Új Dunántúli Napló, 1996. június (7. évfolyam, 148-177. szám)

1996-06-01 / 148. szám

1996. június 1., szombat Kultúra - Művelődés Dunántúli Napló 7 Ötven év - pécsi kórusok élén Múltidéző beszélgetés idős Jandó Jenővel Jandó Jenő karnagyi, pedagógusi pályája egyaránt bővel­kedett emlékezetes pillanatokkal fotó: Müller Andrea A nemzetközi koncertpódiu­mokon jól csengő név Jandó Jenő neve. A pécsiek azonban azt is tudják, hogy a jó nevű zongoraművész édesapja, idő­sebb Jandó Jenő Pécsett él, és jelentős pályát futott be ő is. Minden ember életében vannak olyan fordulópontok, amelyek meghatározzák élet­útját. Ezekről a fordulópontok­ról beszélgettünk idősb Jandó Jenővel.-Negyedikes elemista ko­romban, 1938-ban vettek föl a híres székesegyházi énekisko­lába, amelyet Mayer Ferenc vezetett - kezdte a beszélge­tést. - Négy évig jártam oda, egész ottlétünket a zene ha­totta át. Palestrina, Lassus, Viktoria, Anerio, Soriano és más reneszánsz kori mesterek műveit énekeltük. Hála tanára­inknak, a legértékesebb mu­zsikát ismertük meg és sajátí­tottuk el. Nem is csoda, hisz a regensburgi hagyomány és Glatt Ignác öröksége alapján tanultunk. Lapról énekelni fél év alatt tanultunk meg. Éle­tünk nagy élménye volt, ami­kor február 2-án, Gyertyaszen­telő Boldogasszony ünnepén először ölthettük magunkra pi­ros egyenruhánkat, fehér ka­ringünket, piros biretumunkat, s vehettünk részt énekes fiú­ként a szertartáson. Egészsé­ges életmódra neveltek ben­nünket, sokat kirándultunk, de tanulmányainkat nem hanya­golhattuk el. A volt énekisko­lásokat testvéri kapcsolat fűzi össze, ezt mai találkozásaink­kor is átérezzük.- A ciszterci gimnázium után a tanítóképzőt végezte el, majd a tanárképző magyar­ének szakára iratkozott be.-Mi voltunk 1951-ben az első végzős évfolyam.- Karnagyi pályája még a 40-es évek végén kezdődött. ..- Az egészségügyi dolgo­zók szakszervezete énekkará­nak vezetésére kértek föl 1949 szeptemberében, amely nagy központi egyetemi kórussá alakult át. Ezt vezettem 1954- ig. aztán párhuzamosan irányí­tottam a széntröszt igazgató­ságának dalkörét, a Pécssza- bolcsi Bányász Vegyeskart és az építőipari vállalat vegyes­karát. A bányászkórussal sok meghitt, családias próbát él­tünk át a szabolcsi Puskin Mű­velődési Házban. A több mint 15 évi közös munka alatt Pa- lestrinát, Mozart kantátáit, népdalt énekeltünk. Fájó szív­vel bár, de a várpalotai bá­nyász kórusfesztivál után vál­tak el útjaink.- Az Építőipari Vállalat Kó­rusával viszont még ma is tart a kapcsolatunk. 1960-ban ala­kultunk át madrigálkórussá. Fesztivál kórusként számos hazai, külföldi föllépés fűző­dik a nevünkhöz. Énekeltünk többször Finnországban, sze­repeltünk a növi sadi rádióban, Lengyelországban, Ausztriá­ban, fölcsendült dalunk a duis- burgi dómban, az esseni Szent Lőrinc templomban. A vállalat megszűnése után Pécsi Madri­gálkórus néven dolgozunk to­vább. Köszönettel tartozunk a városnak, mert támogatásuk­ból fedezni tudjuk dologi kia­dásainkat.- Ön nem „klasszikus” kar­nagyként irányít. . .