Új Dunántúli Napló, 1995. július (6. évfolyam, 177-207. szám)

1995-07-15 / 191. szám

6 Dünántúli Napló Kultúra - Művelődés 1995. július 15., szombat A provokáció stratégiája S ajnos, a tükör eltörött. Ez pedig nem jó jel. Aprócska zsebtükör volt csupán, ott volt az éjjeli szekrényen, neki tá­masztva egy vaskos, öreg Ká- roli Bibliának, hogy néha be­lepillantva konstatálhassa arca gyűrődéseit. Ezen a hajnalon az éjjeli lámpa kapcsolója után kotorászva leverte a kis tükröt, és az eltörött. Letörött az egyik sarka, de még használható ma­radt. A törött tükör ugyanazt mu­tatta, mint egy órával azelőtt, amikor még egészben volt. A szemek fakók. Körülöttük vaskos árkok, szurdokok. Az ajkak mentén is mélyen lefutó mélyedések, a bánat szakállba vesző meredek csapásai. A homlok sem simább, mint még az egész tükörben volt, és a ha­lánték redői ugyancsak híven őrzik a hajdani testi fájdalmak bélyegét. Aztán a homlokrán­con a kalandorság ezoterikus keresztje, a nyaki erek fölötti gyűrődések ... Ott vannak a törött tükörben is.- Nem dobom el - gondolta. - Törődött arc, törött tükör. Az álmatlanság és a kialvatlanság jelképe. Arra gondolt, hogy bár ilyenkor hajnalban minden vészterhesen konkrét és azo­nosnak látszik önmagával, ez az arc, ez a látvány mégsem az övé. Valaki más néz vissza rá a tükörből. Valaki, aki nem ő.- Hát akkor ki? A törött tü­kör néz vissza rám. És benne egy pofa. Lehetne történetesen az én arcom is, de mégsem az. Nincs közöm hozzá, hiszen tel­jesen idegen a számomra. Szája sarkaiban már évek óta kis fehéres lepedékfoltok mutatkoztak, amelyek nap­közben berepedeztek. Nem egyszer véreztek is ezek a kis sebek. Pár évvel ezelőtt megoperált arckoponya-cisztája dolgozik tovább gondolta. Az akkori műtétkor félmaréknyi sárga csontot bányásztak ki az orra körül. Az üreg még romosabbá tette hajdan elegáns vonásait. Ez az arc talán még most is tetszetős volna, ha lágyabbak Törött tükör lennének a gyűrődései. Ehhez persze aludni kellene - gon­dolta. Csakhogy az alvás nem megy. Ha lehunyja a szemét, taka­róját magára húzva a világ összes mágiáját magára szaba­dítja. Mindaz, ami a világos­ságban oly vészterhesen konk­rét volt, kaotikussá válik, ráte- keredik, ráfonódik testére, végtagjaira, gondolataira, és valami lüktetésszerű vad táncba kezd, őt magát is tépve, rángatva, ezer felé húzva, sza­kítva. Ha az egyik szorongató gondolat elmegy, jön helyette a másik. Ha az egyik bűntudat szertefoszlik, máris ott a kö­vetkező. És az elrontott dol­gok, helyzetek, a rosszul, rosszkor és fölöslegesen ki­mondott szavak, mondatok, félszavak és félmondatok. Jönnek-j önnek. Jön a világ aj- tóstól-ablakostól. Jönnek az arcok. A gúnyosan mosoly­gók. A gyilkos tekintetek. A számon kérők. A vádolók. A véghez nem vitt dolgok. A fél­behagyott ügyek. A befejezet­len beszélgetések. A lecsapott telefonok. A számlák és a számlások. Az elütött kutyák és macskák az uteaszéleken. A mások által elütöttek. A ciga­retták. Jön az is, hogy eltörött a tü­kör. Ez pedig nem jó jel. Egy újabb nem jó jel a sok között. Egy baljós üzenet. Egy baljós üzenet a sok között. Aztán jönnek a szív jelei. A tompa nyomás baloldalon. A gyomor jelei. Mintha kővel volna kitömve. A vérnyomás jelei. Mintha vaspánt lenne a fején. A déli front jelei. Egy­előre csak tompa fejfájás. A fáradtság jelei - lent a lábszár­ban, a térd alatt. Az eloltott lámpa kapcso­lója ismét kattan. Megint a vi­lágosság, megint a vészterhes konkrétság. Újabb cigaretta. Újabb pillantás a törött tü­körbe. „Ez hát az arcom, ez az arc.”