Új Dunántúli Napló, 1995. április (6. évfolyam, 89-117. szám)

1995-04-15 / 103. szám

1995. április 15., szombat Kultúra - Művészet Dünántúli Napló 9 Vízió vagy valóság? 1994 tavasza, Székelyföld. Meglepő tapasztalataim egyike az itt élők, a tőlünk messze lé­vők, a magyarságukat elszántan és méltósággal őrzők megosz­tottsága, félelme a közeli fini­sébe érő választások kimenete­létől. Attól, hogy az őket segí- tők-támogatók vajon győzni tudna-e odahaza a politikai csa­tározásban? S mi lesz, ha nem? Fennmarad-e a jó viszony, a szolidaritás? Kezdem megér­teni, milyen veszélyes a határon túli magyarság sorsáért az egyedüli igaz felelősséget hir­detni bárkinek is magáról, a kérdést kisajátítani, mások ha­sonlóan őszinte érzéseit fity- málgatni és semmibe venni. A magyar-magyar kapcsolatokat pártüggyé degradálni, pártér­dekek útvesztőibe terelni. 1995 tavasza. Pécs. Egy kár­pátaljai magyar fogadására ké­szülök, és eltöprengek: vajon miért erősödött fel az elmúlt években a magyar kisebbségek belső megosztottsága? Vajon mindenütt így van ez? Vajon az őket innen védelmezni-óvni akaró nemzeti stratégia miért bicsaklott meg? Miért a hazai szolidaritás erejének megfo­gyatkozása? Mennyiben hibás ebben a múlt? És felelős-e a je­len? A régi mentalitás és stílus, az indokolatlan pátosz és a ha­mis retorika, amely az egzisz­tenciájában megrendült hazai rétegeket szinte törvényszerűen idegenítette el a problémától és távolította el annak a szolidari­tásnak az erkölcsi követelmé­nyétől, amely parancs kellene, hogy legyen mindannyiunk számára. S amelyre most, az igencsak kényes helyzetbe ke­rült magyarságnak nagy szük­sége lenne. Bármerre is nézünk e hazából, bármely égtáj irá­nyába. Mert a térség konfliktu­sainak újjáéledése, az etnikai nacionalizmusok burjánzása idején tennünk kell kisebbsége­ink érdekében. De mit tehetünk a tanulságok birtokában és ro­hamosan romló hazai feltétele­ink közepette? S mit tudunk tenni azok érdekében, kiknek helyzete még az átlagosnál is rosszabb? E kérdések nyugtalanítják Balia D. Károlyt, a kiváló köl­tőt, a fáradhatatlan irodalom­szervezető, a gondos szerkesz­tőt hallgatva arról, hogyan lehet kiadót „gründolni” ma a Kárpá­talján, hogyan lehet könyvet ki­adni és terjeszteni ott, ahol nem csupán a kisebbségi létért, ha­nem az általános emberi létfel­tételekért is naponta meg kell küzdenie ukránnak és magyar­nak egyaránt. Ott, hol benzin hiányában nem jut el a beteg­hez a mentőkocsi, ott hol más­fél havi bér az itteni szerény honorárium. A „magyarul alkotó Kárpá- tontúli íróból” keserves utat be­járva a Kárpátaljai magyarság ismert és elismert képviselő­jévé vált szerzőt hallgatva kí­méletlen önvallomása ragad meg: hogyan jutott el a Lenin- versektől a peresztrojka kudar­cának előzetes felismeréséig, az „ezredvég kérdésének” megfo­galmazásáig. Addig, hogy fel­tegye a kérdést. Egy mestersé­gesen életben tartott, valójában tökéletesen életképtelen, fel­bomló, szétrothadó rendszer­ben van-e esélye a megmara­dásra egy maroknyi kisebbség­nek. Egy olyan kisebbségnek, mely bármit tesz, illetve nem tesz, gondol, illetve nem gon­dol, az nem egyéb, mint per­manens haláltánc a két pont közé feszített kötélen. A nyolcvanas évek végi kér­désfeltevés óta a rendszerbom­lás jóslata valósággá vált, az egykori óriás-birodalom szét­esett. Ám a lényeg mitsem vál­tozott: a nyugati típusú „szabad ország” esélyeinek, a