Új Dunántúli Napló, 1996. október (7. évfolyam, 268-297. szám)
1996-10-12 / 279. szám
1996. október 12., szombat Kultúra - Művelődés Dunántúli Napló 7 Simon Boccanegra Operabemutató a Pécsi Nemzeti Színházban Igazán nem bővelkedik művészi feladatokban a Pécsi Nemzeti Színház operatagozata - pontosabban az a maroknyi csoport, amely még megmaradt belőle. Hozzáértő körökben pillanatig sem kétséges, hogy a jelenlegi redukált tevékenység még csak esélyt sem jelent arra, hogy belátható időn belül Pécsett valamiféle két, reflektálva a manipuláció és kiszolgáltatottság ebben a darabban oly fontos motívumaira. Csányi Árpád díszletei és Tresz Zsuzsa kosztümjei révén - a takarékosság nyilvánvaló jelei ellenére is - a nagyszabásúság érzetét keltő térben, kifejezetten színpompás látvány élményét nyújtva zajlik a játék. A darab komoran férfias világában egyetlen üdítő kivételt jelentő Amelia Grimaldi szerepét Somogyi Eszter formálta meg: a jelek szerint erőteljes hanganyaga - talán valamiféle fáradtság vagy betegség folytán? - a kelleténél nyersebben, érdesebben szólt, magasságában csak forte dinamikai szinten tudott kibontakozni. Jacopo Fiesco, a címszereplő nagy ellenfele Kuncz László jóvoltából végletesen konok, szinte monomániásan gyűlölködő figuraként mutatkozott - a sajátos énektechnika és színpadi játékstílus ez esetben erősítette ezt a hatást. Egri Sándor (Paolo Albiani) zenei és színészi teljesítménye együttvéve kellően hatásos volt. A további szerepekben Kovács Istvánt és Szabó Csabát láttuk-hallottuk. A Witterte Gábor vezette kórus vélhetőleg néhány előadás alatt meg fogja szerezni a rendezés által megkívánt színpadi akciók magabiztosabb kivitelezéséhez szükséges rutint - alighanem ennél jóval kitartóbb munka szükséges az igazán tömör, érett' kórushangzás kialakításához. Hogy azután ez a fejlődéshez nélkülözhetetlen idő rendelkezésre áll-'e, abban korántsem vagyok biztos. Olvasva egynémely tipikus outsider „kritikus” pökhendi, felületes, a szakma legelemibb szabályait semmibe vevő írását országos napilapban erről az Massányi Viktor előadásról, nem lehetnek kétségeim az operatagozat munkájának külső körülményeiről. Látva a premier utáni első előadás csupán félháznyi, kedély- telen közönségét, hallva a legjobb és legrosszabb között megkülönböztetést tenni képtelen, kemény három percig kitartó „tapsvihart” az előadás végén, az a véleményem, e pillanatban kérdéses, Pécsnek szüksége van-e önálló opera- játszásra. Hát, majd meglátjuk .. . Gönczy László Somogyi Eszter és Győrfi István FOTÓK: MÜLLER ANDREA önálló arculatú operai műhely formálódjon, olyan, melyhez szakmai és presztízs-okokból egyaránt érdemes tartozni. Már ezért is különleges figyelmet érdemel(ne) az évad első (és egyetlen?) operabemutatója, Verdi Simon Boc- canegrájának eredeti nyelvű előadása, amely egyértelművé tette, hogy a pécsi operatagozatot (még) nem kell veszteséglistára vennünk. A Simon Boccanegra rendezői és zenészi szemszögből egyaránt kiemelkedően izgalmas és jelentős mű, a benne munkáló óriási drámai erőknek és Verdi késői átdolgozásának köszönhetően szuggesz- tivitása lenyűgöző. Hatalom és jellemek, politika és emberi kapcsolatok összefüggéseiről regél a mi keserves mindennapi tapasztalataink tükrében is megdöbbentő realitásérzékkel és hitelességgel. Verdi zenéje a kifejezés és karakterizá- lás teljes fölényét mutatja az operai sablonokkal és énekesi szépelgéssel szemben. Ezt a véresen komoly színjátékot Horváth Zoltán rendezői munkája révén most meggyőző, de sohasem tolakodó, a mű érvényesülését kellő alázattal szolgáló interpretációban követhetjük végig; olyanban, amely párhuzamosan követhetővé teszi a politika és a tömeg viszonyát, valamint az egyes emberi sorsrezdüléseA rendezés és a darab súlypontjai szerencsésen egybeesnek: az előjáték, a tanácstermi jelenet és a zárókép mintegy pillérei az előadásnak, közöttük kamara-jellegű jelenetek szolgálnak némi kontraszttal. Az általam látott második előadáson - október 6-án - a Blázy Lajos vezényelte zenekar jó tempókkal, megfelelő karakterekkel szólaltatta meg a partitúrát. Mindamellett igencsak hallható volt a Pécsi Szimfonikusok Németországban turnézó részének hiánya, kiváltképp az olykor igencsak zilált hangzásképet produkáló vonóskarban - a negatív csúcspontot ebben a tekintetben a méregpohár kiivásakor hallottak jelentették. Az énekes-gárda - átlagában - megfelelően helytállt. Ez az összkép, persze, egymástól jócskán különböző egyéni teljesítmények eredője: beletartozik Győrfi István (Gabriele Adorno) - minden igyekezete és kétségtelen fejlődése ellenére - igencsak problematikus hangminősége és erőtlensége, de beletartozik Massányi Viktor címszereplőként nyújtott egészen kimagasló alakítása is. Utóbbi nemes fényű baritonja, hibátlan muzikalitása és egész színpadi ténykedése alighanem az ország bármely más operaszínpadán jóval melegebb fogadtatásban részesült volna. Bocz Gyula kőbezárt szabadsága Bocz Gyula gyönyörű carrarai márványt faragott meg ezen a nyáron. Látogatói körbejárták, körbesimogatták a hosszúheté- nyi udvar közepén álló plasztikát. Lehulló drapériája antik szobrokat idéz, lágy formái természeti formákat. Monumentális a szobor, mindenki nagyobbnak látja valós, 150 centis méreténél. Csavart forma, amit az ember szüntelen mozgásban érez.- Ezt akarom - mondja a szobrász. - Olyat láttatni, ami nincs. Hogy a végén létrejöjjön ez a hatás, a borzongás, a hangulat, amit átérez a másik ember is. Sem nevelni, sem oktatni nem akarok a művészettel. Az én gondom, hogy szép szobor kerüljön oda a térre. A nyár elején csak ült az udvarban Bocz Gyula, és nézte a követ. Éppen túl volt egy hét és félórás agyműtéten. Egy utazáson a koponyája körül. Mit ad Isten, akkoriban kapott egy megrendelést Budapestről, a Karinthy Gimnáziumból, egy Karinthy-portréra. Először egy famunkát készített el. Aztán lassan nekilátott a carrarai márványnak, amit megígért a falunak. A szobrot szeptember 7-én avatták Hosszúhetény főterén.- Sok mindent csinál az emberrel egy ilyen betegség. Másként gondolkodom azóta, más lett az értékrendem, a fontossági sorrend. Rájöttem, hatvanévesen, az élet azért van, hogy abban valami értékes, tartalmas dolgot csináljunk. Hogy jól éljünk. Az élet nekem ugyanúgy rettentő sok szenvedést jelentett, mint mindenki másnak. De jelentette azt is, hogy dolgozhattam. Éspedig legnagyobb szabadságban, a megrendelőktől függetlenül.- Csak foglalkoztatott, milyen lehet a térben elhelyezhető tárgy. Hogyan teljesülhet egy tárgyban két véglet: kicsinység és nagyság, keménység és puhaság. Nekem a munkám mindig olyan volt, mint az evés, az alvás, mint egy természetes folyamat. A váratlanul érkező betegség ezt csak megerősítette. A munkánál szebbet-jobbat nem tudok elképzelni. Nem ijedek meg, mint akkor sem ijedtem meg, amikor Dóczi Tamás professzor szembesített a reám váró eshetőségekkel. De az biztos, hogy amíg élek, még inkább csak olyan dolgokat szeretnék csinálni, amit fontosnak tartok. Bár eddig is erre törekedtem.-Örülök, ameddig vagyok. Nem meme(c meghalni az emberek. Én ezzel is szembe néztem. Mindig száz százalékosan éltem az életemet, és ebből ez tellett ki, ami kitellett. Főnököm nincs, senkinek sem kell eleget tennem, egyedül Istennek tartozom elszámolással. Ez hatalmas szabadság, ami a mindenség, a tökéletes felé lendíti az embert. Gállos O. Mert én német vagyok Érdekfeszítő XX. századi kalandregény volt az idős hölgy élete „Mert én német vagyok” címen a Jelenkor Kiadónál látott napvilágot egy szudétanémet származású asszony, a 84 éves Herta Krecsmáry élete. E huszadik századi, kalandokban gazdag életutat a főszereplő maga mondta magnóra Koszta Gabriellának, aki a szöveg szerkesztett változatát készítette el a Jelenkor számára. Ízelítőnek ebből hallhatunk öt rövid részletet, összesen 100 percben a Kossuth-adón október 14-től, hétfőtől péntekig, esténként 19.40-kor a pécsi szerkesztő-színésznő, Koszta Gabriella előadásában. Herta asszony családját egyrészt polai olasz és horvát tengerészek, másrészt szudétanémet iparosok alkották, s a család Polában él a Monarchia összeomlásáig. Amikor hazatérnek a Szudéta-vidékre, az már Csehszlovákiához tartozik. A család Grazba, majd az apa munkahelye után Nagyváradra költözik. Herta itt talál magának romániai magyar férjet, Krecsmáry Imre személyében, és szövődik tovább a teljességgel soknemzetiségű nagycsalád és egy asszony sorsa.- A beszélgetéseink során feltárult egy tipikusan közép- kelet-európai életút. Herta asz- szony olyan multikulturális közegben él Polában, Grazban, Nagyváradon, Bukarestben, Bécsben, ahol megtanulja, éli a másságot anélkül, hogy feladná német mivoltát - mondja az általa szerkesztett könyvről Koszta Gabriella. Az Osztrák-Magyar Monarchia összes államában élt, Beszéli az összes közép-európai nyelvet, magyarul mondja magnóra az emlékeit. Mindig tudatosan németnek vallja magát. Kisebbségiként és menekültként sem tagadja meg hovatartozását. Végig meneküli a XX. század összes nagy kataklizmáját, végigéli Drezda, Bécs bombázását. A könyv ott a legdrámaibb, ahol Herta személyes drámái és a történelem nagy fordulatai találkoznak. Mint gyermeke születésekor és elvesztésekor a második világháború idején. Eltemeti három gyermekét és a férjét, 49 éves, amikor három élő gyermekével Romániából Németországba települ át, és 16 év után viszontlátja szudétanémet és dalmát rokonait. Mindez lehetne közép-európai szenvedéstörténet - mint ahogy talán az is. A hősnő életigenlése, életereje és derűje azonban átragyogja az összes e századi borzalmat. Herta Krecsmáry ma Ludwigsburg- ban él, családja és a szerteágazó rokonság körében. Házának ajtaján ez a tábla fogadja az érkezőt: „Elutasítok minden idegengyűlöletet”. A könyv a Betűdzsungelben, az írók Boltjában, a Gondolat Könyvesboltban kapható. G. O. Cseh művészek kiállítása Pécsett Ízelítő a Kisgaléria tárlatából fotó: Müller andrea Ha a cseh kultúrára gondolunk, többnyire irodalmi és filmélményeink tolulnak emlékezetünkbe. Pedig a cseh kultúra sokoldalú, más területein is kiemelkedő teljesítményekkel találkozhatunk. Pécsett most három kiállítás is tanúskodik erről. A Pécsi Kisgalériában a RAUT című kulturális folyóirat két művészének, Ales Najbrt grafikusnak és Tono Stano fotósnak az anyaga, a Művészetek Házában pedig a kortárs cseh fotóművészet öt alkotójának, és Jindrich Streit önálló tárlata látható. A RAUT nagyon érdekes vállalkozás. Részint azért, mert 50 X 70 centiméteres méretével már eleve eltér a hagyományos formáktól, másrészt pedig azért, mert a rendkívül jó színvonalon szerkesztett, nagyon igényes tipográfíájú lap, mint nyomdaipari termék is kiváló minőségben készül. Az öt cseh kortárs fotográfus különböző irányokat képvisel. A cseh újhullám filmjeiből oly jól ismert világot leginkább a dokumentarista szemléletű Streit és Viktor Kolár képviseli közülük; Kolár kicsit szikárabb módon, Streit pedig finom iróniával és szeretettel. Ivan Pinkává és Václav Jira- sek emberi arcokat és testeket ábrázol képein, de míg előző naturalisztikusan, utóbbi furcsa, misztikus világba ágyazva. Jiri David ismert emberekről készült portréi a bal, illetve a jobb arcfél megkettőzésével létrehozott képpárok, amelyek azon túl, hogy finoman utalnak a jobb és bal agyfélteke különbségeire, az embertől idegen, robotszerű arcokat eredményeznek. Cs. L. Oláh János: Égtől égig A fekete gólya, a szürke gém, a halászó rétisas és mind, mind az áldozataik, a vadkacsa, a fürge keszeg, a léha ponty, a mord rák, a régi, ritka csík, a gyerekkor vadvízi világa föltámadt, visszajött. A morgó baglyok újra szőrlabdát böfögnek az egerürüléktől kásás déli porba, majd békés emésztésüket odahagyva ijedten csaponganak a magtár korlátolt univerzumában, a gerendák szövedéke között, pedig most már nem kergetem őket. Világuk részeként bolyongok égtől égig, víztől vízig, földtől földig. k 1 Csavart forma, amit az ember szüntelen mozgásban érez fotó: Müller andrea
