Új Dunántúli Napló, 1995. augusztus (6. évfolyam, 208-237. szám)

1995-08-05 / 212. szám

6 Dunántúli Napló Kultúra - Művelődés 1995. augusztus 5., szombat Galéria határok nélkül A tengerparti Preko városa adott otthont a legutóbbi művésztelepnek Sok helyütt találkozhattunk az elmúlt év folyamán a SMAP Galéria által szervezett kiállí­tásokkal: a horvát Zelimir Sisko, Ante Matijevic, az oszt­rák Norbert Baechle és a pécsi Herczeg László képeivel. A SMAP Galéria neve két város és két női név kezdőbetűiből állt össze: Szarajevó és Pécs jelenti a galériás Seid Hadzise- limovic életének két városát. Marija, a felesége Arina pedig Amerikában tanuló leánya ne­vét rejti továbbá a rövidítés. Hadziselimovic, a szaraje­vói ügyvéd sorsa mai háborús történet. Az utolsó pillanatban távozott Szarajevóból, 1992. április 2-án, mielőtt a blokád bezárult volna. Előtte Boszni­ában alakított művésztelepet, ám jött a háború. 1992-ben Pécsett telepedett le, és meg­szervezte a SMAP Galériát. Festők és szponzorok szer­vezésével Seid Hadziselimo­vic igen intenzív nemzetközi forgalmat bonyolít. A SMAP Galéria szervezésében tavaly többek között Pécsett, Zág­rábban, Rab-szigetén, Bala- tonfenyvesen volt 11 kiállítás és két művésztelep Bosznia és Hercegovina, Horvátország, Magyarország, Szlovénia és Szerbia területéről érkezett al­kotók számára. Ezeken a tárla­tokon 116 magyar, horvát, osztrák, bosnyák, szerb alkotó kapott alkalmat a nemzetközi mezőnyben való bemutatko­zásra. Idén először a Zadar város­sal szemben, Ugljan szigetén fekvő Preko városka adott ott­hont a galéria szervezte alko­tótelepnek, ahol a közelmúlt­ban több magyar festő, köztük a pécsi Herczeg László is dol­gozott. Szlovén és horvát kol­légákkal együtt vettek részt a művésztelepen s mint Herczeg László, aki az első díjban ré­szesült, elmondta, ihlető él­ményt jelentett számukra a mediterrán miliő, a nyílt ten­ger, a magas szirtek. A SMAP Galéria szervezé­sében fiatal tehetségek szá­mára is rendeztek művésztele­pet Ugljan szigetén, ugyan­csak nemzetközi csapattal, magyar résztvevőkkel. Köztük a Rab-szigeti 12 éves Ante Matijevic szerezte meg az első díjat, akit már Pécsett is bemu­tatott a SMAP Galéria. A harmadik díjat a pécsi Cirják Zsófi képei nyerték el. A SMAP Galéria augusztus vé­gén Pécsváradon, az István Király Szállóban hívja össze ismét a fiatal tehetségeket. Szeptember végén itt kíván­nak aukciót rendezni az év so­rán készült alkotásokból. G. O. Alfa szalonzenekar már van A négy ász Egy festő, egy színész Molnár-C. Pál grafikusi mun­kássága ugyanolyan sokrétű és gazdag, mint festészete. Ezek­ben a napokban a Széchenyi Könyvtárban láthatók a művész rajzai, fametszetei, illusztrá­ciói. Ami azért is különleges, mert Molnár-C. Pál, aki annyi irodalmi művet illusztrált, eb­ben a műfajban még soha sem rendezett kiállítást. A század húszas-harmincas éveiben az Est lapokban szinte naponta jelentek meg rajzai. Il­lusztrálta Bródy Lili, Illés Endre, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc és mások tárcáit. A Mondadori cég nemzetközi pályázatát elnyerve illusztrálja egy New York-i bibliofil társa­ság számára Szent Ferenc virá- gocskáit. 