Új Dunántúli Napló, 1996. augusztus (7. évfolyam, 209-237. szám)
1996-08-17 / 225. szám
6 Dhnántúli Napló Riport 1996. augusztus 17., szombat Póruljárt zsebtolvaj Nem mindennapi eseménynek voltak szemtanúi azok az utasok, akik a közeli napokban egy belváros felé tartó autóbuszon tartózkodtak. Egy utas megunva a hatóságok tehetetlenségét az állandóan napirenden lévő zsebtolvajlások (újabban már zsebmetszések) leleplezésére, megakadályozására, kidolgozta az egyéni védekezés sajátos módját. Vásárolt egy egérfogót és azt kissé átalakítva, rugóját megerősítve elhelyezte a kézitáskájában. Felszállt az autóbuszra és várta, hogy a zsebtolvajok is megjelenjenek. A következő megállóban fel is szállt a „csapat”. Emberünk eltérően az eddig kialakult gyakorlattól, nem igyekezett a buszon minél távolabb kerülni a mindenki által ismert zsebesektől, hanem provokativ módon még a zipzárját is feltűnően nyitva hagyta a kitömött kézitáskáján. A főleg nőkből álló csapat hamarosan felfedezte a könnyű prédát és igyekezett olyan helyzetet teremteni, hogy az akció sikerüljön. Amikor a busz a belvárosba ért, az utasok tülekedve, egymást löködve igekeztek leszállni, illetve átadni helyüket az újonnan érkezőknek. A szoknyás „hölgy” ezt a pillanatot használta ki arra, hogy egy gyors mozdulattal a táskába nyúljon, annak pénztárcáját kiemelje. Nem volt szerencséje, mert az egérfogóból, tolvajfogóvá átalakult szerkezet jól működött és a tolvaj jajveszé- kelve igyekzett ujját a vasmarokkal szorító egérfogótól megszabadítani. Ez azonban csak a banda többi tagjának segítségével volt lehetséges. Az hogy az egérfogó melyik táskában volt elrejtve, egyértelművé tette, hogy azt egy erős, vékony lánccal a táska zipzár- jához erősítette a tulajdonosa. Az esetnek egyetlen szépséghibája: a le- és felszálló utasok közül sokan látták az eseményt, de a felkérésre, hogy a tolvajok leleplezésére mint szemtanúk legyenek a táska tulajdonosainak segítségére, senki nem vállalkozott. F. T. Inflációban, távolodván a százforintos kenyérártól Kis magyar pengőtörténet A közelmúltban össznemzeti felzúdulás kisérte a hírt, miszerint „lehet”, hogy 100 forint fölé megy a kenyér ára, és mindenkinek beugrott valahogy a mostani kormánynak a választási kampány idején a nyakába varrt 3,60-as kenyérár visszaállításának az ígérete. No lám, ez lett a ígéretből! Persze akkor is tudta mindenki, hogy koholmányról volt szó, dehát ki is figyelt oda akkor az ötlet kiagyalójára? ... Egyébként van szerencsém mély tisztelettel jelenteni a T. Olvasónak, hogy miközben össznépién háborogtunk a 100 forintos kenyérről, az már itt volt a körünkben. Sőt! Nem tudom, a szerencsémnek mondjam-e, de volt szerencsém a minap vásárolni bőven a 100 forinton felüli árú kenyeret. Az egyik aranyos vidéki sütőüzem termékét. Gyönyörű szép csokoládébama cipóról van szó - régi hódolója vagyok a barna kenyereknek! — és eléggé el nem ítélhető óvatlan- sággal meg is vettem egyet. Csak otthon kezdtem el dühön- geni, mikor rájöttem, hogy 180 forintos kenyeret vettem. A cipó ugyanis félkilós volt. Mert közben infláció van, egészen tisztességes infláció, ami semmibe vesz minden miniszterelnöki, pénzügyminiszteri fogadkozást, hogy most már aztán igazán megfékezzük, és csak ennyi meg annyi százalék lesz a mostani ennyi meg annyi százalék helyett. Volt egy régebbi infláció is. Épp a minap volt az 50. évfordulója, hogy sikerült a hihetetlenül elkanászodott pengőt - akkor még telve bizakodással úgy mondták - jó forinttal felváltani. Emlékezhetünk az oly gyakran ismételgetett filmrészletre, amelyben utcaseprő szokta összesöpömi a számolat- lanul elszórt ilyen-olyan pengőbankjegyeket. Nos, a kenyér ára szolgáltatott ürügyet arra, hogy korántsem teljes pengőbankjegy gyűjteményemet a