civilizá­ció elemi feltételeinek szinte teljes hiánya, a kisebbségi lét kilátástalansága. Már nem is az asszimilációtól, a beolvadástól, hanem a degradációtól való ál­landó félelem. S ez itteni ma­gyar kultúra sem számíthat senki másra, csak a rogyadozó anyaországra. Ezekből az itthon is egyre szűkülő forintokból je­lennek meg ma is a Galéria Ki­adó könyvei, a Pánsíp című fo­lyóirat. Tragédiákkal teli a kárpátal­jai magyarság múltja, keserves a jelene, s ki tudja, milyen lesz a jövője. A költő haláltánc-ví- ziója azonban még nem teljese­dett be. Tehetünk-e valamit el­kerülése érdekében? Talán igen. Politikusnak az őszinte szándék mellett a taktikára kell vigyáznia, közember a retorikát óvja a hamis, demagóg hangok­tól, mi, civilek pedig féltve őrizzük kapcsolatainkat, s fo­gyatkozó eszközeinket mozgó­sítjuk a közös ügy, a kultúra fennmaradása érdekében. Van, ahol már szinte csak ez az élet­ben tartó erő. Különben is, ki tudja, meddig tehetjük? Szirtes Gábor Birtalan Balázs: A halál halála Martin Schonghauer: A nagy keresztvitel A halál: vég. Elszakadás, fáj­dalom, reménytelenség. Por és hamu, oszlás és rothadás. Va­lami eldőlt, mindörökké lezá­rult. A halál, ha meghalna! Ha megmaradna az állandó pezs­gés, a friss természet zson­gása! Ha nem lenne búcsú, emberi mivoltát szétfeszítő magány, hanem véget nem érő együttlét azzal, azokkal, akik szeretnek, akiket szeretünk! Amióta az ember több, mint jólfejlett majom, azóta keresi a kibúvókat a meghalás feltétlen kötelezettsége alól. Gilgames­től János vitézig, a bio-táplál­kozás számtalan irányzatától a hibemáció pusztulást elodázó reménykedésig. Az öngyilko­sok nem az élet elől menekül­nek, hanem az élet kilátásta- lanságából, halállal átitatott- ságából. Két hitegető suttogás között zajlik az emberi lét. Egyfelől a fásultság szava: „Hagyd abba. Nincs értelme. Törődj bele - így végzed hát te is!” Másfelől az üresen kongó biztatás: „Játszd ki a végzetet, keress egy kiskaput - hátha te leszel a kivétel, akinek sikerül! Carpe diem - és ne gondolj a jövőre! Éld ki magad teljesen - ma!” Hamis ígéretek, próbálko­zások és tompa csüggedtség között hullanak el valahová a percek, évek. És fogynak mel­lőlünk, eltünedeznek, akik va­laha sokat jelentettek szá­munkra. „A hét első napján kora hajnalban kimentek a sírhoz, s magukkal vitték az előkészí­tett illatszereket is. A kő el volt a sírtól hengerítve. Be­mentek, de az úr Jézus testét nem találták. Még fel sem ocsúdtak meglepetésükből, már két férfi jelent meg mel­lettük, ragyogó ruhában ... - Miért keresitek az élőt a halot­tak között? Nincs itt, feltá­madt.” (Lukács 24, 1-6). Majdnem húsz évszázad telt el azóta, hogy a tanítóvá és elesettek barátjává lett názá­reti ácsot tönkreverve, kereszt­fán megfulladva, átszúrt szív­vel lepedőbe göngyölték és sziklasírba tették. A történetet mindenki ismeri, és sokak számára itt ér véget. A Supers­tar - a maga sajátos értelme­zésében - is csupán idáig kö­veti az eseményeket. Pedig nagy emberek kivégzése nem egyedülálló jelenség a történe­lemben. Ha egy legenda volna, amely itt befejeződik, kár is lenne rá vesztegetni a szót. Jézus soha nem mondta, hogy az „eszméit” kövessük, hanem őt magát! Márpedig aki egy kétezer éves hullának sze­gődik a nyomába, az zárt osz­tályra való. Jézus élete nemcsak értel­metlen föltámadásának törté­nelmi valósága nélkül, de irri­tálóan