? - jut eszébe Pilinszky. „Nem, ez nem az én arcom. Az én arcom kedves, meg­nyerő. Sugárzik belőlem a jó­akarat és az ezzel együtt járó vidámság. Éppen ezért kedve­sek is velem mindenhol az emberek. Ezért akarnak köze­lebb kerülni hozzám, hogy a barátaimmá válhassanak.” Szertefoszlott már az álom lehetősége is. A sötétség fe­kete függönyei fölszakadoz­nak a pitymallat szürkeségé­ben.-Aludni, aludni kellene! Kellett volna. Mert az élethez ez nagyon kell. Kell. Kell! És az élet? Az is kell...-Ez az élet? Élet ez? Élet persze. És sokan sokat adná­nak egy ilyen életért. Minden élet egyedülálló. Tökéletes kompozíció, mondhatni: re­mekmű. Függöny fel, függöny le. Néhány év erre, néhány arra... Valóságos krimi, ki­bogozhatatlan szövevény. És a csattanó. Bár ez nem minden remekmű velejárója, az élet csattanó nélkül elképzelhetet­len. Csattanó nélkül élet még nem volt, és aligha is lesz. A tükör is csattant, amikor törött tükörré vált. Persze ettől még tükör ma­radt. Az élet azonban a csat­tanó után már nem élet többé.- Hogy-hogy ezt sohasem szokom meg? - kérdezte ma­gától. Ezt az arcot? Ennek az arcnak az idegenségét. Mássá­gát. Azt, hogy ez nem én va­gyok.- És ha ez nem én vagyok, lehetek-e a többi? Ha egyen­ként nézzük a lábam ujjától föl egészen a homlokom köze­péig. Elmondhatom, nem, nem, nem, még ez sem, még ezek együtt sem én vagyok.- Ha elgondolom, milyen messze van tőlem, mondjuk a lábfejem. Édes Istenem! Egy világ választ el tőle. Aztán a térdem. Tőlem még az is rop­pant távol van. És közeledem, egyre közeledem valamihez. Mihez, Önmagamhoz? Nem csak a homlokom közepéhez.- És nem vagyok sehol. Túl megyek a homlokom közepén, a fejem tetejéig. Ott sem va­gyok. Hol vagyok hát? Hol vagyok önmagámban, önma­gámon belül?- A testem nem én vagyok - állapította meg. De a testem és a lelkem együtt...- A lelkem ... a múltam, je­lenem, jövőm, az érzéseim, gondolataim, hangulataim, késztetéseim, gátlásaim, kon­centrációim és ellazulásaim az anyaggal együtt, vagy annak működéseként, valamiféle ve­lejárójaként, megnyilvánulá­saként felfogva. Az ókori, a régi, vagy az egészen modem tudományosság elvei szerint.- A testem egy dolog. Mondjuk, a lelkem kifejező­dése, megnyilvánulása. A tes­tem következmény. De lehet fordítva is. Lehet a lélek a test folyománya. Kérdés, mit ér­tünk lelken. Mindezzel együtt sem ta­lálta magát. Csak nézte a törött tükröt, benne a gyűrött arcot, és érezte, ez mindig is így volt, és tudta így is marad. Valami elveszett. Valami végleg elve­szett, ami meg sem volt soha. Mintha a tükör mindig is törött lett volna. Mintha ez az arc mindig is idegen és igen ... távoli lett volna. Mintha az egész élet valami más volna. Nem ez itt. Ebben az éjszaká­ban. Lassan visszafeküdt, le­hunyta a szemét, és érezte, könnycseppek gördülnek le az arcán.