1933-ból való Cyrano fametszet sorozata, amellyel sorra nyeri az elismeréseket Budapesten, Milanóban, Var­sóban, később a párizsi világki­állításon. S Benvenuto Cellini életének megelevenítésével el­nyert egy amerikai illusztrációs pályázatot, Shakespeare Corio- lanusának illusztrálására. Grafikusi tevékenységének a háború vetett véget. Az ostrom alatt lebombázták a műtermét. A művész ezután abbahagyta a rajzolást, a fametszést. Csak 1957-ben vette elő immár má­sodszor Benvenuto Cellini mes­ter életét, illusztrálás céljából. # Evek óta nem láthattuk szín­padon és filmen, pedig mindig öröm, ha felbukkan a képer­nyőn a hatvanas-hetvenes évek filmjeiben. Dőry Virág - amikor már nem lehetett hamvas naiva - új színházi szerepkört választott magának. Jelmezeket tervez, nem is akármilyeneket. A leg­jobbakat a négyévenként Prá­gában sorra kerülő látványter­vezői kiállításon is bemutatták.- Úgy érzem magam, mint egy sportoló, amikor elérkezett végre az Olimpiára. Négy évvel ezelőtt, mint szemlélődő, kint voltam a fesztiválon. Akkor még nem volt „múltam”, csak egy-két darab volt mögöttem, megfogadtam, négy év múlva ott leszek. Sikerült. Több jel­mezemet jelölték.- Most fejeztem be Tom Stoppardnak egy darabját, ame­lyet Valló Péter rendez a Pesti Színházban, s nagy szeretettel és örömmel készítettem a Ma­dách Színház nyári produkció­jához - a jelmezeket. Jövőre egy Shakespeare-darabban is feladatom lesz, és egy Albee- műhöz is közreműködésemet kérték.- Nem hiányzik a színpad?- De, nagyon. Sokszor eszembe jut, s remélem, ki tu­dom várni a nekem illő szere­pet. Jól érzem magam így is. Színpadon vagyok. Profán módon a hajdani sláger­szöveg motoszkált az emlékeze­temben, amikor hallottam a hűt „... nem csak a húszéveseké a világ...” Sőt! Ahogyan a mai helyzet mutatja, az övék, már­mint a pályakezdőké egyáltalán nem. Inkább a már „befutottak” tudnak valamit kamatoztatni az elmúlt évek hozta sikerekből. Ta­lán a .nevük akár védjegy is le­het” gondolatra alapozta az Új Dialóg Stúdió létrehozását az a bizonyos kft, amelynek alapító tagjai a 67 éves Bacsó Péter, a 74 éves Jancsó Miklós, a 70 éves Kovács András és az ugyancsak 70 éves Makk Károly. Akik úgy határoztak, nem nézik tovább tét­lenül a magyar film elsorvadását. Az új stúdió egyik fontos tagja a forgalmazást is magára vállaló - hajdan egyeduralkodó - Mokép. Bizonyára alaposan megfontolta a cég, mire is vállalkozik, hiszen a „négy ász” csak olyan forgató- könyvet fogad el, ami garancia a közönségsikerre. Négyük közül jelenleg senki nem forgat az új stúdióban, de mindnyájan dolgoznak egy má­sik filmen. Jancsó Miklós egy tőle megszokott, úgymond ,jan- csós filmhömpölyön” Bacsó Pé­ter filmvígjátékot ír, Makk Ká­roly egy amerikai moziban érde­kelt. Kovács András pedig már vágja azt az anyagot, amit a har­minc évvel ezelőtti Nehéz embe­rek hőseivel készített napjaink­ban. Szétszórta őket az élet, van akit csak Debrecenbe, mást Svájcba vagy Stockholmba, vagy éppen Amerikába. Hogy mire jutottak az eltelt há­rom évtizedben, azt a Megint ne­héz emberekből hamarosan meg­tudhatjuk. Kiss Benedek: NYÁR Ülök a földön, s a Föld fölött is, a Föld alatt is úr. Szemem mint meggyfa, kikerekül, telik virággal, vérágas vággyal. Repülőgépe száll? Meggymag repül. Jaj, magunk vagyunk üres világban, földiek, végtelenül! S vetélő nyár van. Alfa szalonzenekar minden­esetre már van. Kocsis Zoltán ugyanis így nevezte el a maga dirigálta kis együttesét, ami az ünnepélyes aláírási aktus előtt és után szórakoztatta a Buda­pest Kongresszusi Központban a 25 országból érkezett meghí­vottakat és a magyar vendége­ket. Az alapító okiratot Albáni­ától Ukrajnáig minden részt­vevő ellátta kézjegyével, ami természetesen nem több, mint a szándék jelzése: valóban sze­retnének létrehozni Alfa névvel egy olyan televíziós égi csator­nát, ami 4oo millió potenciális nézőnek kíván naponta műsort sugározni. Az aláírás után meg­alakult az egy-egy résztvevő országos reprezentáló 25 tagú kuratórium. Ünnepélyes szavakban ter­mészetesen nem volt hiány, hi­szen az aláírási aktus után Horn Gyula miniszterelnök üdvö­zölte a tervet - aminek előké­születeihez a magyar kormány eddig 50 millió forinttal járult hozzá -, de az ENSZ és az Eu­rópa Tanács jelenlevő megbí­zottai is lelkesen helyeselték, és még a pénzbeli támogatás re­ményét is megcsillogtatták. A fogadás pazar volt, és egy nagy álom valóban túllépett az irrea­litást és a valóságot összekötő hosszú folyosó első kapuján. Az meg külön szépsége a terv­nek, legalábbis a mi szá­munkra, hogy míg 20 - kis - nyelvet csak feliratozva tud majd adni ez a csatorna, öt nyelven szinkronizálva lehet az adásokat fogni, és az öt közébe került a magyar is. Ami azért természetes, mert nekünk ide­haza állandó „kisebbségi” érzé­seink vannak, a szó szoros ér­telmében is, pedig csak Euró­pában mintegy 15-16 millió ember érti és tudja használni a nyelvünket, és ezzel egyáltalá­ban nem tartozunk a „kicsik” közé. Ilyen szép és ünnepélyes ak­tus után nehéz fanyalogni, szkeptikus hangokat megszólal­tatni, de hát az újságíró dolga - egyebek között - a kételyek megfogalmazása is. Vegyük sorba. Szívmelengető része volt az aláírási aktusnak, hogy szerbek, horvátok, bosnyákok sorban el­látták kézjegyükkel az okiratot. Ha van értelme egy ilyen tele­víziónak, akkor elsősorban ép­pen az, hogy e térségben a megbékélést, megértést szol­gálja. Csakhogy: Budapestre jámbor, jóindulatú művészek, szerkesztők, újságírók jöttek el, közöttük olyan világhírű rende­zők, mint a cseh Jirzy Menzel vagy az orosz Elen Klimov. Könnyű nekik megegyezni, kö­zöttük valóban nincsenek ellen­tétek. Csakhogy ez a mennyei Alfa nem működhet a kormányok beleegyezése, támogatása nél­kül. Márpedig elég, ha meg­hallja mondjuk a ... - ne is mondjuk, könnyű kitalálni mely kormányokról lehet szó -, hogy az öt szinkronizált nyelv között benne lesz a magyar, de az ő nemzetének nyelve nem - mert hát csak 5-6 millióan be­szélik - máris kész a botrány, a tiltakozás, a kilépés, bármit gondolnak a közreműködő mű­vészek. S a nyelv csak az egyik lehetséges konfliktusforrás. Itt vannak azonban maguk a művek. Ezek nem okoznak konfliktust csak ... Jó ötletnek látszik, hogy 25 országnak olyan filmbeli, képzőművészeti és zenei értékei vannak, ame­lyek bőven elláthatnak egy ilyen csatornát programokkal. Pompás, mondhatnánk erre a javaslatra az első pillanatban, és eszünkbe jut: milyen szíve­sen nézünk mostanában a Duna Televízióban régi magyar fil­meket. Szórakozva figyeljük, hogy apáink, nagyapáink, vagy már mi magunk milyen ruhákba jár­tunk, kik voltak akkor a nép­szerű színészek, s még az is fel­tűnik, hogy az a kor, amiről olyan egyoldalúan beszélnek manapság, sokkal árnyaltabb lehetett, erről tanúskodik pél­dául a filmek tartalma. Ám mit kezdjünk mondjuk, a grúz félmúlttal, amiről semmi fogalmunk nincs, a színészek­kel, akiket sohase láttunk. Pláne az albán vagy akár a lett film- és zeneművészettel? Nem lebecsülése ez a kis népek kul­túrájának, csak azt jelenti, hogy ezekből is, miként a mienkből is, és a nálunk nagyobb orszá­gokéból is, általában csak a re­mekművek tarthatnak igényt nemzetközi érdeklődésre. A remekművek meg, ugye, elég ritkák. Aztán tételezzük fel, hogy a most oly sokszor emlegetett 400 milliós potenciális nézőse­regnek legalább a fele tudja fogni, nézni az Alfa csatornát - mert