Új Dunántúli Napló, 1995. április (6. évfolyam, 89-117. szám)
1995-04-15 / 103. szám
8 DUnántúli Napló Kultúra - Művészet 1995. április 15., szombat Szüts Miklós csendéletei Csendélet fekete bögrével és késsel (olaj, vászon, 1993) Ötven éve született Budapesten az a festőművész, akinek visz- szafogott hangulatú csendéleteiből a Művészetek Házában nyílt kiállítás Pécsett. Szüts Miklós munkáit először láthatjuk itt. György Péter e szavakkal mutatja be őt az igazi értékre fogékonyaknak: „Szüts Miklós - akit nem bánt senki, akit nem nyomnak el, s aki maga sem bánt senkit, nem nyom el másokat - elvonul saját mindennapi életéből, eltűnik ebből a városból, ahol élünk, kolostorba megy, hogy magával maradjon. Festeni megy - önismereti gyakorlat ez. A világon minden hely alkalmas a csendre. Az Istennek - tudjuk a költőtől - bármely pillanat alkalmas egy ima meghallgatására. H. I. Gy. Tizenkét dühös ember Bemutató előadás a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában „Korunkban, amikor a hiábavalóság érzete nyűgöz le sok embert, amikor halálos tétlenség fenyegeti a szívet, jó, ha olyan művészi forma van birtokunkban, amely lényege szerint cselekvést kíván” - írta Arthur Miller a színházról, éppen harminc esztendeje. Ma is érvényes gondolatához hozzáfűzhetjük, hogy az igazi színpadon a beszéd maga is akcióvá válik, s a jó előadás azzal az élménynyel ajándékoz meg bennünket, hogy általa mintegy „tetten érjük” a szavakat. Számomra ezt jelentette a Tizenkét dühös ember pécsi bemutatója. A darab szerzője, Reginaid Rose, több változatban is kidolgozta művét, amely színdarabként és tévéjátékként is a közönség elé került, sőt Sidney Lumet méltán híressé vált filmjének forgatókönyvét szintén maga az író vetette papírra. E szövegvariánsok egyaránt arról tanúskodnak, hogy a mű, természetéből adódóan, előadásra készült, hőseit, olvasva, csak vázlatoknak érezzük, dramaturgiai funkcióba helyezett típusoknak, s ezekből hús-vér jellemet formálni mindenkor a színészek hálás, ám egyáltalán nem könnyű feladta. A pécsi előadás szereplői ennek megbízható egyéni teljesítésén túl kiegyensúlyozott és lendületes összjátékot is produkálnak, ami az esküdtszéki tárgyalás megjelenítését súlyos emberi drámává nemesíti. És ez alapvetően a rendező érdeme. Pedig Csiszár Imre helyzete, még ha úgynevezett sikerdarabról van is szó, a jó szereposztás és a feladatukat pontosan értő színészek mellett sem volt egyszerű. Reginald Rose ugyanis színművének megalkotásakor ösztönösen ráérzett néhány dramaturgiai szempontból hasznosítható tudományág, jelesül a szociálpszichológia és a beszédaktus-elmélet kortárs eredményeire, ennek következtében pedig egy mai előadásnak feltétlenül kamatoztatnia kell például a kutatásnak az emberi interakciókkal valamint a beszédtevékenység aspektusaival kapcsolatos felismeréseit. A látottak alapján elmondhatjuk, hogy Csiszár Imre ebben az összefüggésben is felkészülten fogott munkához, de ugyanakkor arra is képes volt, hogy elméleti tudását tizenkét magatartás hiteles ábrázolása mögé rejtse. A rendező elgondolását legszemléletesebben a szemünk elé táruló, világosan tagolt és logikusan szervezett tér élménye közvetíti. A színészek, a témából adódóan, egy hosszú tárgyalóasztal körül foglalnak helyet, azt is jelezve, hogy az rámutat. Ezáltal alakítása, Bali- kóéhoz hasonlóan, szintén belülről fakad. Kettejük majd- nem-kézfogása, a szenvedélyes, sőt helyenként könyörtelen vita végén, az előadás talán legnagyobb pillanata. Rendkívül fontos eleme a drámai szituációnak a 4. esküdt alakja is, aki a 8. esküdttel rokon intellektuális alkat, s jóllehet a szövegkönyv kissé mostohán kezeli e szerepet, Mora- vetz Levente azért mégis rádöbbent bennünket, hogy a szenvedélyek összeütközése mellett az észérvek csatájának is tanúi vagyunk. Ehhez a stabil trióhoz társul a többi szereplő szólama: Pi- linczes József dühös indulata, Molnár Csaba sérülékeny elfogultsága (ő, vagyis az 5. esküdt, a vádlottéhoz hasonló külvárosi környezetből érkezett), Kovács Dénes tapasztalt, bölcs öregember, N. Szabó Sándor figurájának tétovaságból fakadó kiszolgáltatottsága, Stenczer Béla becsületes munkása, Németh János kritikus portréja egy döbbenetesen felületes emberről, továbbá Rázga Miklós banktisztviselője, Krim Adám bevándorlója, Bánky Gábor 1. esküdtje és Ujláb Tamás altisztje. Tizenkét izgalmas szerep talált tehát megfelelő, méltó gazdára Pécsett. Az előadás értéke elválaszthatatlan ettől a ténytől. „Alapos munkát végzett” - mondja a 8. esküdtről vitapartnere az egyik jelenetben. Én most szeretném e mondatot, a „dühös emberek” világából kiemelve, az előadás valamennyi résztvevőjére alkalmazni. Nagy Imre Jelenet a darabból, előtérben Balikó Tamás általuk képviselt magatartások is „körbefogják” az apagyilkossággal vádolt fiúnak a per tárgyát képező sorsát, más-más nézőpontból s egymástól eltérő módon viszonyulva ahhoz, mint ahogy, egy még tágabb ívet alkotva, a kettéosztott pubebben különbözik legélesebben a többitől, akik eleve kész ítélettel érkeztek a terembe, arról ellenben meg van győződve, hogy az adott bizonyítékok alapján nem szabad villamosz- székbe küldeni a vádlottat. Ezért fordul szembe a formális Az előadást Csiszár Imre rendezésében láthatja a pécsi közönség MÜLLER ANDREA FELVÉTELEI likum is, az asztal két hosszanti oldalával párhuzamosan, részesévé válik a tárgyalás eseménysorának s a felforrósodó vitának. Fentebb az egységes hatást keltő összjátékot dicsértem, s úgy vélem, joggal, de hozzá kell tennem, hogy ez viszont három, igen határozottan kiemelt „vezérszólamra” épül. Ezek közül is a Balikó Tamás által megformált figura a leginkább meghatározó. A 8. esküdt nem tudja, mi az igazság, éppen ügyintézés emberi méltóságot sértő mechanizmusával és az előítéletből táplálkozó indulatokkal. Balikó egyszerű és visz- szafogott stílusban játszik el egy összetett folyamatot: miközben álláspontja elfogadására készteti társait, pozíciójának lelki bázisát is fokozatosan kiépíti, azaz önmagával is megmérkőzik. Méltó partnere Andorai Péter, aki a 3. esküdt elvakult gyűlöletének mélyén a személyes sérelemre is igen meggyőzően A Széchenyi kórusai CD-lemezen Minden tekintetben kitűnő minőségű CD-lemezt jelentetett meg a pécsi Széchenyi István Gimnázium és Szak- középiskola minap jubilált tíz éves fiúkórusa, illetve 15 esztendős vegyeskara. A város általános- és középiskolai zenei együttesei (így a Széchenyi Gimnázium is) már jelentettek meg műsoros magnó- kazettát, hanglemezt, de ez az első eset, hogy középiskolai énekkarok CD-lemezen jelentkeznek. S ez országos viszonylatban is ritkaságnak számít. A megszólaló 21 darab a középkortól napjaink zenéjéig (Eben, Birtalan, Marzi művei, blues-ok, spirituálék) hatalmas és értékes keresztmetszetét adja a kórusirodalom történetének. Persze, nem hiányoznak a nagy 20. századi magyar klasszikusok, Bartók, Kodály, Bárdos, az idén 90 esztendős Farkas Ferenc kompozíciói, feldolgozásai sem. Külön ki kell emelnünk a két kórus szép, hiteles latin kiejtését, szövegmondását, mely sajnos, elég ritka a magyar énekkaroknál. Mindkét együttes - talán méginkább a fiúkar - a legmagasabb színvonalon szólaltatja meg a műveket. Ez elsősorban a kórusok kamagyáSZÉCHÉNYI ISTVÁN GIMNÁZIUM ÉS SZAKKÖZÉPISKOLA VEGYES KARA ÉS FfÚHAKA I DIRIGENT: NAGY ERNŐ nak, a Tillai Aurél karvezetői iskolájából indult Nagy Ernő-nek az érdeme. Kitűnő akusztikájú helyeket választottak a felvételre; a Lyceum- és a Ferences-templomot. A hangszeres kísérők (Gyöngyösi István, Polányi Tamás és Tihanyi Attila), valamint a szólóénekesek (Horváth Andrea, Oszvald Levente és Polányi Tamás) méltó társai a két énekkarnak. Kár, hogy a kísérő-füzet elég sok hibát, pontatlanságot tartalmaz (pl: Bárdos halálozási éve, a két kórus finn, francia koncert-turnéinak „elhallgatása”). A felvételt készítő pécsi „do-lá”-stúdió (ifj. Dobos László irányításával) itt is mintaszerű, jó munkát végzett. Ivasivka Mátyás Bán Zsuzsa: A vendég Úgy esett be az ajtón, és mindenki rémülten rezzent össze. Nagyon előkelő parti volt újgazdagéknál, fehér ruhás pincérek töltögették az italokat, svédasztal, halk zene, némelyik hölgy talpig aranyban. A vendéget senki nem ismerte, de azért felsegítették, mert nem tudták, ki hívta meg. Ezt momentán nem lehetett tisztázni, úgyhogy leültették az idegent egy székre, és az egyik pincér tálcán konyakot vitt oda neki. Azt megitta, aztán mindenkire rámosoly- gott. Volt valami rejtélyes a mosolyában, ezért kényszeredetten visszamosolyogtak rá. Éttől oldódott kicsit az imént felborult hangulat. Kezdtek az emberek megint egymáshoz beszélgetni, és mire megint odapillantottak a székre, ahol az idegen ült az előbb, már nem látták. Elvegyült a társaságban. Valaki meghívta, különben nem kerülhetett volna ide, tehát nem foglalkoztak többet a dologgal. A zene kezdett egy kicsit álmosító lenni, ezért valaki azt javasolta, legyen egy kis tánc! Volt erre megfelelően kialakított helyiség a házban, teremszerű, néhány tükör itt-ott, fényes parketta. A zenekar - mert természetesen azt is fogadtak - elsőre egy foxt- rottot kezdett játszani. A házigazda felkérte annak a bankárnak a feleségét, akinek az óriási, fedezet nélküli kölcsönt köszönhette. Nagyon jól ropták, szakszerűen, látszott, hogy mindketten jártak tánciskolába. őket aztán egy másik pár követte, majd a harmadik, és nemsokára ott ugrált mindenki a teremben. A vendég addig a másik helyiségben a svédasztalt kezdte kerülgetni. De nem sokáig tétovázott, belevágott a közepibe, ahogy népiesen mondanak. Fogott egy tálcát, egy villát, és mindenhonnan kiszedegetve a sonkaszeleteket, száraz karajsülteket; egy kis kaviár, egy kis majonéze krumpli, meg miegymás. Énni kezdett hevesen, a kényszerszeleteket megelőzte, mert minek aprózza ilyenekkel az élvezeteket? Alit, vadul evett, és végtelenül jól érezte magát. Néha fel is sóhajtott örömében. A pincérek nézték. Nem tudták, ki ez az ember, így nem avatkoztak közbe. Inkább italostálcákkal bementek a táncterembe, a falak mellé álltak körbe. A vendég végre jóllakott. Csipegetett még innen-onnan, ami kedvére volt, aztán hallotta, hogy kávézni hívnak mindenkit a kis szalonba. Kerek asztalkák, kényelmes fotelek, visszafogott, derűs világítás. Valami megmagyarázhatatlan, kellemes illat. Kávé, vanília, virág. Nagyon kedves volt az egész. A vendég lerogyott az egyik plüss- huzatú fotelbe, és elsüllyedt benne. A térde az orrát verte. Érezte, hogy innen nehezen fog felkelni, így hát inkább még jobban befészkelődött, és várta, hogy mi lesz. Mások is leültek az asztalok köré, meglátták, hogy ő ott van, de még mindig nem tudták, mit kezdjenek vele. Rámosolyogtak, ő meg vissza, nagy bizalommal. Odatettek eléje egy tálcát, kávét, pincért, aki odasietett, hátha szükség van rá. Viszont a csésze még mindig ott laffogott a kisujj án. Most már mindegy. Csapott még egyet, erre nagy örömére tényleg elrepült a csésze, de pont a bankárt találta úgy szemközt, hogy tutulni kezdett, mint egy holdkórus kutya. Nahát, ilyen malőr! Mindenki el volt hűlve. Éel volt háborodva. X. úr, a bank igazgatója, aki annyi érdemet szerzett magának a múltban, mert üldözték, meg minden. Most meg dagad az orra, és nem is áll jól neki. Hát azért ilyen tülök orral. . . valahogy nem néz ki olyan elegánsnak! Hirtelen senki nem tudta, mit tegyen ebben a végtelenül kínos és váratlan helyzetben. A dilemmát a vendég oldotta meg azzal, hogy mindenkire rámosoly- gott, és kisétált a házból. Csak úgy kiment. Nem köszönt, semmi. Becsukta az ajtót maga után. A társaság nehezen ocsúdott fel megdöbbenéséből. Tulajdonképpen mi volt ez? Mi volt ez?! Valaki csak úgy behatolt, és elrontotta az egész estéjüket. Rossz előérzetük támadt. Látták lakásaikat, házaikat, a fizetésüket. Ha mindebbe belecsöppen egy ilyen, mi lesz velük?