-Hol vagyok hát akkor - kiáltotta összezárt ajakkal, mintegy magába befelé. Hol vagytok ti, akikre emlékezem, mert szerettelek benneteket, és mert veletek voltam? És hol vagy Te, akit most is szeretek? Hol vagy Isten? Hol? C sukott szemmel feküdt, és látta, igen látta, hogy eb­ben a sötétben a szemhéja mö­gött lassan egyenként fölra­gyognak a csillagok. Nem csodálkozott. Várta már. Bebesi Károly Esküvő kölni trombitaszóval Kőszegi várszínház Buddha, kereszténység Grafikai biennálé Szeptember 30-tól november 30-ig rendezik meg Győrött a III. Nemzetközi Grafikai Bien- nálét, amely meghívásos rend­szerben működik. Fő célja a grafika új törekvéseinek, tech­nikai megoldásainak, újabb eredményeinek és mestereinek bemutatása. Magyarokon kívül az USÁ-ból, Egyiptomból, Ko­reából és Jugoszláviából hívnak meg művészieket, országon­ként 3-3 grafikust. Nem mindennapi esküvőre ke­rül sor ma Püspökszentlászlón. A magyar Nógrádi Tímea és a német Michael Steitz fogadnak egymásnak örök hűséget. A vő­legény korábban alapító tagja volt a Kölni Trombita Quartett- nek. Miután kilépett a zenekar­ból, a barátság fennmaradt, ezért az esküvőre hazánkba ér­kezett a fúvós négyes, akik úgy érezték, ha már Pécsen járnak, szívesen bemutatkoznának a helyi nagyközönségnek is. Fel­keresték a Pécsi Belvárosi Plé­bánia-templomot, ahol szívesen fogadták a kezdeményezést, így holnap 16 órakor hallható a hangverseny, kísér Witterle Gábor orgonaművész. Az 1993-ban alapított quartett Magyarországon még nem ját­szott. Tagjai: Dominik Arz, Stephan König, Andreas Form, Johann Salmen. A koncerten többek között Händel-, Torelli-, Purcell-, Bach-művek is szere­pelnek. Cs. É. Beaumarchais: Figaro házas­sága című vígjátékát mutatja be az idén a Kőszegi Várszínház Merő Béla rendezésében, Gás­pár Tibor főszereplésével. A népszerű komédia még ötször kerül színre a Jurisich vár belső udvarán. A zalaegerszegi Erdei Színház és a Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémia kö­zös vendégjátékaként színre ke­rül Moliére: Szívek és szarvak című komédiája is. Néhány évvel ezelőtt a történe­lem iránt különösebben nem ér­deklődő olvasónak, ha a terro­rizmusról szóló könyv akadt a kezébe, nemigen támadt kedve az olvasásra. Joggal vélhette úgy, hogy az írás a múlt - ha nem is nagyon távoli múlt - tá­jain barangol. Szirtes Gábor könyve (Nagy­városi gerillák, Kossuth Könyv­kiadó, 1995.) szerencsés-szeren­csétlen pillanatban született. Sze­rencsétlenben, mivel Oklahoma, Tokió és egyéb borzalmak a je­lenség ijesztő aktualitásáról árul­kodnak. Egyben éppen ezért sze­rencsés is: aligha látja benne va­laki is a befejezett múlt króniká­ját. A szerző jól szelektált a szinte parttalan témakörben. Földrajzi­lag is körülhatárolta a témát: a hetvenes évek Német- és Olasz­országának a terrormozgalmait tárgyalja. Másrészt nagy önfe­gyelemmel lemond a terrorizmus valamennyi áramlatának a vizs­gálatáról: az ún. baloldali terro­rizmusra összpontosítja a fi­gyelmét. S mivel a német Vörös Hadsereg Frakció (RAF) és az olasz Vörös