó, kilyukadt oldalú sparhert, bármi megjavítására, hogy ne mosolyogva mondta volna, máris indul. S ahogy Marika, a felesége bátorította a környék magányos, nyugdíjas nénikéit, ebadta gyerkőceit: „Szóljanak csak bátran, ha segítségre van szükség, amíg nincs gyerekünk, a párom itthonról bármikor elhívható.” Látni kellett volna közben kedves és csinos arcát, s hallani a hangját, amint a bánat és a boldogság két végletét hidalta át a „nincs gyerekünk”- től a „párom”-ig. J ózsi - megtiltotta nekem is, hogy bácsizzam - szerencsémre otthon volt, készülődött feleségéhez és a kicsihez.- Csak nincs baj, gyerek? - kérdezte. Amikor látta zavaromat, bátorítva mondta: Ki vele, mi bánt, kisöreg!- Hát, Józsi bá ... - haraptam el a megszólítás általa nem szeretett részét - nem tudok begyújtani.- Elfogyott a gyufád, netán kifogyott a fáskamrából a fa, a szén, avagy lusta vagy megrakni a szenesvödröt? - kérdezte szokásos viccelődő módján. Ez jót jelentett, mi reá szorulók ilyenkor már tudtuk, hogy a segítségünkre lesz.- A kályha rostélya kitörött.-Annak a fele sem tréfa, gyere, megnézzük - felkapta a kabátját, bezárta maga után a szoba-konyha udvari lakásuk bejárati ajtaját és a szokott hosszú lépteit még sietősebbre fogva meg sem állt a kályhánkig. A rostélyt és a helyét alaposan szemügyre vette, aztán vigasztalva mondta: - Na, öcskös, így ebben még én sem tudnék tüzet rakni.- Akkor megfagyunk! - bőgtem el magam. Józsi barackot nyomott a fejemre és rám mosolygott: „Ne félj, nem fagytok meg. Gyere, segíts!” Átmentünk a szomszéd négykerekű kocsijáért, a használhatatlan kályhánkat rátettük és áthúztuk Józsiék udvarába, ott leállítottuk a tetőperem alá, hogy ne ázzon, aztán a lakásából kihozott kulccsal kinyitotta a mellettük lévő kis lakás ajtaját. „Ancsi néni a fiáéknál van úgyis a tél végéig, addig nem hiányzik neki a kályha, igaz, kisöreg?” - nevetett rám Józsi, majd kihúzta a kályhacsövet a falból, a lyukat betömte összegyűrt újságpapírral. A kályhát nagyokat nyögve kivittük a kocsira, és áthúztuk hozzánk. A kályhacsövünk hossza és átmérője is passzolt a kölcsön kályhához, gyorsan megraktam gyújtóssal a rostélyát, rá vastagabb fákat, arra óvatosan elrendezve széndarabokat is tettem és meggyújtottam az egészet. Józsi egyre türelmetlenebbül figyelte, hogy rendben van-e az ideiglenesen áttelepített kályha, be lehet-e egyáltalán gyújtani, s már készült is, hogy rendbe szedve magát siessen feleségéhez és az újszülöttjéhez a szülészetre. Erőt vett rajtam a gyötrő kíváncsiság:-Józsi, a kisjézus fiú vagy lány?- Milyen kisjézus? A bibliai fiúként született. De hogy jön ez most ide? - kérdezte türelmetlenül.- Hát a maguk kisjézusa az fiú, lány?- Kisjézus? - nézett rám csodálkozva. - A mi újszülöttünkre, Évikére gondolsz? Még hogy ő kisjézus? Ezt meg ki mondta neked? B őgni szerettem volna: egy nagy közös titkunk árulójává váltam. Anyu, a barátaim, Ica néni, Ferkó bácsi, meg a Nagyék és az utcabeliek is szent párként emlegették jóságukért, segítőkészségükért Józsit és Marikát, s mondták, ha születik végre gyerekük, amire már annyira vágytak, az csak kisjézus lehet. „Hát így lett kisjézus az Évike” - mondtam. Józsi felkapott akár egy pelyhet, forgott velem néhányat, a könnye is kicsordult, letett, megsimogatta a fejemet, s ment is, hogy mielőbb beérjen övéihez a szülészetre. Az ajtónkból még visszaszólt nevetve is értetlenkedő hangon: - „Marika de jót nevet majd, ha megtudja, hogy a mi Évi- kénk a környék kisjézusa.” A gyújtós tüzet fogott. A kölcsönkályhában duruzsolni kezdett a láng, a pattogó szikrák fénye bevilágította, a meleg kezdte átjárni a szobát. Örültem, hogy anyut így várhatom. Bántam is én már, hogy kikottyantottam a titkot! B. Murányi László Éviké, a kisjézus v i Dr. Tizedes György segítői között a sebészeti műtőben
