Új Dunántúli Napló, 1996. november (7. évfolyam, 298-327. szám)
1996-11-30 / 327. szám
6 Dünántúli Napló Kultúra - Művelődés 1996. november 30., szombat A f k h falu forgalmas mellékút két oldalán buijánzott a .hegyek között, mint girbe-gurba növényi törzsön a színes virágokat nyíló, fürtös futónövény. Valahányszor gépjármű haladt el az öreg ház előtt, Boldisné összerezzent, szíve összeszorult. Bár éjfélre hajlott az idő, oly sűrű volt a forgalom, hogy Boldisné szinte megállás nélkül kérlelhette az Urat, adja, hogy épségben, egészségben lássa viszont nagyobbik fiát és férjét. Már folyamatos imaként mo- tyorászott, magában beszélő, bogaras öregasszony módjára, amikor meghallotta a fékcsikorgást. De arcáról ekkor sem simultak ki az anyai féltés s az asszonyi aggodalom ráncai. Néhány nappal korábban a közeli városban élő Márton az asztalnál görnyedve lepte meg az apját. Előtte a temetőben készült fénykép és egy irkalap feküdt, melynek sarkába a dátumot írta. Valamivel lennebb, hogy „Igen Tisztelt”... Az öreg arcáról lerítt, hogy sehogyan sem tud tovább jutni fogalmazványával. Azon akadt el, hogy címén-rangján szólítsa meg gondjának reménybeli orvoslóját, vagy személytelenül adja elő, amiben sántikálna?- Mert hogyan titulálhatnám az Országot? - mentegetőzött, és összegyűrte az irkalapot. Márton tízig is elszámolt magában, mielőtt bármit mondott volna. A két évszakot sem kitevő pár hónap alatt, amióta bátyja kinősült az anyaországba, és egy közúti balesetben meghalt, az ötveneseket is lepipáló életerejű apja megtört, és letudott hetven esztendejéhez öregedett. Járása megrogy- gyant, keze, lelke nemkülönben. Csínján kellett bánni vele, mint rögeszmés betegekkel vagy ártatlan gyermekekkel.- Ugyan, édesapám - legyintett Márton -, csak nem képzeli, hogy valaki elolvassa, amit maga összehordana?- Akinek szánom, az a dolga! - felelte az öreg.- A hivatali papírkosaraknak, amiket beadványokkal töltenek meg. Aztán, minek készakarva felhívni magunkra a figyelmet? Pláne írásban! - szögezte le Márton.- Beszéltem a tiszteletessel - mondta óvatosan az öreg -, nem vállalja az újratemtést, csak, ha hivatalosan engedélyezve hozzuk haza. Hivatalosan, érted édes fiam, vagy a temető közelébe se menjünk.-Száj veri a segget! - jegyezte meg Márton.- Tudom - mondta Boldis -, de jobb nem jutott eszembe, mint kérvényt írni, ha kell, az Országnak akár. Márton vállat vont: - Frászt érnek a beadványok. Amjt az ember nem csinálhat maga, felejtse is el. Mátyás B. Ferenc: Feketefuvar* Az öreg hunyorogva nézett a fiára:-Ebben megegyezhetünk! - mondta ravaszkásan, aztán órákon keresztül tervezgettek. Boldisné boldog volt. Nem győzte szívével befogadni a látványt, amint fia a konyhaasztal fölött összedugta fejét az apjáéval. Aztán térült-fordult, forró, baracklekváros bukta került az asztalra, bor is módjával, mert „vezetned kell, szentem, nem ihatsz” - homályosuk el szeme, miközben buktával kínálta Mártont. Amióta a nagyobbikat, Bencét elveszítette, csecsemőként kényeztette, óvta szívében Már tont. „Egyetlenemnek marad tál” - sűrítette érzéseit halk sóhajtásba, nehogy megzavarja tanácskozásukban a férfiakat.- Nehéz út lenne magának, apám - mondta Márton -, meg se érné, amennyit érte még tehetne - mutatott a fényképre.- Döntöttem - felelte Boldis keményen. Úgy hírlik, jövevényeket nem tesznek szentelt földbe - emelte közelebb szeméhez a fényképet. - Hát nem' is az! - lökte Márton elé az urnafülkéket ábrázoló fotót, amit Bence ismeretlen özvegye küldött. - Postaládák ezek, édes fiam, bocsássa meg nekem szavamat az Úr! Estig tanakodtak. - Fontos, hogy éjjel érkezzünk, tolvajidőben - mondta végül elégedetten, és akkorát csettintett nyelvével, mint tenyér, ha arcon csattan.- Halkabban, leikeim - szakadt ki Boldisnéből riadtan -, a szó kiszökik a házból, aztán minek a bajokat tetézni?- Elhallgass, vészmadara! - hörrent rá Boldis.- Én-e?! - engedte ki Boldisné egy szuszra lelke minden feszültségét -, ki akar az országnak irkáim? Aztán én ne szólhassak? Megcsúfolsz te minket, féleszű vénembere, mint ötvenhatban tetted, amikor átsirültél a határon híreket szedni?!- Szedtem vagy sem?- Szedtél ám béklyót és korpalevest öt esztendőre!- Megfizettem - szelídült meg Boldis -, minek hánytor- gatni?- Hogy eszednél maradj, aggastyán! Nincs már öt esztendőd hátra dutyit ülni, repetáim! Hiába változik a világ - nézett fiára -, apádon nincs meg a látszatja, annyi szent.-Ne is legyen - mondta büszkén az öreg maradok, aki vagyok, míg le nem hullik a csillagom - nevetgélt, s már kezdett volna börtönélményei felelevenítésébe, ám a jelenlévők betéve ismerték azoknak minden változatát és kíméletlenül leintették. Márton titokban arra is gyanakodott, hogy a szamosújvári börtönből haza- hozott, kenyérpépből gyúrt, megfeketedett sakkfigu- rácskákat is utólag készítette az apja; gyanakodott rá, hiszen túlozni szeretett, ha önmagát tolhatta előtérbe, sakkozni meg nem tudott. A „börtönkészlet” pedig a gyalogosok rovására négy helyett kilenc lóból állt, az meg köztudott róla, hogy a lovak bolondja. Boldisné már tétlenkedett. A finánc-látta bevásárló szatyrokat kipakolta, kissé irtózva, kissé rettegve, de azt a „csomagot”, amihez féltő gonddal választotta ki a legtisztább és legépebb búzás zsákot - nem találta. Liszt, cukor, olaj, némi édesség ... A megszokott, az életet szolgáló dolgokon kívül másra nem lelt az autóban, bár sajátkezűleg hordott be mindent a házba. „Baj mégsem lehet” - remélte borzongva. Szívének megnyugtatására kevés volt Boldis köszönésféle mor- rantása és Márton válasza, hogy „sikerrel jártunk, édesanyám. ” Ölébe ejtett kézzel várta hát, hogy a hosszú útról megtért férfiak a terített asztalhoz üljenek, megszólaljanak. Nem sürgette őket kérdéseivel, mint akinek életritmusát meghatározza a hat napig elhúzódott teremtésben vetett hite. Bajuk nem esett - Boldisné ennyivel is megelégedett volna. Boldis közben a mellényével bíbelődött. Munkában eldurvult ujjhegyeivel alig-alig tudta átpréselni a csúszós gombocskákat a feszes lyukakon. Fáradt volt, de nem kért segítséget. Valójában élvezte, ha ünneplőruhájával bajmokolódhatott, kissé megilletődve is, hiszen ritkán ölttöte magára. Csak húsvétra, karácsonyra ... „Majd hordhatom ítéletnapjáig, ha már más öltöztet bele" - mondogatta az ünnepek előestéién, miközben mintha lovat csutakolna, erőteljes mozdulatokkal kefélgette a békebeli fekete posztóról a moly ellen rászórt levendula-morzsalékot. Ám most jócskán szerencsétlenke- dett: a hosszú utazás megviselte tagjait, és zavarta az is, hogy a terített asztal kályha felöli oldalán, Bence mindenkori helyén négyszögű, fekete csipke terítő feküdt, mint egy váza alátét. Midőn végre széttárult a feszes mellény, Boldisné mozdult volna, hogy átvegye, ösz- szehajtogassa és a ruhás ládába fektesse, mint korábban a mándlival már megtette. Ám Boldis ahelyett, hogy kibújt volna belőle, csak széttárta a mellén, s akkor az asszony megpillantotta a befőtt kötöző spárgával félje horpadt mellére erősített laposka, Coca Cola feliratú nylonzacskócsomagot. Megtorpant. Kezét szája elé kapta, hogy elfojtsa sikolyát. Márton leszegett fejjel hallgatott, mintha ott sem lenne. Az öreg pedig állt rezzenet- lenül, akár a megfeszített, és rendületlenül tartotta két felé mellénye szárnyait. A legyek is elültek a konyha légterében; sűrűsödött a csend.-Tudod, asszony - szólalt meg nagykésőre Boldis -, ahol híja van az anyaföldnek, betonfal darabokat építenek s azokba vágnak hamvas-szekrénykéket. - Szeme nedvesen csillogott. - De a halottaknak otthon helyük. Jól nézd meg, asszony - düllesztette ki Boldis még büszkébben a mellét -, ha majd engem temettek, ahogy most látod a szívemen, úgy tegyétek a lajbim alá. Addig meg maradjon az ünneplőm közé rejtve, a ládában. - Krákogott egyet és keményebben folytatta: - A tisztelesnek pedig szót se, hogy hazahoztuk halottunkat! Majd megkapja velem együtt a végtisztességet, annak rendje és módja szerint. Nemsokára ... anyaföldben. Értve vagyok? Boldisné bólintott, mintha csak közelebb hajtaná fejét, hogy köténye aljával köny- nyebben elérve törölgethesse meg szeme sarkát. Márton vállat vont. Arra gondolt, hogy indulnia kéne, hosszú és veszélyes éjnek évadján a hegyi út, és felesége, Ilonka, minden bizonnyal már türelmetlenül várja, hogy megkapja a Wilkinson szőrte- lenítőt, amit ígért neki, csak ne ellenezze annyira a pesti útját, ha már oly megveszekedetten ragaszkodik hozzá az apja, „úgy is felfoghatod édesem" - mondta feleségének Márton -, hogy utolsó kívánságát teljesítem, arról meg nem tehetek, ha gyerekeszűmár" - mentegetőzött is, de a szőrtelenítőt, amit a tévében reklámoztak, megígérte, meg is vásárolta egy benzinkútnál, s képzeletében máris élvezettel látta, hogyan hagyja abba Ilonka a heverő fatámláján hosszú, finom körmeivel az esőverést idéző, ideges kopogást, hogy az ajándékát átvegye, és durcásan kuncogva, mint a bosszús pocok, hálás ölelésbe ereszkedjen ... A Pécsi Nemzeti Színház és a Pécsi Rádió novellapáiyázatának díjazott műve. Tüskés Tibor: Pilinszky János Tüskés Tibor Pilinszkyről írott műve 1986-ban jelent meg első ízben, s a mostani második kiadás szükségességét maga a portrérajzoló indokolja; „A költőről hasonló, összefoglaló jellegű pályarajz azóta nem látott napvilágot. Az új kiadás sajtó alá rendezésekor semmi okot nem láttam arra, hogy a szövegen változtassak.” A hetvenöt éve született lírikus tizenöt esztendeje hunyt el. Súlyos, komor létköltészete az idők folyamán mit sem veszített érvényességéből: népszerűsége (kivált a középiskolás és az egyetemista korosztály körében) azóta is töretlen. Bár Tüskés Tibor könyvéből azt is megtudhatjuk, hogy a poéta sohasem törekedett „kifelé”: alapvetően introvertált alkat volt. v A könyv szerzőjének kiterjedt gyűjtőmunkát kellett végezni, mivel a költői szövegek e szempontból viszonylag kevés fogódzót kínáltak: Pilinszky nem önéletrajzi költő, mint amilyen Goethe vagy Petőfi volt. Ezért Tüskésnek irodalomtörténészi, filológusi és műelemző erényeire egyaránt szüksége volt ahhoz, hogy munkája a tudományosság kívánalmainak is megfeleljen, s ugyanakkor a laikus versbarát is haszonnal forgathassa. A szöveg olvastatja magát, az író esszéstílusa mentes a tudományoskodó okoskodástól, megfogalmazásai világosak és pontosak. Az életmű monografikus feldolgozása során időrendben halad az író: vissza- és előreutalá- sokkal csak a legritkább esetben él. Az életrajzi adatokból, élettényekből csupán annyit merít, amennyi a poétikai attitűd megvilágításához elengedhetetlen. Gondolatmenetének középRózsa Endre: pontjába Pilinszky misztikus létfelfogását állítja. Kiváltképp örvendetes, hogy leszámol bizonyos legendákkal. Ilyen közhellyé vált legenda például a költő eszköztelensége vagy elszánt katoücizmusa. Pilinszkyt a nagy istenkereső elődökhöz: Adyhoz és József Attilához köti, s részletesen mutatja be Simone Weil hatását, továbbá párhuzamot von az egzisztencializmus bizonyos irányzatai és a lírikus kontemplativ alkata között. Részletező műelemzésekre ritkán vállalkozik - bár a megkerülhetetlen Négysoros és az Apokrif értelmezése igen összefogott munka —,. hanem inkább motívumokat, formaitartalmi jellegzetességeket vizsgál. Tüskés állásfoglalása egyértelmű a hetvenes években kibontakozott vitában is, amely Pilinszky megváltozott poétikájára (a szikár szövegek korszakára) vonatkozott. Azt vallja, hogy ezek a lírai vázak ugyanannak a szemlélődő lírai alkatnak a megnyilvánulásai, s Pilinszky más művészeti ágakhoz fűződő kapcsolatainak bemutatásakor is gyakorta hangsúlyozza a költő statikus létfelfogását. A könyv olvastán az olvasó eddigi, egyoldalúan líra- centrikus Pilinszky-képe megváltozik, mivel Tüskés vizsgálódásait kiterjeszti a költő kisprózái munkáira, filmnovellájára, drámai kísérleteire és kritikusi tevékenységére is. Az igényesen fölépített kötetben mindezek mellett kirajzolódnak a magyar irodalom alapvető tendenciái: a harmincas évek végétől a nyolcvanas évek elejéig. A kiadvány gazdag fotóanyagot, kézirat-részleteket és Pilinszky-citátumokat is tartalmaz. (Kráter Műhely Egyesület) Mihalik Zsolt Kortalan kor Közelebb van a tegnapelőtt, mint a tegnap, és semmi sincsen távolabb, mint lesz holnap. Közelebb van a holnapután, mint a holnap, és semmi sincsen távolabb, mint volt tegnap. Csak az éjszaka lép közelébb, a nagy éj - s nincs szíve, szava. A holnap tegnapelőtt volt, holnapután a ma. Bírósági dráma fekete-fehérben Valamennyiünknek régi ismerőse az a polgár, aki nem bízván abban, hogy a hivatalos igazságszolgáltatás elfogulatlanul és kellő komolysággal ítéli meg ügyét, kénytelen magára vállalni a bíró, sőt az ítéletvégrehajtó szerepét. Ha csak romantikus olvasmányainkra gondolunk, máris megjelenik lelki szemeink előtt Kohlhaas Mihály vagy gróf Monte Christo felejthetetlen alakja. De ha még a Tíz kicsi néger című klasszikus bűnügyi regény is eszünkbe jut, megállapíthatjuk: a téma a mai népszerű műfajokban sem ismeretlen. S ez bizonyára nem véletlen, hiszen az igazság sérelme napjainkban sem ritka, a jogrend helyreállítására tett kísérletekkel pedig az emberek többsége rokonszenvez. John Grisham (A Pelikánügyirat és A cég szerzője) tehát, miként a rutinos lektűrszerzők általában, ezúttal is biztosra ment: Ha ölni kell (Time To Kill) című műve, említett munkáihoz hasonlóan, a könyvespult után hamarosan a filmstúdió munkaasztalára került, majd jó szereposztást kapott, Donald Sutherland és Sandra Bullock felléptetésével. Adva van tehát egy apa, aki nem várja meg, hogy a szerinte nagyon is gyenge kezű bíróság ítélje el azt a két gazembert, akik brutálisan megerőszakolták tízéves kislányát, hanem fog egy puskát, és lelövi a két gonosztevőt. Most a bíróságnak az apa fölött kell ítélkeznie: bűnös vagy ártatlan? Gyilkos maga is, vagy hős, aki megvédelmezte a családját? Kétségkívül izgalmas szituáció. Megérdemelné az árnyalt erkölcsi és jogi mérlegelést. Erre azonban, sajnos, sem a regény, sem a film nem képes. Ráadásul Joel Schumacher, a rendező, azt sem vette észre, mekkora teher nehezedik erre a történetre két nagyon is meghatározó körülmény következtében. Az egyik a faji kérdés behozatala a cselekménybe. Az apa és a megerőszakolt kislány ugyanis néger, míg a bűnözők fehérek voltak, de fehér a bíró, az ügyész és a védőügyvéd is. Ennek következtében az erkölcsi-jogi dráma társadalmi dimenziót ölt, ennek ábrázolása viszont meghaladja az adott műfaj teherbíró képességét. És mivel a rendező amúgy is hajlik a hatásvadász megoldásokra, kapunk néhány felületes képsort a tárgyalást övező szociális-politikai feszültségekről. A másik, ezúttal szintén negatív hatású körülmény pedig a film keretéül szolgáló bírósági tárgyalás sajátos jellege. Az amerikai törvénykezésben perdöntő szerepet játszó, laikusokból álló esküdtszék jelenlétéből adódóan ugyanis az efféle ügymenetben előtérbe nyomulnak az érzelmi motívumok és a teátrális elemek. Ez egyébként a nyilvánosságot igénylő demokratikus igazságszolgáltatás komoly vívmánya, Sandra Bullock és Matthew McConaughey amelynek, mellesleg, dramaturgiai hatása sem csekély. Ezért is válhatott a bírósági dráma szinte külön műfajjá. Csakhogy ... Schumacher kezében helyenként harsányan színpadiassá válik a történet, a film befejezése pedig bosszantóan szentimentális. Ezért a Ha ölni kell az elszalasztott, sőt észre sem vett lehetőségek filmje. Nagy Imre