- Nem állok ki középre ve­zényelni, inkább csak a fontos részeknél intek be, mert a ta­gok képzett énekesek, nincs szükség a megszokott irányí­tásra. Műsorunkon reneszánsz és mai szerzők művei szere­pelnek.- Ne feledkezzünk meg a ta­nári pályájáról sem.-Tanítottam a pécsszabol­csi, az Ágoston téri iskolában, voltam óraadó a Nagy Lajos Gimnáziumban, tanár a Leö- weyben.- Az emlékezetes pillana­tokból több is jutott pályámon. Az első aranyérem Sátoralja­újhelyen, az 1970-es országos kamarakórus fesztivál Pécsett, a Bárdos Lajos 75. születés­napján rendezett hangverseny személyes gratulációja, a Ceci­lia napi Ágoston téri zenés áhí­tatok, az 1993-as Csontváry múzeumi centenáris hangver­seny. S végül: a Gyertyaszen­telőkor megszólaltatandó, ná­lunk ismeretlen Palestrina-mi- sék. Háromról van szó, ame­lyeket évenként adunk elő. Az utolsónál ünneplem majd 50 éves karnagyi jubileumomat. Dr. Vargha Dezső Hiába, a kor hozza magával, vagy valami más, a szorulá­sok előbb-utóbb elkezdődnek. Először belül, mondjuk a be­lek táján. Ilyenkor nehezeb­ben jár a szél, a járás kissé nehezebb lesz, aztán megin­dul és elmúlik. Aztán a gyo­mortájon jelentkezik, máskor meg a szív körül szorul el. Ritkábban a fejben is előfor­dul ilyesmi. Mindezek a szo­rulások egy idő után biztosan megszűnnek, és szerencsére helyreáll az eredeti állapot. Egyszerre, egy időben nagyon ritkán jelentkeznek, s jófor­mán csak egyszer, kétszer, ill. igazából csak egyszer végze­tesen. Súlyosabb a helyzet, vagy inkább más a kintiekkel. Az ember például a buszra való felszállás közben beszorul a korlátok közé. Se le, se föl - még szerencséje van, ha a másik följáraton ki tudja ke­rülni őt a többi utas. Amikor végre kiszabadul, bizony egy ideig elmegy a kedve attól, hogy útra keljen. De előfor­dulhat az is, hogy az ember az ajtófélfák közé szorul be, és nem tud tovább menni. Ez azért kínos, mert ha mondjuk ki akart volna menni (pedig tudjuk, néha mennyire igye­kezne!) akkor bennmarad, ha be szeretett volna jönni, akkor meg kénytelen kint rostokolni (ilyenkor is igen kínos vissza­fogni magát). Aztán bizonyos esetekben az ágyba is beszorulhat az ember, s bármennyire is sze­retne belőle kikeveredni, az ágy nem engedi. De előfordulhat az is, hogy az ember észre sem veszi, és az emberek közé szorul be. Innen is elég keserves dolog kikeverednie, sok ötletesség, lélekjelenlét egyéb kell hozzá - kérdés, ezek birtokában is, lehetséges-e. Érdekes, hogy ilyenkor mindenki éppen úgy mocorog, mintha éppen az ő kiszabadulását akarná lehetet­lenné tenni. Az ember tehát ott szorul önmagában, vagy mondjuk a vaskorlát hűvös csillogásai között. Persze vigasztalja ma­gát, hogy ezt meg lehet szokni - és ez érthető. De azért min­denki tudja, aki járt már így, hogy ezt nem lehet meg­szokni. A szorulások ellenére az ember vigasztalja magát. Mit is tehetne mást? De ez még mind semmi. A legfur­csább, a legkülönösebb, ami­kor az ember a ruhájába szo­rul bele. Érdekes, hogy erről esik a legkevesebb szó, pedig nagyon valószínű, hogy ez fordul elő a legtöbbször. Ezt a szorulást nem annyira e kel­lemetlensége, mint inkább végeérhetetlen állandósága teszi nehezen elviselhetővé. Hiszen valamilyen ruhát min­dig hordanunk kell. A beléjük való szorulás jóllehet nem olyan feltűnő, mint a többi esetekben, de aligha lehetsé­ges, hogy valaha is meg le­hessen szabadulni tőle. Az ember ebbe előbb-utóbb beletörődik, és abba szorul bele megadóan, ami van neki. T. K. Novák Béla Dénes 12 soros Késem megjelölhet. Csillagos a bicska. Szabad, ha kicifráz, köpd a kanálisba! Gyűjts akár forintot: utcasarki-béke ára. Adj egy liter vért az apád rohamsisakjába! Ingó-bingó asszonyodra éj borul, ha engeded. Dobd el, mielőtt elfogynál, utolsó tollbetétedet. Utassy József Nyár Hársfa, öreg hársfa, méhek mennyországa, dongók, darazsak édene, hogy zsong lombod sátra! Árnyékodban fekszem, én, konok homokszem, s mire a nyár muzsikája elhal: megöregszem. Hallgatni arany Kovács Zoltán publicisztika-gyűjtemény érői Új Dunatáj Megújult külsővel és meg­változott tartalommal ne­gyedévenként ismét megje­lenik a Dunatáj, immár Új Dunatáj címmel, A kiadó, Tolna Megye Önkormány­zata megbízása alapján új szerkesztőség gondozza a lapot, természetesen új el­képzelésekkel, tervekkel. Szeretnék megőrizni azokat az értékeket, amelyeket az alapító főszerkesztő, Csányi László képviselt és terem­tett, ám a lap szellemiségét, szerkezetét hozzáigazítják a megváltozott társadalmi kö­rülményekhez és az olvasói igényekhez. Az Új Dunatáj elsősorban Tolna megye és a közvetlen régió szépiro­dalmat, tudományokat ked­velő vagy azok iránt érdek­lődő olvasóihoz szól. Az újságírásról - legyen szó akár hetilapról, nevezetten az Élet és Irodalomról -, ezen be­lül a publicisztikáról, könnyen kijelentjük, hogy a máról és a mának szól, egy hét múlva fa­batkát sem ér, hisz ki emlékszik már arra, hogy ... Nos, a dolog azért nem ilyen egyszerű. Elő­ször is emlékszünk. Másodszor mindig azon múlik minden, ki milyen szinten műveli saját műfaját, miképp pengeti nem létező lantját. Kovács Zoltán, az ÉS jelen­legi főszerkesztője mindennek ellenére merész tettre vállalko­zott, mikor kötetben gyűjtötte össze 12 év alatt, 1985-1996 között írt publicisztikáit És újra hallgatag címmel. Rázós ügy, hiszen 1985-ben még „ántivi­lág” vala, Gorbacsov épphogy elkezdett gyorsítani, nálunk még javában répázták a már­cius 15ri kivonulókat - ma meg, tudjuk (?), hol állunk. Magyarán: minden megválto­zott, minden megváltozni lát­szott, és ennek konstatálására kiválóan alkalmasak „régről” előszedett újságcikkek. Még akkor is, ha a szerkesztő aján­lása szerint Kovács Zoltán könyve „egyetlen, folyamato­san hangzó monológgá” áll össze. Ami észrevehető: a politika térnyerése. A „kezdeti évek­ben”, 1985-tól 88-ig inkább tár­sadalmi visszásságok, jelensé­gek keltik fel a szerző figyel­mét, majd 1989-tól - egyébként érthető módon - előlép a po­rondra a politika, s onnan már nem távozik (ez a kevésbé ért­hető). Kovács Zoltán továbbra is „mindenről” ír, figyelmét a legváltozatosabb - fogalmaz­zunk úgy: „aktuális” - témák kapják meg, ám mintha vala­mely erő kényszerítené, a prob­lémát folyton egy vélt vagy va­lós politikai konstellációban elemzi, csipkedi innen-onnan, vajon illik-e önnön keretei közé. Teszi mindezt többnyire kissé