unalmas is. Nem érde­kelne még társalgási szinten sem a kérdés: élt-e Jézus, ha nem lennék meggyőződve az igenlő válaszról arra nézve, hogy feltámadt, és él ma is. Üres időfecsérlés volna csak megemlékezni is egy rég semmibe veszett palesztínai prófétáról. Jézus vagy semmit sem ér, vagy pedig mindent. Közbülső lehetőség nincs. Az angyali intés ellenére sokan vannak, akik őt még ma is a halottak között keresik, múltba révedő szemekkel. Pe­dig előbb valóság, elevenebb személy bármelyikünknél: er­ről szól és szól egész műkö­dése. Benne és általa a feltétel nélküli szeretet úrrá lett a halál pusztító hatalmán. Meghalt a halál, él az élet. Jézus előtt nem úgy hódo­lunk, mint a matador előtt, aki ledöfte a fújtató bikát, s most önelégülten zsebeli be az aréna ordítozó közönségének kívülálló, a palánk biztonsága mögül tomboló csodálatát. Nem! Jézus sorsa a mi sorsunk kell, hogy legyen! Élete a mi életünk, szenvedése a mi szenvedésünk, feltámadása a mi feltámadásunk. A diadal valamennyiünké: „A győze­lem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?” A keresztények közösségét Krisztus titokzatos testének mondja az írás. És Krisztus teste nincs a sírban! A jeruzsá- lemi húsvét óta az ember szü­letése nem halál többé, halála viszont megszületés az élet va­lódiságára. Nem befejezés, hanem új kezdés, nem végső állapot, hanem átalakulás: régi hasonlat szerint nem pont, ha­nem kettőspont, ami után a lé­nyeg, az érdemi rész követke­zik. Ez a győzelem a mi hitünk - olvassuk a Bibliában; ez a ke­resztények újjongó öröme. Ami oszlásnak indult, újra egy lesz, ami abszurdnak tűnt, most értelemmel telítődik, az élet sötétségeinek mélyén Napnál ragyogóbb Az, Aki a világ világossága. Miért keresitek az élőt a ha­lottak között? Miért próbáljá­tok pótcselekvésekben, olcsó praktikákban, holtideákban fellelni a vágyott halhatatlan­ságot? Hiszen nincs ott, feltá­madt! A halottak közül első­szülöttként lépett át az új életbe, hogy mindenki, aki őt követi, odataláljon, céljához érjen: ahhoz a célhoz, amely eleve rendeltetett számunkra, amiért erre a földre születtünk, amiért van értelme élni, küz­deni, szenvedni és szeretni, mert a Szeretet - amint az Énekek Éneke írja - erősebb, mint a halál. Fischer Anni emlékére Amikor meghallottam Fischer Anni halálhírét, egy levél jutott eszembe, melyet Ángyán János or­vosprofesszor, a Pécsi Ze­nekedvelők Egyesületének egykori elnöke mutatott nekem. Dohnányi Ernő zongoraművész írta, és felhívta figyelmét a fiatal Fischer Annira, aki el­nyerte az 1933. évi buda­pesti Liszt Zongoraver­seny első díját. A pécsi meghívásra az ak­kor 19 esztendős Fischer Anni első vidéki hangversenyét 1933. november 14-én a Pan­nónia Szálló zsúfolásig meg­telt nagytermében tartotta. Ez­után kezdődött nemzetközi karrieije. Schumann a-moll zongora- versenyét szólaltatta meg az arcképével díszített Zenei Ér­tesítő tanúsága szerint, a fil­harmonikusok és Weigle (Várhalmi) Oszkár karmester közreműködésével, „mégpedig olyan előadásban - írta a Du­nántúl hasábjain másnap meg­jelent kritikájában Ágócsy László -, hogy igazán keresni kellene a szavakat művészete méltó lefestésére. Elkáprázta­tott bennünket hibátlan, hatal­mas technikai készsége. Egye­lőre nem mondhatjuk el játéká­ról, hogy elmélyült, de azt ige­nis, hogy varázslatosan dia­dalmas” - fejeződik be a kora­beli zenekritika. Azóta Fischer Anni több­ször