jeles évforduló alkalmából, az elmúlt fél évszázad alatt immár sokadszor átnézegessem. A világon annyi egekbe- szökő címletű bankjegyet nem nyomtak még, mint hazánkban 1946 első félévében. És azért azt se feledjük, hogy ezek a mind értéktelenebb bankjegyek a maguk nemében igen szép, muatós papírfecnik voltak. Fölöttébb érdekes bankjegytörténet olvasható ki ezekből a papírpengőkből. Pl. az, hogy négy hosszabb-rövidebb korszaka osztható ez a történet. Természetesen az első a leghosszabb, ami a pengőnek a 20- as években történt megjelenésétől a háború végéig tartott. Ekkor négy bankjegy-címlet létezett, a 10,20,50 és 100 pengős. A birtokomban lévő címleteket 1936 december 22-én, 1941 január 15-én, 1932 október l-jén és 1930 július l-jén bocsátották ki. Közben - 1939-ben megjelent még egy 5 pengős bankjegy is, felváltandó az addigra ezüstből már alumíniummá „züllött” Horthy-ötöst. 1944-ben, amikor hazánk földjén megkezdődtek a harcok, a Vörös hadsereg (ők írták így!) parancsnoksága szükségbankjegyeket adott ki 2, 5, 10 és 20 forintos címletekben. Ezek addig ameddig funkcionáltak, ám 1945 április 5-i keltezéssel (érdekes dátum!) megjelent az új 50 és 100 forintos, 40 nappal később pedig sokat sejtetően az 500 pengős. Két hónapra ezután már volt ezresünk és tízezresünk is, melyek ősztől bélyeggel ellátva felelhettek meg az értéküknek. Ám akkoriban már szemlátomást meglódult az infláció, hiszen október 23-án megjelent a 100 000 pengős, november 16- án az 1 000 000 pengős, január 28- án pedig a 100 000 000 pengős bankó. És ezzel tulajdonképpen le is zárult a pengő harmadik korszaka, hiszen az elkerülhetetlen nagy számokat valamiféle furfanggal kellett kifejezni. Kitalálták tehát a pengő „mii” előtagját. Az 1946 április 29- én kibocsátott 100 000 miipengő tulajdonképpen 100 mil- liárdot jelenthetett. De hogy mennyire szükség volt erre a csalafintaságra, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy június 3-án már megjelent az egymillárd miipengős bankjegy is, amin ezt az „érték” jelzést abszolút számban kifejezve feltüntetni kissé nehézkes lett volna. De volt még egy dobás: július 3-án kiadták a B-pengőt, amelynél a B a billiót jelentette. És ezzel a pengőt mint olyant, akár kimúltnak is tekinthettük, hiszen akkár már bő egy hete forgalomban volt a legújabb lelemény, az adópengő, amit igazából már nem lehetett normális bankjegynek tekinteni, hiszen ordított róla az ideiglenesség. Ebből négy címletet őrzök: 50, 100, 500 ezrest és egymillióst. De senki ne kérdezze, hogy ezek mennyit is érhettek, mert úgy vélem, ezt akkor is csak nagyon- nagyon kevesen tudhatták. De ahogy visszaemlékezem, már nem is törődtünk ezzel, hiszen naponta kötöttük - mai szóhasználattal - a barterüzleteket, vagyis abból éltünk amit el tudtunk csere-berélni. Ma is mosolygok, amikor visszagondolok rá, hogy valamikor július végefelé a kiadó igazgatója egy-egy tojást adott mindenkinek esedékes fizetés gyanánt. Borzasztó volt ez az 1945- 46-os infláció. De ha jól belegondolunk, „mindössze” 14 és fél hónapig tartott (ha időtartamát az 500 pengős megjelenésétől számítjuk). így az ilyen időbeli távolságból nézve: ki lehetett bírni. Különösen a végső, legpusztítóbb szakaszában, mert valahogy mindenki elhitte: augusztus l-jén jön a jó forint. És el is jött! Ma már szinte el sem hiszi az ember, hogy néhány forintért - de tényleg csak néhány forintért! - dugig tömött kosár mindenfélét vihetett haza a piacról az ember. S akkor még a ma már álomnak tűnő 3,60-as kenyér is elképzelhetetlenül magasnak tűnt. Egyszer már leírtam: ama 46-os augusztus l-jén a legrosszabb álmunkban sem gondoltunk arra, hogy még egyszer átélhetünk egy ilyen inflációt. És lámcsak: éljük. Igaz, nem olyan eszeveszett gyorsaságút, mint az volt, de ennek a mostaninak éppen a lassúsága a legnagyobb baja. És az, hogy nem termett még politikus, aki bátran kijelenthetné, hogy eddig tart még az infláció és akkorra megteremtjük a jó mit tudom én, micsodát. Pengőt? Koronát? Forintot? Tallért? . .. Bánjuk is mi, csak hihetnénk benne. Hársfai István Mindig nyitott irodaajtó Harmincnyolc év a társadalombiztosításban Dr. Sárhegyi Erzsébet otthonában fotó: Tóth Ezt a szakmát nem tanítják a főiskolákon, egyetemeken. Ám akik itt dolgoznak, azok között mégis sok a diplomás szakember. Mint dr. Sárhegyi Erzsébet, akitől a közelmúltban köszöntek el a kollégái. Készületlenül érte a rengeteg virág, a sok kedves szó, hiszen a hivatalos búcsúztatást későbbi időre tűzték. így aztán mégegyszer találkozik mindazokkal, akiktől nagyon nehezen búcsúzik. És akkor fog elköszönni végleg attól a szakterülettől, amely rendkívül jelentős változáson ment át az utóbbi években és amelyhez nagyon kötődik. Teljesen véletlenül került erre a pályára. Orvosnak készült, s két év elvégzése után kényszerből változtatott. Édesanyja megbetegedett, nem volt ki gondoskodjon a családról, munkát kellett keresnie. Pont egy betegellenőr faggatta őket a körülményeikről, s amikor kiderült, hogy ő éppen munkát keres, állást ajánlott neki. így került a mai társadalombiztosítás elődjéhez, az SZTK alközponthoz. Mindez 1958-ben történt,-s azóta itt dolgozott.- Tudom, manapság már nem természetes dolog évtizedeket egy helyen tölteni, de én sosem gondoltam arra, hogy változtatok -mondta. -Rendkívül szerencsésnek tartom magam, amiért kezdőként minden támogatást megkaptam, azért hogy remek kollégákkal dolgozhattam és utolértek a szakmai elismerésekkel is. A jogtudományi egyetemen végzett, hat évvel a munkába állása után csoport- vezető lett, most pedig a Megyei Egészségbiztosítási pénztár járulék elszámolási főosztályának vezetőjeként köszönt el a munkahelyétől. Már korábban megkapta „Szent Kristóf’ plakettet, ami a szakmai munkájának rangos elismerését jelenti. Dr. Sárhegyi Erzsébet ugyanis a munkája mellett évtizedeken keresztül szakmai tanfolyamokon okította a társadalombiztosítási ügyintézőket.- Kétszer volt rendkívül jelentős változás a mi munkaterületünkön- folytatta. - Az első 1975-ben az új törvénynyel, majd a nyolcvanas évektől, amikor a gazdaságban megjelentek az egyéni és csoportos vállalkozások. Megemelkedtek a járulékok, amelynek érthető módon nem örültek az érintettek és rengeteg problémával fordultak hozzánk. Nem állítom, hogy az egyének gondjait mindig sikerült a jogszabályokkal összhangban megoldani, de erre törekedtünk. Talán ez a szemlélet magyarázza azt is, hogy dr. Sárhegyi Erzsébet mindig nyitott iroda ajtó mellett dolgozott és a napi munka végeztével sem érezte magát fáradtnak magát ahhoz, hogy hasznosan töltse az idejét. Több, mint húsz éve tagja a TIT országjárás vezetői szakosztályának, szakképzett idegenvezető. Szinte megszállottan szervezi a hazai nevezetességekkel ismerkedni óhajtó csoportokat, s ha teheti magánemberként is rendszeresen felkeresi a neki legkedvesebb országrészeket. Kiegyensúlyozott, derűs, érdeklődő ember, aki esténként a térkép fölé hajolva tervezi az utakat és úgy gondolja, hogy sok öröme lesz még egy-egy elképzelt út megvalósításában. T. É. Fél év alatt ötezer autót loptak el Budapesten A vidék közbiztonsága Az ORFK első félévi statisztikáiból számos nagyon is „civil” kérdésre kapunk választ. Melyik megyében alhat a legnyu- godtabban a kocsitulajdonos? Milyen eséllyel léphet biztonságosan az utcára az állampolgár a fővárosban és - mondjuk - Baranya, Fejér, Veszprém vagy Zala megyében? Vagy: ha már bűncselekményt követtek el ellene, mi a valószínűsége, hogy kézre kerítik a tettest? Az első következtetés, amit a Kriminalisztikai Azonosító Szolgálat adataiból levonhatunk: ahány megye, annyi féle köz- biztonság. A statisztika elsősorban azt vizsgálja, hogy hány ismertté vált bűncselekmény jut 100 ezer lakosra. A negatíVcsúcsot Budapest tartja 3460-al. A legkedvezőbb a helyzet Vas megyében, ahol ugyanez a szám 1207. Az országos átlag (2102) alatt van Szabolcs, Szolnok, Bács, Békés, Borsod és Csongrád megye is a maga 1501-1600 közötti számával. Az országos átlagot megközelíti Győr és Baranya megyében. Meghaladja viszont Fejér és Hajdú. E számok értékelése során azonban figyelembe kell venni, hogy a bűncselekmények mennyisége ott is nő, ahol a rendőrség jól működik és sok bűncselekményt dent fel. A nyomozás lezárása nem mindig jelenti annak sikerét is: az esetek nem csekély részében az ismeretlen tettesek egy része felderítetlen marad. Vagyis: reális kép csak akkor alakulhat ki, ha az előbbi számok mellé tesz- szük az ismeretlen tettesek által elkövetett bűncselekmények felderítési arányát. Ahol ugyanis sok a százezer lakosra jutó bűncselekmény, és a felderítési arány is rossz, ott egyértelműen nagyobb az esély arra, hogy valaki bűncselekmény sértettje legyen, a büntetlenség reménye pedig újabb bűnökre csábítja a bűnözőket. Nos, ezzel a felderítési aránnyal nem dicsekedhetünk, mert egy év alatt 3%-al romlott: országosan 42,5%. A legrosz- szabb helyzet e tekintetben is Budapesten alakult ki (34,3%) de alacsony a felderítési arány Győrben, Komáromban, Hajdúban és Pest megyében. A legnagyobb arányban a bűncselekményeket a rendőrség Fejérben (63,1%), Tolnában (60,5%) és Nógrádban (56,9%) deríti fel. A két adatsor összevetéséből következik, hogy a legnyugodtabban Vas és Nóg- rád megyében alhatnak az emberek, a legveszélyeztetebbek a fővárosiak és a Pest megyeiek. Érdekes a személygépkocsi lopások területi megoszlása. A legnyugodtabbak a Nógrád megyeiek lehettek, ott ugyanis csak 9 autót loptak az első félévben. Vasban 23, Tolnában 27, Szolnokon 30, Somogybán 41, Komáromban 46, Békésben 48 kocsit lovasítottak meg. Döbbenetes viszont a fővárosi helyzet: az elmúlt félévben 4984 autót loptak el. A megyék között Pest viszi a pálmát 357- el. Hogyan áll országosan a közterületek biztonsága? Egyszerűbben: milyen az esélye arra az állampolgárnak, hogy ha az utcára lép, megtámadják, vagy kirabolják? Erre abból a számból következtethetünk, mely megmutatja, hogy a hatóságok tudomására jutott bűn- cselekmények közül milyen arányban követték el azokat az utcán. Ezek szerint a legveszélyesebb Budapest, ahol 41,6, Hevesben 34, Bácsban 33, Borsodban 33, Komáromban 30,6, Pest megyében 30,3, Hajdúban 24,5%-os ez az arány. Érdekes módon a bűnügyileg legkevésbé fertőzött Vas megyében ez az arány 30,3%. A legbiztonságosabbnak a Nógrád és Zala megyei utcák tűnnek. Végezetül néhány, lőfegyverekkel kapcsolatos országos adat. 1996. első félévében 85 ezer fegyvertartási engedéllyel rendelkező természetes személy mintegy 175 ezer lőfegyvert tartott a birtokában. Ezek nagy többsége vadászfegyver. Ebben az időszakban a 757 regisztrált rablás közül 45-öt követtek el fegyverrel, illetve annak látszó tárggyal. Az első félévben emberölés miatt elrendelt nyomozások 12 esetben állapították meg, hogy az elkövetés eszköze lőfegyver volt. 1995. 1. félévében ez a szám 16 volt. (A bűnelkövetők általában nem engedéllyel tartott fegyvert használtak.) A közrend, a közbiztonság és saját testi épségük védelmében a rendőrök is több esetben és jogszerűen használták fegyverüket. Kilenc esetben adtak le tárgyra irányuló lövést, ebből öt esetben rendőr sérelmére gépjárművel elkövetett hivatalos személy elleni erőszak miatt. (Magyarán: az igazoltatni akaró rendőrt el akarták ütni.) Figyelmeztető lövés leadására 45 esetben került sor. Némethy Gyula