érdes, de hatásos stílus­ban, nem hagyva ki egyetlen ziccert sem, ami a dolgok vele­jét illeti. Ám feltétlen érdem, hogy a politizálás közepette sa­ját értékrendhez igazodik, min­den tekintetben fölülmúlva a napi sajtó különböző elkötele­zettségű publicistáit. M. K. Kényszerek és lehetőségek a városi televíziózásban Miért éppen a pécsi Városi Televízió ne lenne nehéz helyzetben? Miért ez az in­tézmény ne szenvedné meg a gazdasági, társadalmi átalaku­lás bizonytalanságait? A pécsi Városi Televíziót (VTV) az önkormányzat mű­ködteti. Az önkormányzatnak viszont köztudottan kevés a pénze, így egyre kevesebb a lehetőség igényes műsorok készítésére. A pénztelenség mellett folyamatosan nehezíti a munkát, hogy a VTV mél­tatlan körülmények között dolgozik. A Lánc utcai stúdió néhány kis helyiségből áll, ott műsort csinálni, szerkeszteni, szervezni, tárgyalni - szinte lehetetlen. A technikai felsze­reltség is elégtelen, néhány más, kisebb város televíziója sokkal több, modernebb esz­közzel rendelkezik. Ráadásul ebben a kis stúdióban egy­szerre két televízió működik: a VTV mellett itt készíti anyagait a Mecsek TV is. A két csapat kapcsolata jelenleg nincs egyértelműen tisztázva. Ez pedig újabb problémákat jelent, jelenthet. Mivel a mű­sorok készítéséhez sokszor szükség van reklámokra, szponzorokra, elképzelhető, hogy az együttműködés nem minden esetben emlékeztet elégedett úriemberek közös alkotómunkájára. Ez az átmeneti, kétségekkel teli helyzet érthető módon nem tesz jót a partnerek bi­zalmának. Annak megingása pedig a pénz, s ami a fonto­sabb: kapcsolatok elvesztését is jelentheti, melyek nélkül egy televízió sem működhet. A médiatörvény bizonyta­lanságai is behatárolják a he­lyi televíziók működését, le­hetőségeit. A megfelelő ön- kormányzati támogatás hiá­nya a lehetőségek folyamatos elvesztését eredményezheti. A VTV közszolgálati fel­adatokat lát el, ebből adódóan megvannak a kötelezettségei. Ahhoz, hogy ezeknek megfe­lelhessen, pénzre, támoga­tásra lenne szüksége, amelyet az önkormányzat nem tud ki­elégítő mértékben biztosítani. Ezért a televízió kényszer- helyzetbe került: a szakmai és a közszolgálati elvárásoknak csak részben tud eleget tenni. Amiért viszont joggal kriti­zálható. Kevésbé finoman: érdemes-e támogatni olyan te­levíziót, amely csak részben tud feladatainak megfelelni? De vajon számon kérhető-e VTV-n az, amihez nem te­remtik meg a feltételeket? Felvetődhet a kérdés: szük­ség van-e egyáltalán városi te­levízióra? Milyen technikai, pénzügyi helyzet az, ameddig még szakmailag is elfogad­ható műsorokat tud a VTV készíteni? Egyáltalán: kinek lehet fon­tos egy helyi televízió? Elsősorban talán a nézők­nek, a pécsi polgároknak, hi­szen információkat kaphatnak az őket érintő eseményekről, láthatnak olyan műsorokat, amelyek városuk, környeze­tük életéhez kapcsolódnak. Feltehetően a városnak is, in­tézményeinek, szervezeteinek is fontos, amelyek bemutat­kozhatnak a médiában, jelen lehetnek így is a városi köz­tudatban. Talán a politiku­soknak sem mindegy, hogy a választók, a város polgárai a VTV-n keresztül is megis­merkedhetnek