Új Dunántúli Napló, 1996. november (7. évfolyam, 298-327. szám)
1996-11-30 / 327. szám
1996. november 30., szombat Kultúra - Művelődés Dünántúli Napló 7 Egy színész halálára A hihetetlennek mintegy bizonyítékaként, a gyászhír alatt Héjjá Sándor özvegyének szavait, kézjegyét olvasom: Sebők Klára, Istenem! A kolozsvári színész házaspár mintha csak tegnap hagyta volna el Erdélyt: a vámpír Drakula garázdaságainak színhelyét. Mintha csak tegnap olvastam volna bizakodást, új reményt sugárzó szavaik végén a páros aláírást: Sunci és Klári. Férje és örökös színpadi partnere nélkül olyan árvának látom most Klára asz- szonyt, akár a törött ágat, miként a félszárnyúvá lett reménységet. Nem gyászretorikai túlzás, hogy az erdélyi magyar színjátszásnak egyik legnagyobb alakja távozik örökre Héjjá Sándor halálával. Iszonyatos szenvedésben semmisült meg, időnap előtt, alkotó képességének zenitjén, szerepálmok közt, megannyi nagy visszhangot keltő, máig emlékezetes kolozsvári alakításai után. Az erdélyi halhatatlanok csillagképében találjuk ezután. Mert van ilyen csillagkép, lesz is a tárgyilagos kultúr- históriában. Idők, szellemirányzatok változásaiban ablak- és égmosó emberek tűnnek föl, tisztogatnak, söprögetnek is, új csillagképeket jeleznek, köszöntenek és dicsőítenek okkal, joggal, ok nélkül és divatszerűleg is, e mindenkori tülekedésben pedig Héjjá Sándor alakja változatlanul tündökletes marad. A halál a bűn zsoldja, figyelmeztet a Szentírás az eredendő bűn felé mutatva. A korai halál nehéz idők, ideget, velőt, szívet roncsoló napok ezreinek következménye is lehet. Héjjá Sándor alkatának törvénye szerint, képtelen volt komédiás könnyedséggel élni és játszani. Jogfosztott állapotunk súlyos korszakaiban alakított drámai hősöket, s adta önmagát rajongó közönségének. A gondolat magzatgyilkosainak uralma idején sugárzott rendkívüli játékdinamikával olyan gondolatiságot, amely személyes vallomás is volt: a szenvedő és gondolkodó ember szabadságharca. Lehetett volna jobb dolga és könnyebb élete, ha csöppet is enged a szellemi hetéraság kísértéseinek. Valahányszor a halál öléből ragadott ki eleven szépséget; valahányszor újból igazolta, hogy a Szó, a színészi erővel formált gondolat a feltámadás örök színtere - az életét megrövidítő veszélyeket is magára vonta. Színész a világ deszkáin nem titkos nyúzó kamrába kerül, hanem a bőrét viszi vásárra estéről estére. Hivatásának veszedelmei közé rontott elvadultam tébolyult végzetként a betegség, a halál hóhéra. Mindegy most már, hogy kettejük közül melyik volt kegyetlenebb a tisztaság és lelki szelídség emberével, aki Héjjá Sándor volt. Nyugodjék békében. Sütő András Megjelent a marosvásárhelyi Népújság 1996. nov. 21-i számában. Falukutatóból pszichoanalitikus Beszélgetés a Svájcban élő, pécsi születésű László Károllyal Mialatt a Gellért Szálló presz- szójában László Károly hol tragikus, hol felemelő, eseménydús életútját hallgattam, önkéntelenül is az egyik Kale- vala-hős, Lemminkejnen jutott eszembe, akit az eposz a „messzikedvű” jelzővel illet. Amikor elmondtam ezt László Károlynak is, hízelgőnek érezte a hasonlatot, mivel életútja egyik jellemzőjének ítélte az ismeretek gyűjtését, a szépség keresését és halmozását. Pécsi középiskolás korában Észak- és Kelet-Baranya amatőr falukutatójaként népművészeti tárgyakat gyűjtött, jeles érettségije után orvostanhallgatóként gyarapította ismereteit, amelyet megakasztott a háború. Tanulmányait a svájci Baselben folytatta. Ezt megszakítva Zürichbe került, ahol pszichoanalízissel kezdett foglalkozni, az ott élő, később világhírűvé vált Szondi Lipót tanítványaként. „Freud és Szondi közvetítésével nézem és értem a világot” - vallotta utolsó találkozásukkor az akkor 89 éves mesterének. Hamar rájött, hogy nem szamaritánus alkat, viszont a művészetek, ezen belül a szürrealizmus iránti vonzalma jeleként képzőművészeti alkotások gyűjtésébe fogott. Később ezzel lakásán kereskedett, de műkereskedést nem nyitott. Eleinte kevés pénze volt, gyűjteményét az alkotókkal, a műgyűjtőkkel való jó kapcsolat kialakítása révén gyarapította. Emellett folyóiratokat szerkesztett, színdarabokat írt, saját színtársulatot szervezett, a televíziónak is dolgozott. Rádöbbent, hogy Európán, Észak-Amerikán kívül még sok szépséget tartogat a föld, „világgá ment”. Élt például Indiában, Nepálban, Tibetben, Kambodzsában, Laoszban, Jáva és Báli szigetén. Közben megismerkedett az ottani ősi vallásokkal, helyi műalkotásokkal gyarapította gyűjteményét. Visszatérvén Bázelbe gyűjteményének rendszerezésébe fogott. 