most a tizede sem tudná talán -, akkor viszont nézni tudja az RTL-t, a SAT-okat, az HBO-t és így tovább. És azokat fogja nézni, mert ott amerikai tömegfilmeket adnak dögivei. Igaza volt Menzelnek, aki azt mondta, hogy a világ legna­gyobb mosógépe az amerikai­aké, tudniillik agymosógépe a szórakoztatóiparuk. Ám igen nagy a kérdés: ez a közép- és kelet-európai, meg részben ázsiai kínálat képes-e valami­ben korlátozni ennek a mosó­gépnek a működését. Nehezen képzelhető el. A publicista legfeljebb szur­kolhat azért, hogy Menzelnek és az Alfának legyen igaza, még ha szkepszissel tekint is az égből jövő csodákra. Bernáth László Futnak A Képek JEGYZET Álomkép ködgép nélkül Hát ez ismerős. Mozi a moziban. Film a filmről. És már soroljuk is a leckét Fellinitől Wim Wen- dersig, amely arról szól, hogy a kamera, mintegy tükörbe nézve, magáról a filmkészítésről forgat filmet. Rendező úr, mi készül­tünk. A mozgókép mint önval­lomás, a művész és az álmai, a filmcsináló és a producer, mi urunk a pénz - ez a vázlatunk. A témát, ugye, kimentettük. És a remekműveket újra és újra meg­nézzük: a Nyolc és fél-1 és A dolgok állású-1. Ezek után nem tudom, Tom Dicillo tisztában volt-e azzal, mire vállalkozik, amikor elhatá­rozta, hogy azt forgatja le, ho­gyan forgatnak Amerikában. Persze, nem Hollywoodban, ha­nem valahol egy kopott külvá­rosban, annak is egy lerobbant műtermében, ahol romlott a tej, szétdurrannak a lámpák, a mik­rofon folyton belóg a képbe, s nem működik a ködgép. Kényte­lenek anélkül megcsinálni az álomképet. Ami elég snassz, pláne, ha még a tudatalattit kép­viselő törpe is olajra lép. Vagyis Tom Dicillo a függet­len amerikai a filmen veri el a port. A sóherfilmen. Mintha még nem lenne elég bajuk sze­gényeknek. De ő nemcsak pénz­ben szűkölködött. Szellemi mu­níciója sem volt elegendő ahhoz, hogy a fentebb említett mesterek nyomán lépjen. A Csapnivaló mégsem csapnivaló. Közepes. De jól ironizál. És szépen úsz­tatja át az álomjeleneteket ébren­létbe, az életet a filmbeli filmbe. Dupla csavarral. A vágyképek megidézése szintén szellemes a csodálatos hamburgerrel. A kritikus (önkritikus?) szem­léletmód is rokonszenves. Túl. sok benne a vitriol? Nem tudom. De az tény, hogy ez a lila, mocs- kosbeszédű, önző és hisztérikus társaság, amelyet itt és most megismerünk, csakugyan képte­len igazi filmet csinálni. Észre sem veszik, amint a restelkedő múzsa átröppen a szobán. Vagy ha igen, éppen nem működik a kamera. Szóval órájuk vonatko­zik a magyarított cím, s csak másodsorban a forgatás „csapó”-jára. Az eredeti cím (Living in Oblivion) rejtett uta­lása az emlékezet helyett a fele­désre még inkább elmarasztaló. Ez rendben is lenne, csak éppen túllőttek a célon. Mert ezek a fi­gurák már-már unalmasak. Nem kár értük. De azt sajnálhatjuk, hogy Tom Dicillo leginkább csak megnevettetni akar bennünket. Nem mindig sikerül neki. Néha igen. Akkor például, amikor a fájós szemű operatőrt látjuk szomorkodni, mivel elhagyta a kedvese. És akkor a rendező ott tébláboló anyukája kinyújtja fe­léje a kezét. Sajnálja, gondoljuk, bizonyára meg fogja simogatni az arcát. De csak praktikus mozdulattal megemeli szemén a kötést, hadd potyogjanak szaba­don a könnyei. Éz nagy villanás, s akad még néhány. Apropó, az anyuka. Ez a gya­níthatóan elmeorvosi felügyelet alól megszökött idős hölgy a film legérdekesebb figurája. Hogy ebben a mezőnyben ő a legokosabb is, azt már monda­nom sem kell. Nagy Imre (■ t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents