Új Dunántúli Napló, 1995. szeptember (6. évfolyam, 238-267. szám)
1995-09-30 / 267. szám
6 DUnántúli Napló Kultúra - Művelődés 1995. szeptember 30., szombat Arcélek, tárgyak, életek Számvetés a magyar fotográfiáról: tizenkét kiállítás Pécsett A tárgy sem állandó és a jelzők is változékonyak. Valószínűleg nincs már egyetlen mellékes kelléke és körülménye az életnek. Ha van művészet még, akkor ezek az „apróságok” valószínűleg befolyással vannak a fotográfiára is. És nem véletlenül jut eszünkbe ilyesmi, ha tüzetesen bejárjuk Pécs városának kiállítóhelyeit, ahol a Kortárs magyar fotó rendezvényeivel találkozhatunk. Úgy tűnik, hogy nincs a világon tény, adat, tárgy, anyag és technika, ami, mint forma, tartalma ne lehetne a fotográfiának. Egymásba átjárnak a dolgok, a dolgok értelme, minősége, a róluk szerzett tapasztalat és emlékezetük, így egyszerre, egy időben. Hangulati értékükben vagy éppenséggel tanító, illetve dokumentatív célzatú megjelenítésükkel (mindkettővel olykor) bizonyítva, hogy akarva-akarat- lan, de leválaszthatatlanul részévé vált életünknek a fotó. Hogy melyik volt a „főkiállítás”, az most talán ugyancsak mellékes, ezt alighanem kinek- kinek a vonzódásai döntik el. Hogy a majdnem háromnapos szimpóziumon mely gondolatok módosították a fotográfiáról eddig alkotott hazai képet, az egy bizonyos „érlelődési” időszak eltelte után válik plasztikussá. A Pécsi Galéria kiállításának szabályos és szép megoldásai keltették azt a bizonyos benyomásunkat, hogy a fotó rendkívül sok funkcióban való .jelenléte” következményeivel együtt sem feldolgozott és nem is tudatosult kellőképpen. Bizonyára más kiállítás született volna, ha másként tudatosul: a fotográfia jelentősége olyan mértékűvé vált napjainkra, hogy ezt a léptékváltozást a képzőművészeti bemutatók stílusában aligha lehet érzékeltetni. Amit lehet, az a fotográfia „művészet” voltát igazolja. Működnek és feltűnnek másokkal csak nehezen összehasonlítható észjárású alkotók, vannak rendkívüli látásmódok és lelemények, és nagy tömegben jönnek létre felelősségtől, valódi indulatoktól fűtött művek. Talán még a jól ismert múzeumi kiállításoknak is jól jött a fotográfia irányában tett kitérő. Hat fotóművész önálló tárlatát rendezték ugyanis múzeumi kiállítóhelyeken. Nyilvánvalóvá vált ezúttal is, hogy számos pozitív impulzust kaphat a történelemről, az időről és a szépségről a múzeumokban elhelyezett tudás. A „megszentelt” érték és a „kortársság” élményének összekapcsolódása a múlt és jelen viszonylatainak feltétlenül érzékenyebb áttekintését segítette. Mindez persze majdhogynem esetleges kerete - csupán esély - lehet a személyes művészi törekvéseken túl felismerhető értékhordozó mozzanatoknak, a lényeges mégiscsak az egyéni vállalás, a mű. A nagyszabású rendezvény szervezői - a Mecseki Fotóklub néhány tagja - mindent megtettek annak érdekében, hogy a mai magyar fotográfia leginkább hivatott teljesítményei kerüljenek a közönség elé. Mint a minden tekintetben kiváló katalógusban megjegyezték „... a kiállításokkal... jelezve talán azt, hogy egy vidéki magyar városban is polgárjogot nyerhet a fotó a művészetek között.” Ettől a ponttól már nem a műfaj és nem a funkció, nem a nyelv és a publicitás problémái az érdekesek, hanem mindezek együtt. Vagyis az, ami a fotográfiát művészetté teszi. És a fotó művészei. Rangsort kockázatos