problémáikkal, terveikkel, munkájukkal. Fon­tos lehet a helyi televízió a demokrácia, a nyilvánosság számára általában is, mivel segítheti a társadalmi kontroll működését, fejlődését. Nagyjából ez tehát a hely­zet. Ehhez kapcsolódnak to­vábbi kérdéseink. Pécsnek van-e olyan jelen­tőségű gazdasági, társadalmi, kulturális élete, amely igényli egy helyi televízió működé­sét, és ez képes hitelesen, színvonalasan bemutatni ezt az életet? A huszadik század végén megengedheti-e magának a város, hogy ne biztosítsa lakó­inak azokat a lehetőségeket, amelyeket egy jól működő VTV jelenthet? A gazdasági kényszerek, politikai érdekharcok meny­nyire tolhatják háttérbe azo­kat az alapértékeket, amelye­ket a kritikai funkcióját is gyakorló televízió is közve­títhet? Gondoljunk a nyilvá­nosságra, szolidaritásra, igaz­ságosságra. A VTV-t működtető, fel­ügyelő önkormányzat politi­kai testület. Képviselőinek megvannak a maguk politikai elvei, s természetesen politi­kai érdekei is. Bizonyára pártállástól függetlenül szor­galmazzák a helyi televízió függetlenségét, autonómiáját. Nyilvánvaló, hogy a VTV- nek nem lehet semmilyen párt vagy politikus mellett elköte­lezett. A VTV a nézőknek, a város polgárainak lehet elkötelezett, természetesen az alapvető jogi, etikai normáknak megfe­lelően. Egyensúlyt kell és le­het teremteni a politikai, tár­sadalmi élet képviselőinek megjelenésében - de ne feled­jük, hogy a túlzott egyensú­lyozás, a politikusoknak való folyamatos megfelelő kény­szer következtében egy helyi televízió is elvesztheti önálló arculatát. Műsorai érdekte­lenné válhatnak, amelyet a nézők azonnal érzékelnek, s elfordulnak tőle. A politiku­sok egyébként sem elégedet­tek maradéktalanul soha, semmilyen tévével. A rövidtávú érdekek sze­rint esetleg érdemes megkísé­relni egy televízió befolyáso­lását, adott esetben ellehetet­lenítését. Hosszú távon azon­ban a demokratikus fejlődés úgyis kikényszeríti a függet­len, normális feltételek között működő tévé létezését. Amely közvetít, informál, szórakoz­tat, kritizál. Kiemeli és bemu­tatja a helyi társadalom fonto­sabb eseményeit, mindennap­jaink meghatározó problé­máit. A VTV-nek a lehetetlen körülmények ellenére is lehe­tőségei. Az INTERNET-től kezdve, a távoktatáson ke­resztül, a város kivételesen gazdag szellemi életének be­mutatásáig. Pécs gazdasági, kereskedelmi, kulturális cent­rum. Olyan értékekkel, me­lyek a magyar mellett horvát, szidó, sváb, szerb, cigány ha­gyományokkal is ötvöződik természetesen. Pécs testvérvárosaiban is működnek helyi televíziók. Biztosan kíváncsiak váro­sunkra, ahogyan minket is ér­dekelhetnek az ő műsoraik. Pécs egyetemi város. A VTV egyik komoly lehető­sége, hog gazdagítsa már meglévő kapcsolatait az egye­temekkel. A továbblépéshez, persze, szükséges a VTV folyamatos szakmai, szervezeti fejlődése, hiszen csak így felelhet meg a változásoknak, kihívásoknak. A kényszerek néha arra is jók, hogy fokozzák a lehetőségek felkutatását. A nézők pedig talán elége­dettek is lehetnek. Hiszen azért az a legfontosabb. Andok F. Etűd

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents