Új Dunántúli Napló, 1996. december (7. évfolyam, 328-356. szám)
1996-12-24 / 351. szám
6 Dunántúli Napló Karácsonyi Melléklet 1996. december 24., kedd Ilyenkor mindenki együtt van, s az nagyon jó A gyerekek szeretik a titkokat Hány, meg hány gyerek találgatja ezekben a napokban mit kap majd ajándékba. Meghallotta-e a Jézuska a kívánságait, vagy a szülei megveszik- e neki amire már olyan régen vágyakozik. A sásdi általános iskola harmadik osztályos tanulói szintén izgalommal várják a szent estét.- Karácsonykor nagyon jó, mert eljönnek a rokonok és sokan vagyunk - mondja Pernecker Kitti.- Én meg azt szeretem, hogy olyankor lehet sétálni, meg fát díszíteni - veti közbe Elek Peti.- Amikor megszólal a csengettyű lefutunk a nappaliba és ott áll a karácsonyfa alatta az ajándékokkal - fűzi tovább a többiek mondókáját Pölöske Eszter. Kulcsár Csanád szerint a karácsonyban az a jó, hogy sok ajándékot kap, meg olyankor jókedvűek az emberek. Benke Tamás úgy gondolja, hogy a legjobb benne a csillagszórózás, meg az, hogy elmehet az unokatestvéréhez. Klembach Anita is szereti a karácsonyt, mert olyankor együtt a család. Salamon Eszti egy igazi kiskutyára vágyik, míg Végh Edina egy szabadidő ruhára. Lassan, lassan a megszeppent gyereksereg beszélni kezd. S kiderül, hogy a karácsonyban a legjobb, hogy olyankor mesélnek nekik és beszélgetnek velük. Jó, jó, hogy feldíszíthetik a fát, mert az is olyan izgalmas, de szívük szerint még szeretnének hinni a csodában. A csengety- tyű szóban, ami jelzi, a karácsonyfát égő gyertyákkal és az ajándékokkal egy titokzatos lény meghozta. Sz. K. A sásdi iskolát karácsonyváró rajzok díszítik fotó: Müller A szenteste nyugalmáért A legfontosabb, hogy már reggel eldöntse a család, ki, mit szeretne aznap csinálni, kinek mi a dolga. A pontos munkamegosztással elkerülhető a kapkodás, idegeskedés, a stressz. Néhány további ötlet az idegesség, a kapkodás elkerülésére: Mindent bevásároltunk? Elhoztuk-e a boltból az előre megrendelt élelmiszert? Van-e otthon „vésztartalék” pl. szalvétából, tiszta abroszból, ünnepi gyertyából, karácsonyfaizzóból? Tej, vaj, margarin, tejszín, mokkacukor van-e elég? Minden ajándékot becsomagoltunk? A karácsonyfadíszek épek? Mielőtt az ajándékokat, meglepetéseket a fa alá készítenénk, gondoskodjunk a gyerekek elfoglaltságáról. A nagy ünnepi készülődésben a meghitt pillanatok előtt szakítsunk magunknak legalább 15-20 percet - lazításra. Mindenkinek elküldtük a karácsonyi üdvözletét? Ha mégsem, egy rövid telefonhívással jóvá tehetjük a feledé- kenységünket. Ferenczy Europress A faluvégén találkoztunk először, egy kis akácos ligetben. Öt éves lehettem akkoriban, nagycsoportos óvodás. Ádám két évvel idősebb volt, már iskolába járt. Tudtunk egymásról, mert Adámék nem laktak messze tőlünk, de ez- ideig még nem mehettem el a háztól az utcára vagy a mezőre játszani. Ez volt az első önálló utam a nagyvilágban egy pöty- työs gumilabdával a hónom alatt. Ádám felszerelése egy küllő nélküli bicikliabroncs volt, amit nagy ügyességgel tolt maga előtt balkezében tartott hajlított drótjával, míg másik kezében egy magakészítette ostort pattogtatott. Szemben álltunk, s mint két kölyökkutya méregettük egymást. Senki nem tudja, hogy ebben a néhány másodpercben milyen láthatatlan sugárzás történik, aminek alapján eldől, hogy egymás torkának ugranak-e, vagy barátságosan együtt viháncolnak. Egy villanásnyi idő és eldőlt sorsunk. Ádám letette kis ostorát és a labdám felé nyúlt, én meg a karikáját fogtam meg, úgyhogy mindketten egyszerre nyújtottuk a másiknak a magunk játékát, ősi szertartás játszódott le közöttünk. Barátságot kötöttünk. Ádám nagy gyakorlattal ütö- gette, rugdalta a labdát, de az én karikám rögtön az oldalára dőlt.- Nem így kell ezt - mondta Ádám. Ez volt az első szó közöttünk. Egyébként sem beszélt sokat. Nem mutatkoztunk be, nem köszöntünk, de ez gyerekek között nem is volt szokás. Ha szólt, akkor utasított, rendelkezett, fenyegetett. Sváb gyerek volt, de óvodában, iskolában magyarul tanult. Óriási előnye volt velem szemben, aki csak magyarul tudtam. De nyelvóráim máris megkezdődtek, ugyanis Ádám hirtelen lebujt az árokba, engem is magával rántva. Nem messze tőlünk egy legényke gyalogolt. Ádám lassan kiemelkedett és tölcsért csinálva szája előtt, elkiáltotta magát.- Mátáiz, ti kúseiz - majd lebukott. Kilestünk. A legényke jobbra-balra tekingetett. - Most mondd te is - bíztatott. Cérnahangon én is elkiáltottam a mondókát, aztán beugrottam a híd alá. Jó tanítványnak indultam. Hazamenve már az udvaron lelkendeztem: Tudok németül, tudok németül. - Na mit tudsz kisfiam - kérdezte anyám. - Mátáiz, ti kúseiz - vágtam ki a rezet. Anyám tanácstalanul nézett. Éppúgy mint nekem, fogalma sem volt, mit jelent magyarul az én szózatom. Csak Bábi a cselédlány vigyorgott a kötényébe temetve fél arcát. - Mit mond? - fordult hozzá anyám. - Tehénszar - suttogta szégyenlősen Bábi. Első nyelvleckémet további sikeres oktatások követték, amiben a környező utcák sváb gyerekei önzetlen segítséget nyújtottak, így szókincsem meglehetősen életszagú volt. Ádám vezéregyéniségnek született. Izmos alkata, domború mellkasa, kissé befelé csámpázó járása tiszteletet keltett. Jobb tenyere úgy állt, hogy rögtön leken egy pofont bárkinek, ha úgy hozza a sors. - ó vat nu tu ... De a „tu” ezt nem várta meg, - szaladt mint a nyúl. Minden játékban ügyes volt. Saját maga faragott ki egy cséplőgép szerelvényt, amivel órákig játszottunk töfögve, zakatolva utánoztuk az igazit. Ma már teljesen ismeretlen csoportos játékokat játszottunk... A loche, zvá loche, kémez treimol szémez loch . .. Mindig Ádám volt az első, aki botját elsőnek dugta bele a lukba. Farsangkor a maszkajárásnál ő ment lekö- zelebb a hamus emberhez, aki utánavágta zsákját. Sohasem tudta eltalálni. Mikor választáskor kortesek hada között vonultak át falunkon a képviselők, Ádám vezetésével a mi utcánk gyerekhada kivétel nélkül minden párt autóját megdobálta büdös tojással. Legkülönbözőbb tevés-vevésünket este a parasztok higgadtan, józanul szüléink tudomására hozták, akik jól elraktak bennünket. így volt ez rendjén. Ádámnak számos zseniális ötlete volt, amit őszintén csodáltam. Legkiválóbbnak azt tartottam, amikor egy almacsutkára két-három méter vékony spárgát kötöztünk, a végére pedig egy újságpapírt. A számtalan libacsapat közül arra terelgettünk egyet. A legelésző liba bekapta és lenyelte a csutkát spárgástól, míg a hosszabb vége kilógott a csőréből. Lépett egyet-kettőt, a spárga végén lobogó újság követte. Ettől megijedt, mind gyorsabban szaladt, végül szárnyrakapott. Kétségbeesett gágogással az egész csapat utánarepült a falu másik végéig. A zsenialitást apáink megfelelően értékelték. Ádám előtte egy „pelckappet” dugott a nadrágjába, azon puffogott a fűzfavessző. Barátságunkról soha nem esett szó, szirupos nyilatkozatok, színpadi megnyilvánulások nem történtek. Szinte hihetetlen, hogy soha nem verekedtünk egymással és soha semmin nem vesztünk össze. Egyetlen szemérmes megnyilvánulásának jelét ma is őrzöm. Tízéves korában írt egy lapot nékem, mikor Balatonon nyaraltam. Se pont, se vessző, így szólt: „Az én barátom egyszer elment Balatonra és a Hofscheier bácsinak a karját bekapta a cséplőgép és ott jött ki, ahol a szalma” A mai újságírás is értékelné az ilyen tömör, életszerű riportot. Kölcsönösen tiszteletben tartottuk egymás tulajdonságát, képességét és ketten uraltuk a faluvég három utcájának gyerekhadát. Ádám képviselte a végrehajtó hatalmat, enyém volt a „labda”. Páratlan kincs, valódi bőrlabda, amit kifulladásig kergettünk. Ádám volt a legjobb játékos, de ő volt a bíró is. Megfellebezhetetlen ítéleteit ha netalán bárki kritizálni merte, egy nyaklevessel nyugtázta. E gy napon aztán váratlanul végétért kapcsolatunk. Elköltöztünk a faluból. Jött a háború, az egyetem, a sport, tánc, doktorátus, állás, nősülés, gyerekek. Ádámról néha hallottam. Neves legénnyé vált falujában. Elsőrangú táncos, kiváló fiitbal- lista, bálok, szüreti mulatságok vezéregyénisége. Ácsmester lett, mint Jézus apja. Néki való feladat. Erő, pontosság, ötlet- gazdagság, bátorság, vezetői képesség ..., ezzel mind rendelkezett. De ács mivolta legjobban ott felelt meg karakterének, hogy ő volt legfelül. Fölötte csak az Úristen trónolt, utána mindjárt ő következett a háztetőn. Onnan adta parancsait és szemlélte az alatta lévő világot. Megnősült, házat épített, gyerekeket nevelt, dolgozott keményen, mint tisztes iparos. 20 évig nem láttuk egymást. Nem is ismertem rá, mikor kifogástalanul elegáns télikabátban, kalapban, választékosán udvarias modorban megszólaló úr becsöngetett. Lányai részére kért tőlem valamilyen hivatalnál közbenjárást. Mintha hosz- szas áramszünet után fény gyulladt volna ki - egycsapásra visszaállt a régi kapcsolat. Természetesen nem karikáz- tunk, nem röptettünk libát. Bár kezdetben beálltunk gyerekeinkkel együtt focizni, később már csak pádon ülve néztük vi- háncoló unokáinkat, vagy a ringlispilben átkarolva őket, vigyáztunk, hogy ki ne essenek. A mi barátságunkhoz csatlakozott mindkettőnk családja. Ádám velem való érintkezési formája semmit nem változott. Megtartotta azt a rangot, amit egy két évvel idősebb iskolás a hajdani óvodással szemben kivívott. Disznóöléskor rövid parancsokat osztogatott, amit végre kellett hajtani. „Voz máchst tú? - förmedt rám, - „fordítva csomózod a spárgát?” - Herrgot, - készt ne lósz! - Ez már a macskának szólt, mikor ellopott egy húsdarabot. Szólhatott volna nekem is. P oharazgatunk és anyám csokoládétortáját dícséijük, melyet hatvan évvel ezelőtt ettünk a születésnapomon. A baromfiudvar felől zaj hallatszik. Ádám felpattan, kivágja az ajtót. „Buksi! ó vát nu!” De Buksi kutya nem várja meg, berohan az óljába. Két macska felül a sámedlira, a malacok abbahagyják a röfögést, s még a verekedős kakas is vigyázba áll. A jelenet hasonlít a cirkuszra, ahol az idomár szavára vagy ostorcsattintására minden állat a betanult pózban foglalja el a helyét. Ádám fenyegetően körülnéz, majd elégedetten bejön. - Na ja, - mondja - rendnek kell lenni! - és jobb keze, melyet a sok munkától már alig tud behajlítani, most is nyaklevesre készen áll, mint régen. „Ó vat nu, tu cvá!” Várjatok csak ti ketten! Hányszor hallottuk ezt a fenyegetést, ami után rohantunk az istállóba, szalmakazalba, padlásra. Koccintunk. Ádám kissé összehúzza a szemét és bólogat. Én visszabólogatok. Egyet gondolunk. Mind közelebb az idő, mikor a legmagasabb helyről szólítják a „tu cvá”-t és nincs akkor hova bújnunk. Azt sem mondjuk ki, hogy bele kell törődnünk és a mi szoros barátságunkon egy másik világ sem fog változtatni semmit. Gondolom, Ádám ott is dirigálni fog, sőt talán még egy arkangyalt is megfenyeget. Ügyan kitől is félne az Úristenen kívül. Szalai István Fotó: Tóth László „Egy asszonynak sokat kell tűrni Gyémántlakodalom Tormáson Keresztet állíttattak a világháborúból való hazatérés emlékére Hatvan évvel ezelőtt esküdött egymásnak örök hűséget a tormási Kopasz István és neje a jagónaki Bánó Katalin.-Nagyon fiatalon kerültünk össze. En 16 éves voltam, a férjem meg 18. Volt nekik rokonuk Jágónakon, az ismertetett bennünket össze - mondja Katica néni. - Alig házasodtunk össze, amikor a férjemet elvitték katonának, a Don-kanyar- ban is járt. Itt maradtam egyedül a nagyon beteg anyósommal, akit hosszú éveken át ápoltam. Soha senkivel nem veszekedtem. A mai fiatalokban nincs akkora türelem, mint bennünk volt. Tettük a dolgunkat, ha kellett éjszaka is. Egy asszonynak sokat kell tűrni. Egész életükben sokat küszködtek. Két fiúk született. Az egyikkel ma is egy házban élnek. Mindig tartottak állatokat, ma is van tehenük, s Katica néni a mai napig maga készíti a túrót. Nemrégiben az egyik unokája még arra is rávette, hogy hozzák le a köpülőt a padlásról, hogy a vaj is házi legyen.- Apám még ma is úgy szeretne mindent csinálni, mint egykoron. Még a szénapadlásra is felmenne, ha hagynánk, pedig már a 78-at is betöltötte - mondja a fia ifi. Kopasz István.- A családunk 800 éves múltra tekint vissza, azóta élnek ezen az Árpád-kori településen Kopaszok.- A gyerekeink voltak a mindenünk - folytatja Katica néni. - Karácsonykor mindig lopva helyeztük el az ajándékot a fa alá. Nálunk Jágónakon gyerekkoromban az volt a szokás, hogy Szent József szamarának egy szakajtóba abrakot, szénát és egy kis kantárt tettek a szüleim.- Nehéz, de szép életünk volt - mondja a régmúlton elmerengve Katica néni, miközben István bácsi régi képeket hoz. - Olyan, mintha nemrég házasodtunk volna Össze. A hatvan év alatt, mindig víg kedélyű voltam. Soha nem tudtam haragudni, mert azt vallottam, én ahhoz az asztalhoz nem ülök, ahol nem beszélnek. Sz. K. Hatvan éve együtt: Kopasz István és Bánó Katalin fotó: Müller Andrea I K \ » I A Sváb barátom, Adám
