Új Dunántúli Napló, 1996. március (7. évfolyam, 59-89. szám)

1996-03-23 / 81. szám

6 Dünántuli Napló Kultúra - Művelődés 1996. március 23., szombat Kiss László György Kocsmazug Fröccsöm mérik. Könyöklők némán a söntés törött sarkán s várom az italom kevergetik a szódásan mámoros csopakim. Buborékon üldögélek lenge szomjúságom csillapítva kortyolok, mélázok hallgatok lazán borozok. Kicsi kocsmám asztalán leszegett toliamból kavarom tintám papírra. Füstös életem elfüstölt világát jól beszívom, karikába fújom s jó nagyot koccintok - egészség cimborák! Stonehenge rejtélye Az egyetemes világtörténelem egyik legnagyobb rejtélyének számító régészeti csoda, az ang­liai Stonehenge egy titokkal kevesebbet őriz: a nukleáris és matematikai ismereteket együtt bevető legújabb kormeghatáro­zási technika felfedte a tudósok előtt a hatalmas kőmaradvány pontos korát. A legújabb - szakértők sze­rint véglegesnek tekinthető - adatok szerint a tört körívet formázó bazaltépítményt a leg­régebbi egyiptomi piramisok­kal hozzávetőleg egyidőben, mintegy 4950 évvel ezelőtt kezdték'kialakítani. Az építke­zés meglehetősen hosszadal­mas folyamatnak bizonyult: a radiokarbon-technikát egy új, matematikai elemzőprogram­mal . vegyítő eljárás szerint a Walésből hozott súlyos kőtöm­bök közül aZ utolsók mintegy 650 évvel a munka kezdete után kerültek a helyükre. A tudósok eddig úgy tartot­ták, hogy a komplexumot övező, 2,5 méter mély és három méter széles árokrendszer elké­szítése is évszázadokat vett igénybe, az új módszer azonban felfedte, hogy a hatalmas föld­munkával a korabeli építők 50 év alatt végeztek. Ez a tudósok szerint egyébként arra is bizo­nyítékul szolgál, hogy Stone­henge megálmodói a korábban feltételezettnél sokkal szerve­zettebb közösséget alkottak. Bármilyen modem is azon­ban a rég letűnt kor kőüzeneté­nek évszámát meghatározó módszer, a tudósok továbbra is sötétben tapogatóznak, amikor keresik a választ az alapvető kérdésre: mi célt szolgált az egész gigantikus bazaltépít­mény. Kertész Róbert Egy európai jelenség: Nicolás Pasquet „Nagyon jól érzem magam Pécsett” Nicolás Pasquet uruguayi származású muzsikus, a wei- mari, Liszt Ferencről elnevezett zeneművészeti főiskola pro­fesszora immár harmadik éve a Pécsi Szimfonikus Zenekar karmestere. Arról kérdeztük, hogy mik a tapasztalatai az itt eltöltött idő alatt.- Elsősorban a zenekarról vannak ismereteim. A közel há­rom szezon arra volt jó, hogy megismerjük egymást. Ez más­fajta munkametódust jelentett nekem is és a zenekarnak is. Magyarországon, összehason­lítva Németországgal, minden centralizált, s ami nem buda­pesti, az „vidékinek” számít, ennek valamennyi negatív ki­sugárzásával. Ez akkor is érző­dik, amikor új felvétel történik, a zenészek egy „vidéki” zene­karhoz jönnek próbát játszani, és nem egy zenekarhoz, amely különböző országokban lehet akár világhírű is, mint például a bambergi, a birminghami vagy a bostoni együttes. Németor­szágban a zenekarok minősítve vannak, a különböző minőségi kategóriák pedig függetlenek attól, hogy a zenekar milyen je­lentőségű településen működik. Az én célom az, hogy minél többet és minél jobban dolgoz­zon az együttes, e tekintetben maximalista vagyok.-Hogyan éli meg a zenekar ezt a maximalizmust?- A zenekarban egy kisebb­ség számára ez zavaró, de úgy gondolom, hogy a vidékiségből csak akkor lehet kikeveredni, ha minőséget tudunk felmu­tatni. Ha bebizonyítjuk, hogy magasabb szinten állunk, mint egy fővárosi együttes.- A pécsi zenekar szintje me­lyik németországi minőségi ka­tegóriának felelne meg?- A muzsikusok száma alap­ján „B”, a minőség alapján a „B” és a „C” között, de köze­lebb a „B”-hez.- Milyen hasonlóságok és különbözőségek vannak Uru­guay, Németország és Magyar- ország zenei élete között?-Három különböző világról van szó. Németországban a fe­gyelem, az anyagi támogatott­ság, a szociális biztonság, az igen jó életkörülmények meg­léte jellemzi a muzsikusokat, így minden energiájukat a ma­ximális teljesítmény szolgála­tába állíthatják. Uruguayban és Magyarországon rosszul keres­nek a zenészek, ezért második vagy harmadik tevékenységre kényszerülnek, amelyből min­denféle kompromisszumok és fáradtságok adódnak, pedig a magyar muzsikusok zeneileg sokkal motiváltabbak, mint a németek.