1989 óta egyre sűrűbben látogat haza. Ekkor jutott arra a gondolatra, hogy a műalkotásokat szülőhazájára hagyja. A közelmúltban nyílt bemutató kiállítása a Műcsarnokban, ahol 1300 válogatott műtárgyat állított ki. A mintegy 15 000 darabos kollekció és a közel 10 000 kötetes könyvtár a fővárosi képtárban és a kiscelli múzeumban kap helyet. S hogy mit fog csinálni ezek után a hetvenes éveiben járó „messzikedvű” ember? Ehhez tudni kell, hogy Pécsett született, ősei baranyai zsidók voltak. Gondos neveltetésben részesült otthon is, de alma materének a Ciszterci rend Nagy Lajos Gimnáziumát tartja. Szüleit, testvéreit, 43 rokonát ölték meg a nácik, ő maga koncentrációs táborból fölszabadulván kezdte újra külföldön életét, de országát, szűkebb pátriáját mindig támogatta. Az országosról már szóltunk, ám arról is meg kell emlékeznünk, hogy a rendet és gimnáziumát a Babitsról elnevezett alapítvánnyal segíti, s élete hátralévő részében a magyar nyelv ügyét kívánja előmozdítani, különös tekintettel az ifjúságra. Dr.Vargha Dezső Ujláb Tamás és Fillár István FOTÓ: TÓTH L. Szegény szabók igazsága Élvezetes gyermekelőadással jelentkezett a Pécsi Harmadik Színház a Három szegény szabólegény című, N. Szabó Sándor rendezte előadással. A Babay József-Budai Dénes szerzőpáros zenés történetét színre állító rendezés a november 27-ei alkalommal ritmusos előadást produkált, bár az ütemtartás érdekében kifejtett buzgalom olykor agyoncsapta a hatásszüneteket. A hadarás problémájával küzdött a diákot alakító Rázga Miklós is. A szabólegények szerepében Gráf Csilla és Bajomi Nagy György megbízhatóan teljesített, míg harmadik szabótársuk, Ujláb Tamás igazi komédiás vérrel játszott. Pilinczes József (szíjártó mester) és Unger Pálma (anya) visszafogott játéka mellett Krum Adám (varga) és Stenczer Béla (polgármester) inkább karikírozta a figurát. Németh János talán azért volt kissé zavarban, mert nem tudta eldönteni, intrikus legyen-e, vagy az igazság dalnoka. N. Szabó Sándor az öregember szerepében mesebeli koboldot formált. Az előadás nagy értéke Fillár István játéka volt. A rossz testvér szerepében megcsillantotta a figura pszichoti- kus vonásait, s olyan fiút alakított, akivel kapcsolatban felmerül a gyanú, hogy talán csak azért ,jössz”, hogy felhívja magára figyelmet, mert amúgy magányos, ahogyan végül magára is hagyják a „bűneivel”. Az előadás egészében gyakran nem vált el, meddig tart a színpadi játék, és mikor, miért játszanak „ki” a nézőknek a szereplők. H. I. Gy. Radnóti-díj Győrött 1971 óta rendezik meg a Radnóti Emlékünnepségeket, a közeli Abda községben 1944. novemberében kivégzett Radnóti Miklósra emlékezve. A költői napok egybekapcsolódnak a Kazinczy Ferenc Felnőtt Vers-és Prózamondó Versennyel is. A Radnóti Biennálék hagyománya, hogy Radnóti-díjjal jutalmazzák egy idősebb és egy fiatal költő munkásságát. Az idei életműdíjat ma Hars Ernő, a fiatal költő díját Méhes Károly vehette át. Bertók László versei angolul Gömöri György és Szirtes György szerkesztésében és fordításaival jelent meg Newcastle-ben a XX. századi magyar költészetet reprezentáló antológia The Col- lonnade of Teeth (Fogak tánca) címmel, a Bloodaxe Books kiadónál. A Szabó Lőrinctől Ferencz Győzőig tartó válogatásban közük Bertók László három versét is: Állunk a világ közepén, Én magam elől szaladok, Az idegekben a salak. Bóbita-hétvége Hol van a világvége? címmel november 30-án délután 3-kor előadást tartanak Pécsett, a Bóbita Bábszínházban. A „praktikázók”: Kövecses Mari, Néder Norbert, Szabó Zsuzsa, Kovács Márton és Rumi László. December 1-jén vasárnap délelőtt 10 órakor újra láthatja a közönség a színház külföldön is nagy sikerrel játszott előadását, A Szelek Ura és az Esők Úrnője című produkciót. A tervező-rendező Szász Zsolt. Rózsatörténet Szeptemberben kezdte meg a működését a Janus Egyetemi Színház Pécsett, mely december 2-án 19 órakor tartja első bemutató előadását a Pécsi Harmadik Színházban. Darvasi László „Vizsgálat a rózsák ügyében” című bűnügyi legendája különös dráma, költői, veretes nyelvezetű darab, mellyel egy új színjátszó műhely mutatkozik be a közönségnek. Szereplők: Horváth Csaba, Fábián Anita, Tóth András Ernő, Lipics Zsolt, Rajnai Attila, Fekete András és Inhóf László. A díszleteket a mesteriskolások készítették, a zenét Weber Kristóf szerezte. A rendező: Mikuli János. A Bach-család estjén N ovember 15-én ismét közönség elé lépett a Pécsi Szimfonikus Zenekar, ezúttal szerencsés módon a Nemzeti Színházban. A program, a legendás Bach-család leghíresebb tagjainak finoman cizellált, gyakran halk szavú muzsikája aligha érvényesült volna a szokott lovarda-szerű környezetben. koward Williams irányításával a zenekarnak négy nap alatt kellett átalakulnia a Mah- ler-szimfónia szimfonikus nagyzenekarából későba- rokk-koraklasszikus kamara- zenekarrá - és ez persze, távolról sem csak létszám-kérdés. Nos, ez az átváltozás alighanem csak részben sikerült: muzsikusaink ma már elég pontosan érzik, hogy ehhez a stílushoz miféle hangzáskép illik, de ezt gyakran csak azon az áron tudják megvalósítani, hogy „óvatosan” és halkan játszanak, azt a benyomást keltve a járatlanabb hallgatóban, mintha ez a zene visszafogott és kimért lenne, holott valójában sosem írtak ennél élettelibbet, karak- tergazdagabbat. E probléma különösen a program billentyűs koncertjei kapcsán merült fel. A „nagy” Bach - tehát Johann Sebastian - C-dúr kétcsembalós versenyében, valamint legtehetségesebb fiának, Carl Philipp Ema- nuelnek d-moll kettősversenyében Ingomar Rainer és Egly Tibor játszotta a magánszólamokat. Bizonyos szempontból érthető volt az óvatosság: a két szólista együttműködése a legnagyobb jóindulattal sem volt problémátlannak nevezhető. Egly formálásmódja merevebb volt, mondhatni, a belső bizonytalanságot kompenzáló külsődleges határozottság iskolapéldájának tűnt, míg Rainer sokkal hajlékonyabban, érzékenyebben muzsikált - már ahol erre lehetősége maradt. Persze, e problémák nagyrészt áthidalhatóak lettek volna alapos és céltudatos felkészüléssel, de minthogy ez nem történt meg, a közönség csak morzsákat kapott e zene karaktergazdagságából, szabadságából, szellemességéből. A zenei ismeretteijesztés is jókora pofont kapott, amennyiben a közönség - a plakát és szórólapok közlésében vakon bízva - azt hihette, fortepianot is hallott. Pedig a fortepiano fogalma nem elhanyagolt küllemű és fahangú rövidzongorára, hanem a maga stíluskörében kiemelkedő minőségre képes - romantikus utódjaitól száz méterekről megkülönböztethető - kecses hangszertípusra utal. Sokkal kedvezőbb képet sikerült kialakítani Johann Christian Bach D-dúr fuvolaversenyéről. Ebben alapvető érdemei voltak a tőle megszokott kultúrával és jó ízléssel játszó, kiváló Barth Istvánnak. Bár a produkció korántsem ment el a stílus kínálta lehetőségek határáig, az egészséges és örömteli zenélés élményét adta. Ennél is többet nyújtott a befejezésül eljátszott „koncert-sláger”: Bach 3. (D- dúr) zenekari szvitje. Alighanem Williams alkotóerői is ide összpontosultak: rengeteg ötlet, szín, ritmikai energia áradt az interpretációból, barokkosán lendületesek voltak a tempók, és külön öröm volt hallani a - nem stílus-specialista zenekartól ma még szokatlan igényességnek számító - variált ismétléseket. Gönczy L. Oláh János: Éjszaka kettő felé Éjszaka kettő felé, mikor már minden lecsillapult, és majdnem újra kezd zsibongani, egyszer csak fölriadsz. A két nap közötti várakozás merev bádogzengése hűvös késként siklik bőröd alá. Behajlítod az ujjadat, bár nem akar hajolni, kinyújtod a lábadat, bár nem akar kinyúlni. A nagy bábjátékos így próbál meg, mire vagy jó, jó vagy-e még valamire. Reménykedsz, hogy csalódása nem végleges. Gyanús alakok járnak-kelnek, de nem tudod kivenni, mit csinálnak az ismeretlen díszletek között. Azért mohón bámulod őket, amíg csak lehet, amíg káprázatuk véget nem ér. t ) Mit fog csinálni a „messzikedvű” ember?