Brigádok (BR) va­lóban mindkét választott szem­pontnak megfelelnek, s egyben a legjelentősebbek is, velük kap­csolatban mégis szélesebb érvé­nyű következtetéseket tud le­vonni. A könyv négy fejezete közül az első a terrorista mozgalmak kibontakozását tárgyalja. Az okok feltárásával kezdi. Rokon­szenves, hogy nem éri be egy- kéttényezős válasszal. Olykor csak átható kérdéseket tesz föl, (tegyük hozzá: látszólag) az ol­vasóra bízza a következtetést. Valójában a válaszok okfejtésé­ben jelen vannak, ha nem is az iskoláskönyvekben használatos feladatmegoldási kulcsok formá­jában. A kiválasztott két ország vizs­gálata nagyon érdekes összeha­sonlításra is alkalmat ad. A nagy­jából hasonló eszmei arculató terrormozgalmak ugyanis a két esetben nagyon is különböző tár­sadalmak meglehetősen eltérő politikai rendszerének és társa­dalmi szerkezetének a közegé­Gondolni is különös, hogy a je­lenlegi gazdasági helyzetben beszéljünk a magyar könyvkia­dás adósságairól. Holott vannak ilyen adósságok, és vannak még kiadók, amelyek számon tartják ezeket. Az Ozirisz-Századvég kiadó például tavaly jelentette meg Mircea Eliade főművének -Vallási hiedelmek és eszmék története - első kötetét, amely a témát a kőkorszaktól az eleuszi- szi misztériumokig tekinti át. ben bontakoznak ki. Hogyan ju­tottak el oda, hogy mégis ha­sonló, olykor szinte azonos esz­méket, harci formákat alakítsa­nak ki? A mozgalmak társadalmi táp­talaját vizsgálva a szerző nem feneklett meg a legveszélyesebb zátonyon: nem próbált valamely egyetlen társadalmi csoportot ki­nevezni a terrorizmus egyedüli bázisának, bár bizonyos tenden­ciákra azért utal. Jelentős szere­pet tulajdonít viszont a lakosság, elsősorban a diákság és az értel­miség szellemi áramlatainak, amelyek közös nevezője „az egy­idejű kiábrándulás a kapitaliz­musból és a ’létező’ szocializ­musból.” Ismereteim szerint az iroda­lomban alig van előzménye a vá­rosi gerillaharcról akkor kialakí­tott doktrína átfogó vizsgálatá­nak. Tanulságosan tárja föl a szerző azt az ellentmondást is, amely a terroristák által saját te­vékenységüknek tulajdonított funkció („a harmadik világnak a fejlett országokban működő elő­retolt osztaga”) és a szomorú va­lóság között feszült. Segítségével azt az utat is végigkövethetjük, amelyen haladva a terroristák el­jutottak a tett propagandájától a fegyveres akciókig, amelyeket azonban - mint a szerző joggal megállapítja - szellemi elszegé­nyedés kísért. Lehetetlen felsorolni akár csak a szerző által érintett főbb témákat is. Ám éppoly lehetetlen dolog volna nem említeni azokat a részeket, amelyekben a német, illetve az olasz állam reagálását mutatja be a „baloldali” terroris­ták „provokatív stratégiájára”. Az egyik fő következmény mindkét országban az erőszak­szervek számottevő megerősí­tése volt, amihez ezúttal - s ez nem mindennapi - a néptömegek egyetértését is sikerült elnyerni. A könyv végén a tartalmas jegyzetek mellett megkönnyeb­bülten fedeztem föl a lapjain elő­forduló személyek és szerveze­tek regiszterét. Ezekkel fölfegy­verkezve a Nyugat-Európa kö­zelmúltjában kevésbé járatos ér­deklődő is elnavigálhat a könyv hasábjain. Harsányi Iván Most megjelent a második kö­tet is, ez Buddhától a keresz­ténység győzelméig foglalja magában a sajátos eszmetörté­netet. A román vallástörténész, író életműve Párizsban és Chica­góban teljesedett ki. Élete vé­géig - 1986-ban halt meg - dolgozott fő művén, amelynek harmadik kötetét már nem tudta befejezni, a magyar kiadó azonban tervezi a töredékben maradt kötet megjelentetését is. kizárólag a forgatókönyvíró „érdeme”, akit másért nem is nagyon tudunk megdicsérni, mert hetet-havat összehordott, s úgy tűnik, nem erénye a logikus gondolkodás. Szóval elég gyengén muzsi­kált a stáb. Hanem van egy ki­vétel, ahogy már céloztam rá, s ez nem más, mint a színvonala­san dolgozó operatőr: Howard Atherton. Ő abszolút profi. Bámulatos felvételeket produ­kál, fantasztikusan mozgatja a kamerát, s úgy vág és montíroz, hogy csak ámulunk. És aztán az utolsó beállítsában a képen fe­lejti a felvevőgép áméykát. Először nem akarunk hinni a szemünknek. Ekkora szarvas­hiba? De nem, szerintem direkt csinátla. Slusszpoénként le­szállt a többiek színvonalára. Egyébként sem volt mit fény­képeznie, hát legalább megmu­tatta a saját árnyékát. Naev Imre Futnak a képek A kamera árnyéka Don Simpsont és Jerry Bruck- heimert a nyolcvanas évek si­ker-producerei között tartották számon. Olyan nyerőmozaik fűződtek a nevükhöz, mint a Beverly Hills-i zsaru és a Top Gun. De legutóbbi produkció­juk kudarca után nem nagyon lehetett róluk hallani, csendben számolhatták a pénzüket. Most aztán apait-anyait beleadták új filmjükbe, a Bad Boys-ba. Apain-anyain természetesen kizárólag és újfent csakis pénz tkell érteni. Merthogy új ötletük nem igen támadt, az tény. Csupán ezerszer látott klisék, panelek és agyoncsépelt fordu­latok jutottak eszükbe: a szoká­sos kábítószerrablás, két rendőr a bűnözők nyomában, ahoev az lenni szokott (az egyik a szív­döglesztő, a másik a társá pedig a jópofa), az elmaradhatatlan autós üldözés, a jól ismert csi- hipuhi, majd a film végén a modem technika csúcsaként a hatalmas robbanás égig csapó lángokkal. Ennyi. No és egy teljesen értelmetlen és felesle­ges szerepcsere a két hekus kö­zött, mintha nem lenne mind­egy, hogy melyik melyik. Elég az hozzá, patentra jár minden, olajozottan, lendülete­sen, cél és elgondolás nélkül. Harsány jelenetek, sematikus figurák, akik folyvást azzal vannak elfoglalva, hogy túlkia­bálják a másikat, ám a legcse­kélyebb mértékben sem figyel­nek esvmásra. A beszédmód hallatlanul nyers és durva. Erről a producerek feltehetően úgy vélekedtek, hogy nagyon hu­moros. Nem lehet tudni, miként jutottak erre a következttésre. A film alkotói, egy kivétel­lel, meglehetősen szürke iparo­sok. A rendezőnek, a fiatal Mi­chael Bay-nek ez az első na­gyobb munkája, korábban csak reklámfilmeket csinált, s most is úgy dolgozik, mintha egy szappángyár vagy rágógumicég lenne a megrendelő. A két fő­szereplő - két melléfogás. Vé­gigüvöltözik a filmet, kínkeser­vesen poénkodnak, képtelenek bármit is felfogni, mindenen összevesznek, mint a gyerekek, rendre elszúrnak mindent. A véeén Dersze ők evőznek. de ez * M « ]

Next

/
Thumbnails
Contents