felállíTóth György melankolikus, érzelmes fotókiállításának a Martyn Múzeum ad otthont laufer László reprodukciói tani. Az Első' Alkotócsoport vagy a Mecseki Fotóklub tárlata éppúgy visszaveri az összehasonlítás kísérletét, mint a Művészetek Házában például Lugosi Lugo László szívszoronga- tóan személytelen, vagy a Martyn Múzeumban Tóth György elsöprően melankolikus és érzelmes bemutatója. Szuverén csoportok, egymástól független, gondolatgazdag alkotók valamennyien, így műveiket célszerű az önmaguk által megjelenített mértékhez képest értékelni. Ha Szilágyi Lenke a magából kifordult és abszurd funkciók közegében működő mindennapok emberi-tárgyi szétesésének szépségét térképezi fel, akkor képi állításainak éppoly megmásíthatatlan igazságtartalma van, mint Török László Modem Magyar Képtárban kiállított fotóinak, pedig Török merőben gondolati kiindulással a „filmsík előtti és mögötti”, valójában a titok közegéhez tartozó események jelzésére tör egy-egy közbülső pillanat rögzítésével. A Vasarely Múzeumban rendezett egyéni tárlatok mindegyike eltérő alkotói arcéleket villantott fel. Ha Kerekes Gábor a fotográfia öntudatosulásának hajnalát felidéző képeire pillantunk és a minden mohóságot nélkülöző magabiztos célszerűséget figyeljük, melynek technikájával kiszemelt tárgyait birtokba veszi, alighanem teljesen más érzelmek vesznek erőt rajtunk, mint Korában nagyon is szúrós tekintettel csap le modem világképünk akár jelképessé is váló emlékeire, hogy aztán ezek segítségével a csendéletekből elbeszéléssé tömörítsen egy példázatot: a megismerés nem teszi barátságossá azt a felismerést, hogy most éppen az állandó körforgás élethez tartozó ciklusában vagyunk. Tóth György egy teljes kiállítást szentelt a nőkről készített felvételeinek. Egyetlen témája, tárgya a nemi szerepének különösségét még érzékeltető, de érzelmeinek végtelenségét kifejezéseinek gazdagságával azt feltétlenül egyensúlyban tartó nő. Teljes értékű az arcoknak, testeknek, egyéni és csoportos helyzeteknek a „leltára”, melynek alaphangulata szokatlanul komoly, megértéssel és elfogadással teli bölcsesség jellemzi inkább, mint a dévajságra kacsingató kívülállás. Számos esetben valóságos korszak-jelképet láttunk a törékeny és korántsem tökéletes test, a szép arc megmagyarázhatatlanul sokjelentésű tekintetének együttesében. Méltó arányú kíséretként vegyítették a kiállítás rendezői a Mecseki Fotóklub legsikerültebb alkotásait a mai magyar fotográfia mesterművei közé. A vállalkozás maga, mely osztatlan szakmai elismerést váltott ki, a pécsi alkotóközösség jövője szempontjából is jókor érkező impulzus lehetett, hiszen már meg is született a két évenA házigazda pécsiek, a Mecseki Fotóklub tagjai az Ifjúsági Házban mutatkoznak be, képünkön Tám László alkotása vács Melinda felvételeit látva. A fiatal fotóművész az élet zárt belső tereiben történő váratlan, célszerűtlen vagy éppenséggel költőien gyönyörű „egybeeséseket” preparálta kézzel színezett fotóin. Barta Zsolt Péter az európai „képírás” hagyományának sódként rendezett országos áttekintés mostanihoz hasonló pécsi kiállításának a terve. Amit, ha olyan színvonalú tudományos konferenciával és katalógussal tudnak kísérni, mint ezúttal tették, aligha lesz kétséges a haszna és a sikere. Aknai Tamás Nekünk Mohács nem kell? Százhetven esztendeje, 1825. augusztus 25-én - miután szívét már a tihanyi templom szentélyébe elhelyezték - három híres kanonok három nyelven búcsúztatta Pécsett az egyházmegye Füreden elhunyt püspökét, Király Józsefet. Ozöra volt plébánosa, Mis- kolczy András énekes deák nyelven, a bátaszéki születésű Kolb Károly németül, az ozorai születésű Udvinátz Nepomuk János pedig magyarul méltatta azt, aki az utóbbi szónok szerint „felháborodott indulatok tengere habjainak minden csapkodásai által sem tántonttatott meg, hanem a Király eránt való tiszteletben, s engedelmességben úgy megmaradott, hogy hazája eránt való szeretetében, s igaz hazafiúi hívségében semmit sem hanyatlott.” A kortársak tisztelete láttán természetesen ötlik fel bennünk a kérdés: ki volt Király József, s mit köszönhetünk neki. Édesanyja Jókai Mór nagyatyjának testvére, apja Komárom megyei köznemes, ő maga 1737. április 4-én született Komáromban. Az ottani gimnázium után esztergomi, majd nagyszombati teológus, 1761-ben Perényi báró káplánja, 1764-ben mohácsi plébános, harminc év múltán ud- vardi pap, 1805-ben esztergomi kanonok és a nagyszombati papnevelő intézet rektora, 1807-ben - országgyűlési szereplése nyomán - előbb esztergomi választott, majd pécsi egyházmegyei kinevezett püspök lett. A Tudományos Gyűjteményben 1829-ben megjelent egyetlen életrajza szerint átérezte papjai és hívei nehéz helyzetét, 1810-től folytonos körutazásban ismerte meg egyházmegyéje gondjait. Magyarságát hangsúlyozottan megtartotta, de türelmetlenséggel aligha vádolható. Hatalmas adományai mellett, melyek főleg a nevelés ügyét szolgálták, 1817. március 1-jén - ahogy ő írja - „nyakavágó Keresztelő Sz. János napjának emlékére” alapítványt tett. Ez a nap a magyarság történetében szomorúan nevezetes, mert 1526-ban augusztus 29-e a mohácsi vész napja volt, ezért elhatározta, hogy a mohácsi emlékkápolna mellett „egy ollyatén emlékeztető, engesztelő, békéltető, hálaadó és minden lelki és testi jövendőbéli veszedelemtől oltalmazó, örökössen fennmaradó ájtatosság alkottasson, amelynek hathatós szentsége által nemcsak azok a mi dicső eleink és nemzetünknek vitéz bajnoki, akik ezen térséget valaha piros vérekkel megfestették, mentül előbb a kerszténi vitézség által megérdemlett koszorújakt a kegyelmen Istentől az egekben elnyerhessék, hanem az ő hátramaradott onokáji is az ő dicsőséges ele- jek nyomdokainak példás követésére hathatón ösztönt nyerhessenek’*. Király célja világos volt: évente három nyelvű (magyar, német és horvát) prédikáció kíséretében tartsanak itt nemzeti gyásznapot, amely a „visszavonás” (viszály) és a „durva irigység” következményeire figyelmeztet. Ez utóbbi gondolatok már Kisfaludy Károly Mohácsából való, abból a versből, amely kezdetével - „Hősverzértől pirosuk gyásztér” - a gondolataival, valamint születési dátumával (1825) egyaránt idézi Király József emlékét is. A jeles főpap alakja Vas Gereben két regényében főszereplőt formáz, de egyházi elismerésként VII. Pius pápa búcsúnappá is nyilvánította augusztus 29-ét. Igaz, már Király életrajzának közlésekor a Tudományos Gyűjtemény kétségének adott hangot, hogy kell-e nemzeti gyászhely és gyásznap, de azt elismerte, hogy „háládatlanság volna meg nem vallani, hogy Mohács gyász ünnepének szerzője hazafiúi szent érzelem munkáját tévé”, s akik ott elestek, hősiesen és elgondolkodtató példát egyaránt ösztönözhetnek. Jóval később Babits is megvallotta, hogy furcsán cseng fülében a gyászünnep szó, de sem ő, sem más nem törölte el ezt a valós ünnepet, csak éppen - a szűk körön kívül - nem tartják meg sehol. Kivéve Mohácsot, ahol három nyelvű mise hangzik fel ezen a napon. Országosan nem rendeznek gyászünnepet. Nekünk Mohács nem kell? Dr. Töttős Gábor Szikra János Majoránka gyönyörűszép neved áldja anyanyelved Majoránka míg ínyemmel becézgetlek összefut a nyál a számban szláv leányka szlovák lányka sejh kishúgom Majoránka! Futnak a képek Jegyzet A száműzött forgatókönyvíró Ha valakit kiutasítanak a saját házából, az bizony kellemetlen. Ha ezt a szerencsétlent még az életétől is megfosztják, az számára kétségkívül tragikus. Egy film hősének a halála adott esetben részvéttel tölti el a nézőket is. Ám ha ez a szereplő nem más, mint a történet szerzője, mondjuk, a film forgatókönyvírója, akit csak úgy egyszerűen likvidálnak a bonyodalom kellős közepén, az már olyan csapás, amit csak a francia új regény keretei között lehet valahogy elviselni. De ha a forgatókönyvírót száműzik önnön szövegéből, akkor vajon befejezhető-e a mese? És létezik-e egyáltalán a film? Persze, létezik, hogyne létezne. Ez a címe: Tébolyító zörejek a Kék Villa körül (Un bruit qui rend fou). Mind a száz perce arról tanúskodik, hogy van. Száz percig nézzük, s utána még hosszú ideig töprengünk a látottakról. A film csak ekkor kel életre igazán! Amikor képzeletünk belső mozijában vetítjük le a jeleneteket. A saját forgatókönyvünk szerint? Ée- hetséges. Talán kevesebb komolykodó pózzal és még több játékkal, mint eredetileg. Mert már mi vagyunk a szerzői. Csakhogy „elvileg” még- sincs film, legalábbis a szó hagyományos, auktoriális értelmében nincs. Mint ahogy az író-rendező, Alain Robbe-Gril- let szerint a művészet és a „világ” viszonya is alapvetően problematikus, mivel a dolgok és a róluk alkotott képeink sem feleltethetők meg egymásnak. No és mi magunk azonosak vagyunk-e önmagunkkal? Ezek a kérdések a Husserl utáni filozófia közhelyei, ez kétségtelen, csakhogy a mozgóképen nem nagyon vetődtek fel Robbe- Grillet előtt. Nála viszont csőstül a nyakunkba zúdulnak. Hősnőjét, a Santa nevű lányt, a Kék Villának nevezett bordélyház lakóját (foglyát?) bizonyára ezért játssza két színésznő, egyik a jelenbeli, másik a múltbeli képeken. A titokzatos „bolygó hollandiról”, Frankról pedig nem lehet tudni, hogy él- e még, vagy csak a kísértete jelenik meg a történetben, de lehet, hogy puszta érzékcsalódás, hiszen a vitorlása is teljes szélcsendben suhan a vízen. Nem tudjuk, hol vagyunk, s hogyan kerültek egy görög szigetre a kínaiak a mah-jong dominókkal, amelyeknek „őrjítő zaja” sötét hullámverésként kíséri a képeket. Miközben e képek ironikus táncot lejtenek s furán-könnyedén szökellnek az idő különböző síkjain és a fikció más és más szintjein. És természetesen azzal sem vagyunk tisztában, hogy ki ölte meg a lányt, meghalt-e egyáltalán, s hogy kit rejt a kripta. És amit látunk, az bűnügyi történet-e vagy kísértethistória? Esetleg csak álom? Egyszóval semmit sem tudunk. Mégis úgy érezzük, s ez alkalmasint Alain Robbe-GrilKi van a rács mögött? . let (és a tanítványából munkatársává előlépett Dimitri de Clercq) legfőbb érdeme, hogy ez a nem-tudás az ismeret egyik lehetséges fajtája. És ez a „nem létező” film a mozgókép egyik érvényes megvalósulása. Nagy Imre t A «