-Erez-e különbséget a há­rom ország zenei oktatásában?-Uruguayban sokszor kér­dezik, hogy miért európai zenét játszanak a zenekarok. Azért, mert nincsenek hagyományok, nincs saját zenei kultúra, csak import. Magyarország és Né­metország szerencsés, nagy ha­gyományokkal bír e tekintet­ben. Itt egyébként a mentalitás délibb, mint a német, a képzés hajlékonyabb, de slamposabb is. Uruguayban mélyponton van a zenei oktatás, egy tehet­séges fiatalnak el kell hagynia hazáját, ha tanulni akar.- Kialakult-e valamiféle kapcsolat a weimari főiskola és a pécsi zenekar között?- Alapprobléma a karmes­terképzésben az, hogy amikor a karmestemövendék először profi zenekar elé áll, nehéz helyzetbe kerül, hiszen addig csak szimulálta a mesterségét egy zongora előtt. Ezért a főis­kola rendszeres kapcsolatban áll a jénai, a göthai és a pécsi zenekarral, és rendszeres kur­zusokat rendezünk. Növendé­keim már több alkalommal gyakoroltak, sőt koncertet is di­rigáltak a pécsi zenekar élén, májusban pedig egyhetes kur­zus után egy koncertet vezé­nyel, tételenként váltva egy­mást, nyolc karmesterjelölt Pé­csett, a POTE aulájában.-A nehézségek ellenére ho­gyan érzi magát nálunk?- Nagyon jól. Sok jó barátot szereztem, s nyugodtan mond­hatom, az itt eltöltött néhány év kifejezetten pozitív volt szá­momra. Cseri László Ahogy a kritikus látja Nicolas Pasquet karmester és Pécs kapcsolata elég régi ah­hoz, hogy a rendszeres koncert­látogató egyben-másban általá­nosítva mondhasson véleményt a művész munkájáról. A Pécsi Szimfonikus Zene­kar március 11-i programját végighallgatva csak erősödött korábbi meggyőződésem, mely szerint Pasquet legnagyobb művészi tettei a későromantika vagy századunk első fele zenei világához kapcsolódnak, tehet­sége legjavát e hetven-nyolc­van év kompozícióiban mutatja meg a közönségnek. A szóban forgó hangverseny nagyjából 1870 és 1930 közötti kalando­zása tehát ismét jó alkalom volt arra, hogy a karmester alapos­ságát, összeszedettségét, hang- záskultúrabeli igényességét, sőt, zenekarépítő munkájának hatékonyságát tapasztaljuk. A műsor voltaképpen nem állt „nagy” művekből, ha nagy­ságon grandiózitást, reprezenta­tív és lehengerlő drámaiságot értünk: inkább lírai, epizodisz- tikus, lazán szőtt zenei anyag­gal találkoztunk az estéén. Csajkovszkij Rómeó és Júlia- nyitányfantáziája és Rimszkij- Korszakov Seherezade szvitje egyaránt melódiavilágával, hangzási gazdagságával és ér­zelmi telítettségével hat a kö­zönségre - és hatott a mostani szép előadásban is. A hegedűvirtuóz Sarasate Zigeunerweisen címmel ját­szott darabja teljesen más kate­góriát képvisel. A szó szoros ér­telmében vett kompozícióként annyira kezdetleges és igényte­len, hogy koncertpódiumon csak a hegedűs-szólista szemé­lyes kisugárzása teheti szalon­képessé. Tévedés volna e fel­adat kényességét „csak” a tech­nikai nehézségek tömkelegében látni: legalább ilyen nehéz elke­rülni „kocsma a koncertterem­ben” szindrómát, az előadói túlzásokat és modorosságokat, vagy éppen az ezektől való fé­lelem szülte jelentéktelenséget. Nos, Vass Agnes személyé­ben olyan muzsikus vette kézbe a feladatot, aki rátalált ama keskeny ösvényre, mely e zene sikeréhez vezet: határozott el­képzelésével, alapos felkészült­ségével és kiváló diszpozíció­jával valóságos jutalomjátékká változtatta fellépése perceit. Mellesleg!?) ezután - immár a koncertmesteri székben ülve - ugyancsak szólista-igényű fel­adatot oldott meg a Rimszkij- Korszakov műben. Aki számára az eddig emlí­tett kínálat túlságosan és egyol­dalúan sziruposnak tűnt volna, az is ellenszert találhatott Mil­haud ütőhangszerekre írott ver­senyműve révén. Szabó Ferencnek, a zenekar és a város vezető ütősének kö­szönhetjük a fanyar alaptónusú és roppant szellemes kompozí­ció magánszólamának - azaz (tekintettel a húszféle hangszer virtuóz kezelésére) inkább: magánszólamainak - megszó­laltatását. A zenekar játékában komoly előrelépést éreztem ezen az es­tén részint a ritmika pontossá­gában és plasztikus voltában, részint a fúvósok együttes-játé­kában, amely most méltó volt önnön szólóteljesítményeik ní­vójához. Gönczy László Az V. Rzeszów-i Nemzetközi Színházi Plakátbiennálé anyagából nyüt tárlat a Pécsi Kisgalériában. Felvételünkön egy alkotás a kiállított művekből. fotó: müiaer andrea Nagy István Attila: Futó percek Futó percek futó órák napokban mért asszony-jóság fejem fölé bánat felhőit felhőszakadó szépség ernyők gyülekeznek várakoznak fenyegetnek nem riadnak mi lesz velünk hogyha tél lesz hideg csöndtől nagyon félek mi lesz majd ha gyönge vállad nem feszül az éjszakának? ki dobbantja meg a vágyad ha két kezem görcsbe fárad? hová készülsz messzi útra szemem elől szabadulva? haragodnak fenyvesében villámodnak ívfényében sápadt arcom holtra dermed lángos szavak térdepelnek negyven tölgyfa árnyékában idő-tenger morajában Utassy József: Feslő fák erejére Tüzek szállodái már a kertek, ragyogás ráz eget, földet, folyót. Kikeleti ág-ablakok nyílnak, piros rügyek, becsavart lobogók. Én, amíg a remény ága renget, tüzek tüze, márciusi gyermek, a feslő fák erejére mondom: győzni, győzni kell a gyökereknek! Futnak A Képek JEGYZET Desdemona szerepében: Irene Jacob Bűntény Cipruson Mintha egy újsághírt látnánk megelevenedni a moziban a rendőrségi rovatból. Valahogy így: Családi dráma! Egy félté­keny férj, velencei lakos, fog­lalkozására nézve katona, be­osztását tekintve a ciprusi erőd parancsnoka, felindulásában megfojtotta fiatal feleségét, majd magával is végzett. Mint arra fény derült, az asszony va­lójában ártatlan volt, a hiszé­keny férjet hamis bizonyíté­kokkal egyik beosztottja ve­zette félre bosszúból, aki titok­ban régóta haragosa volt főnö­kének. Ezt meséli el ez az új amerikai film. Még ha igaz is, hogy a törté­net nagyjából az Othello cse­lekményére hajaz, valójában igen kevés köze van Shakespe­are remekéhez. Mert Oliver Parker, a produkció elsőfilmes rendezője, éppen abba az eset­leges hétköznapiságba rántja vissza a történetet, ahonnét azt egykor Shakespeare költészete kiemelte. Itt nincs semmi líra. Csak indulatok vannak meg vér, egy ellopott kendő s egy balek, akit rútul becsapnak. Az­tán egy hitvesi ágy halottakkal, amelyre végül Jago is ráfek­szik, mintha kínpad lenne. Oliver Parker csak a sztorit látja, a bűntényt, s azon igyek­szik, hogy ebből mindent megmutasson, olyant is, amit nem kellene, vagy ami benne sincs, mivel nem egyszer a szö­veget is félreérti. Es nem veszi észre, hogy az Othello azzal kezdődik, amivel a szerelmi történetek végződni szoktak: a házassággal. Hogy ez nem egy­szerű féltékenységi história, hanem a férfi és nő legbensőbb kapcsolatának, a szerelemnek és a házaséletnek a tragédiája, amely valójában a lélekben ját­szódik le. Az Othello hihetetle­nül szókimondó dráma, azért, mert szembeszáll az előítéle­tekkel. Nem véletlen, hogy a szerző felcseréli a fekete és a fehér külsővel hagyományosan társított lelki tartalmakat. És közben olyan kérdéseket fesze­get, amelyekre ma sincs érvé­nyes válaszunk: hogy milyen erős (vagy gyenge) a szerelem­ben a bizalom, hogyan viszo­nyul egymáshoz az ösztön és az intellektus, s hogy az emberis­meret képessége nem mindig a nemes létekhez társul, s mi tör­ténik, ha a gonoszt ruházza fel vele a végzet. Mint itt Jágót, aki dramaturgia arcátlan fölénye a morális értékrenddel szemben. Talán ez az Othello egyik titka, amit oly gyakran félreértenek. De, mint mondtam, a ren­dező ezekkel a kérdésekkel nem bajlódik. Ehelyett a Pony­varegényből felfogadta Lau­rence Fishbume-öt akiről pedig lehetett volna tudni, hogy nyers stílusával és brooklyni dialek­tusával alkalmatlan a címsze­repre. Kenneth Branagh inkább lehetne elfogadható Jágo, de já­ték helyett többnyire csak szemléltet, folyton a kamerába tekintve. Csupán a minap el­hunyt Kieslowski felfedezettje, a szép Irene Jacob tetszett Des­demona szerepében. Egyedül ő sejtette, hogy mi is történt Cip­ruson. Nagy Imre

Next

/
Thumbnails
Contents