elkápráztatta pécsi rajon­góit zongorajátékával. így tör­tént ez 1966 januárjában is, amikor a színházban „azzal a kellemesen feszítő izgalommal kezdődött koncertje, mellyel vártuk s folytatódott az ugyan­csak kellemes érzéssel, amit a hatalmas, vadonatúj Steinway mellett megjelenő művésznő egyénisége árasztott: az a szinte alázatos szerénység és egyszerűség, ami csak az iga­zán nagy művészek sajátos­sága.” Koncertjéről írott kritikámat e három szóban foglaltam ösz- sze: Fischer Anni zongorázott. Milyen nehéz leírni most ezt a három szót: Fischer Anni meghalt. Dr. Nádor Tamás Beszélgetés a balettről A Magyar Televízió Pécsi Kör­zeti Stúdiója filmet készített „Táncos beszélgetés Herczog Istvánnal” címmel. A Pécsi Ba­lettről és igazgatójáról szóló al­kotást Bükkösdi László rende­zésében április 18-án 18 órakor vetítés előtti bemutatón tekint­hetik meg az érdeklődők Pé­csett, a Művészetek Házában. A műsort majd április 25-én, a Tánc Világnapja tiszteletére sugározzák. Szimfonikus világzenei fesztivál A világzene fogalma még ke­véssé ismert Magyarországon. Többet is megtudhatnak róla azok, akik április 22-én 19 óra­kor elmennek a Szimfonikus vi­lágzenei fesztiválra, melyet a pécsi Apáczai Nevelési Köz­pont művelődési háza rendez. A 19 órakor kezdődő program­ban fellép a Krzysztof Scie- narski Trio is! A lengyel Scie- narskit 1988-tól a világ legjobb basszusgitárosaként emlegetik. A szimfonikus világzene hazai megteremtőiként jegyzik a Bop-Art Orchestrát, az est má­sik vendégét. A hatalom lélektana A hatalom természetéről és pszichoanalíziséről tart érdekes előadást dr. Lust Iván pszichiá­ter, pszichoanalitikus április 19-én Pécsett, a Művészetek Házában, este 6 órai kezdettel. A három alkalomra tervezett sorozat első részében a fő kér­dés: Normális ön? Tehát alatt­való? A JPTE Pszichológia Tanszéke, a Pannónia Pszichi­átria Egyesület és a Művésze­tek Háza közös rendezvénye májusban az interpretáció ha­talmáról, illetve a tekintély eró­ziójáról szól majd. Kelta fesztivál Az ősi kelta kultúra több ágával is megismerkedhetnek azok, akik részt vesznek április 21-én és 22-én azon a fesztiválon, me­lyet Pécsett a DOZSO-ban szerveznek. Ez az első olyan ta­lálkozó Magyarországon, ahol nem csak a brit szigetek zenéje kap helyet, hanem lesz színházi és bábszínházi bemutató, iro­dalmi előadás, népmesélés is, Cornwall megye ételei, italai és táncai mellett. 40 éves a siklósi gimnázium Idén ünnepli létrejöttének 40. évfordulóját a siklósi Táncsics Mihály Gimnázium. Ebből az alkalomból április 21-én és 22- én ünnepi megemlékezéseket, osztálytalálkozókat tartanak, iskolatörténeti kiállítás nyílik, sportversenyek, bemutatkozó műsorok zajlanak. A rendez­vénysorozat keretében egykori diákokból megalakul a Tán­csics Baráti Kör, mely alapít­ványi keretben később ösztön­díjakkal, jutalmakkal kívánja támogatni a mai diákok kie­melkedő tanulmányi, művé­szeti és sportteljesítményeit, il­letve a tanárok magasszintű to­vább- és önképzését. Tanulási zavarok feloldása Olvasás-és írászavarok, számo­lási nehézségek, szorongások, beszédhibák eredményesen ja­víthatók azzal a módszerrel, melyet Péter János, a Magyar- országi Kineziológusok Szö­vetsége elnöke tart Pécsett, a Szivárvány gyermekházban, április 18-án 17 órakor. Később tanfolyamokon is elsajátítható lesz a módszer. i I 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents