Új Dunántúli Napló, 1995. április (6. évfolyam, 89-117. szám)
1995-04-07 / 95. szám
1995. április 7., péntek Háttér Dünántúli Napló 11 Pártok megítélése az ország nyugati felében Második helyen az FKgP "Ha most vasárnap lennének a parlamenti választások Ön melyik pártra szavazna?" (a válaszok százalékos megoszlása a választókorú népesség körében a nyugati országrészben illetve az egész országban) a nyugati országrész adatai: országos adatok: nem szavazna, bizonytalan egyéb párt ISZONDAI ÍTPSÖSl A Szonda Ipsos közvéleménykutatása szerint márciusban jelentősen változott a politikai pártok megítélése. Az MSZP ugyan megőrizte vezető helyét, - az itteni polgárok 17%-a tekinti továbbra is a leginkább elfogadható tömörülésnek (országosan is 17%) - de a második helyen az FKGP 15%-os támogatottsággal (az egész ország területére számítva 11 %) megelőzte az SZDSZ-t. A szabad demokratáknak jutó 12%- nyi szimpátiaszavazat már csak a harmadik helyezéshez volt elegendő (országosan 11 %-ot kapott a párt). A Fidesz és az MDF a nyugati megyékben 6- 6%-os szavazótábomak örvendhet (a Fidesz országosan 8%-ot, az MDF 6%-ot ért el). A KDNP híveinek aránya 3% (országos szinten valamivel nagyobb, 5%). Az itteni polgárok 3%-a szavazna olyan pártra, mely nem került be a parlamentbe (a többi régió bevonásával 4%), ebből a Vállalkozók Pártjára kapna 2 %-ot... A pártok iránti rokonszenv változásának egyik kézzelfoghatójele, hogy a kisgazda hívek aránya az elmúlt egy hónapban 5%-kal nőtt. Ezen kívül csupán az MDF tábor növekedett - 1%-kal. Ezzel szemben az SZDSZ szavazóiból 4%-nyian távolodtak el. A Fidesz esetében a csökkenés 1%-os, a KDNP és az MSZP esetében 2- 2%-os. A Dunántúlon a megkérdezettek 52%-a (országosan 49%) biztos benne, hogy ha a közeljövőben választásokat tartanának, elmenne szavazni. Közülük 84%-nyian határozott elképzeléssel rendelkeznek arról is, hogy kit támogatnának. E csoport 30%-a az MSZP-re szavazna (az egész ország területére számítva is 30%). Az FKGP-re voksolna a politikai^ lag aktív választók 22%-a (a többi régióval együtt 17%-a), az SZDSZ mögé sorakozna fel 18% (országosan is 18%). Az elképzelt parlamenti választás alkalmával az MDF és a Fidesz 11 -11 % támogatóra számíthatna (országosan a Fidesz 12%-ot, az MDF 10%-ot kapna). A KDNP 5%-os súlyt képviselne (országosan 8%) a Dunántúlon. A parlamenten kívüli politikai erők együtt 4%- nyi szavazót remélhetnének (5%-ot országos szinten). Márciusban a legnagyobb ellenszenvet az MSZP váltotta ki. A megkérdezettek 23%-a nem szavazna a szocialistákra (országosan 19%). Az FKGP a polgárok 13%-ában (országosan 12%-ban) keltett bizalmatlanságot az elmúlt időszakban. Az MDF-fel szembenállók köre a felmérés idején 9% volt (országos összesítésben 10%). 5%-a tartja távol magát a Fi- desztől (országos viszonylatban 4%); 3% érez bizalmatlanságot a KDNP-vel szemben. Ugyan- ennyien tanúsítanak ellenszenvet SZDSZ-szel szemben (országosan 2%). Február hónaphoz viszonyítva a Dunántúlon a legnagyobb változás, hogy 10%-kal nőtt az MSZP-vei szemben ellenérzéseket táplálók aránya. Az FKGP és a Fidesz ellenszenvtáborának nagysága 2-2%-kal bővült. Az SZDSZ- szel kapcsolatban 1%-os növekedés volt megfigyelhető. A KDNP-t bírálók aránya nem változott, az MDF-fel szemben ellenszenvet táplálók száma 3%-kal csökkent az elmúlt hónapban. * A kérdezés ideje: 1995 március 10-21. A kérdezés módja: személyes kérdőíves lekérdezés Az alapsokaság: minden felnőtt állandó dunántúli lakóhellyel rendelkező magyar állampolgár A minta: 326 fő a Dunántúlon A minta és az alapsokaság nem, kor és lakóhely-típus szerinti megoszlása azonosnak tekinthető I ~ "Ha most vasárnap lennének a parlamenti választások Ön melyik pártra nem szavazna semmiképpen sem?" (a válaszok százalékos megoszlása a választókorú népesség körében a nyugati országrészben illetve az egész országban) a nyugati országrész adatai: országos adatok: ítpsosI Élesebb határvonalat a gazdasági és a politikai karrierpályák között! Nyilvános pénzek és a demokrácia Hetek óta arról írnak az angol újságok, hogy sok, vagy kevés a privatizált angol vállalatok vezetőinek a fizetése. Az egyik tábor azon háborog, hogy háromszor akkora, mint az állami elődeiké volt, a másik pedig azon, hogy csak harmada annak, amennyit egy hasonló vállalat vezetője az Egyesült Államokban keres. A vitához legfeljebb annyit érdemes hozzátenni, hogy minden olyan országban, ahol az utóbbi évtizedekben az átlagosnál gyorsabb gazdasági eredményt értek el, relatív nagyon alacsony a nagyvállati vezetők fizetése, nemcsak tört része annak, amit az Egyesült Államokban hasonló munkáért fizetnek. Alacsonyabb mint nálunk, ha azt-az átlagos munkásfizetés százalékában fejezzük ki. Márpedig ez az egyedüli helyes viszonyítási alap. Azon a szakmabeliek csak mosolyognának, ha a munkások kémének amerikai fizetést, de azt komolyan veszik, hogy a vezető menedzserek fizetését a gazdag társadalmakban elérthez kellene igazítani. Nem is a felháborítóan magas fizetések ellen akarok agitálni, csak azon botránkozom, hogy nálunk az titok, ami minden nyugati demokráciában széles körben publikált. Nyugaton tele vannak az újságok azzal, hogy ki mennyit keres otthon és mennyit keresnek hasonló munkakörben külföldön. Sőt adóbevallások idején azzal is: ki mennyit térit ebből vissza adó formájában az államkasz- szába! Erről támadt a bátor gondolatom: mi lenne, ha ebben a tekintetben is követnénk a nyugati példát? Néhány jelenlegi, sokat nyilatkozó politikusunknak ez esetben alighanem vissza kellene vonulnia a közéletből. Hiszen milyen alapon beszélhetne néhányuk arról, hogy országunkra a túlfogyasztás a jellemző, hogy vissza kell fogni az állami alkalmazottak és az állami vállalatoknál dolgozók bérét, ha a nyilatkozat mellé oda kellene írni, hogy az előző évben mekkora volt az illető úr fizetése, hogyan alakultak a bérek és a létszám az általa vezetett banknál, vagy vállalatnál? Egy ilyen feltételezéshez bátor fantázia kell, hiszen olyan országban, ahol mindez nyíltan történik, nem vállalja lelkesen a jelenlegihez hasonló gazdaság- politika levezénylését az, aki a fenti adatokat nem hozza nyilvánosságra. Nálunk nemcsak az hétpecsétes titok, hogy ki volt ügynök, hanem az is, hogy ki és hogyan volt haszonélvezője a rendszerváltásnak. Ennek a sajtó által is szentnek tartott titkolózásnak következménye az, hogy nálunk az is pályázhat politikai karrierre, aki nem mondott le a gyors meggazdagodás lehetőségéről, legfeljebb időlegesen felfüggeszti azt. Felváltva csinálja. Azért gazdagodik, hogy politizálhasson, azért politizál, hogy még jobban gazdagodhasson. Félreértés ne essék, én soha nem szóltam és nem is fogok szólni az ellen, hogy valaki nem politikai hatalomra, hanem gazdagságra törekszik, sőt nagyon tisztelem a meggazdagodó vállalkozókat. De csak annak alapján, hogy spekuláció és korrupció nélkül mennyit keresnek! Az is rendjén van, ha valaki lemond a politikai hatalom érdekében arról, hogy gazdag legyen. Az ellen azonban tiltakozom, s a közerkölcs még inkább, hogy a kettőt össze lehessen kapcsolni. Ezen gondolatok közepette néztem végig az országok során. Csak azok az országok értek el a többieknél gyorsabb gazdasági és társadalmi eredményeket, ahol élesebb határvonalat vontak a két karrierpálya közé. Ahol pedig e két célt egybe lehetett kapcsolni, ott nemcsak az erkölcsi, de a gazdasági lemaradás is katasztrofális. Ez az összekapcsolás a nálunk terjedőnél is jobban jellemzője Latin-Amerika és Afrika országainak. De mi - ugye - nem ezekhez akarunk csatlakozni? Dr. Kopátsy Sándor Közöny? V alamikor még előre figyelmeztettek a képernyőn rövidesen megjelenő borzalmakra. A gyengébb idegzetűeket óvva a látvány-sokktól. Aztán megváltozott a dolgok rendje. Hozzászoktunk előbb a türelmetlenséghez, az intoleranciához, később a durvasághoz, a pusztításhoz. Tükrözi ezt a nyelvi „kultúránk”, a politikai közéletünk, tartalmazzák emberi kapcsolataink, közvetítik az újságok, ám mindenekelőtt a televízió. Közben élenjárók lettünk az „önsorsrontásban”, s megszoktuk az egymás-pusztítást is. Szellemi lövegekkel és sorozatvető fegyverekkel egyaránt. Kinek, mi adott meg ebben a szerencsétlen régióban. Mindeközben hozzáedződtünk a világhoz is. Litvániához és Grúziához, Horvátországhoz és Boszniához, még a Csecsenföld nevét is megtanultuk. Ki tudta egykor, hol van Groznij? Azóta naponta látjuk rommá lőtt házait, lövedékszabdalta utcáit és tereit, földönfutóvá lett egykori lakóit. Sőt „hozzászoktunk” már a temetetlen holtakhoz is, a csikorgó hernyótalpakhoz, a váratlanul becsapódó és alattomosan gyilkoló lövedékekhez. Közönnyel nézzük a pincelakók nyomorát. El sem jut fülünkig a síró anyák jajszava. Fásult közönnyel ülünk a képernyők előtt. Hallgatjuk az újabb ütközetekről szóló híreket, nézzük az újabb öldöklésekről tanúskodó képeket. A látvány a hangulatunkat már alig-alig befolyásolja. Legfeljebb csettintve csodáljuk a haditechnika újabb vívmányát .. . Csoda-e hát ez a sajátosan beletörődő közöny? Hiszen akik tehetnének a változásokért, azok, ki tudja milyen megfontolásokból, hallgatnak. Birodalmi érdekről és egységről, nemzeti szempontokról, európai békéről és biztonságról, legalábbis ezek vágyáról és óhajáról szól, álmodozik a Nyugat. Emberi jogokat vizsgál vagy vizsgáltat ott, ahol közönséges népirtás folyik. Szemet húny afölött, amit el kellene ítélnie. E „konzekvens” magatartás következményeit a tőlünk délre dúló harcok kilá- tástalanságából elég jól ismerjük. De nem különb a Kelet sem. Az egykori birodalom most visszavág. Bűnözőkről szól ott, hol hazafiak vannak. Győzelmekről tudósít akkor, amikor a hadicsőd az igaz. Vezére pezsgőspoharat emel megtévesztő mosoly kíséretében a magasba akkor, amikor fekete szalagot kellene tűznie, őszintén adózva a gyásznak, a nagyhatalmi politika áldozataként, értelmetlenül elhunytaknak. Álszent a világ? Hazug a politika? Megtévesztőek a politikusok? Hamis a látszat, alig kibogodzható a való? A „béke már, legyen vége már” vágya alig vibrál ott a feszültségszította politika levegőjében? Vagy ha ott is van sokak lelke mélyén, épp nekik az „egyszerű” állampolgároknak nincs erejük, lehetőségük, eszközük ahhoz, hogy megzabolázzák a világon mindenütt elszabadult indulatokat? Ennyire mély a közönyünk? így elfásultunk? Ennyire megtévedtünk? így elveszítettük a józan ítélőképességünket? Az érzelmek rabjaivá lettünk. A nemzeti, a faji, a vallási, az etnikai előítéleteké? A múlté? A jelené? Avagy elveszítettük minden hitünket? A változtatni akarás és tudás képességét? Vagy talán csak rádöbbentünk, hogy nem történt semmi más, mint „közelebb” került hozzánk a világ, ami korábban sem volt jobb, csak kevésbé ismert? Csak akkor tőlünk távol(abb) dúltak az értelmetlen és véres ütközetek? Ám akkor is, ma is, nagyhatalmi, nacionalista, mondjuk ki imperialista és még ki tudja milyen érdekek szolgálatában? Avagy egészen mást takar a hallgatásunk és a közönyünk? Félelmeket bújtat? Remények elvesztését őrzi? Azt, hogy féltjük a már elértet, a nehezen megszerzettet, a saját magunk által kikínló- dottat? A demokráciát, a piacgazdaságot? A békét és - csaknem leírom -, a biztonságot? Az új viszonyok amúgy kegyetlenül nehéz, ám mégiscsak megőrzésre méltó állapotát? A „lehetne ennél rosszabb is” tudatát? Azt, hogy a környékünkön kattogó fegyverek helyett azért többnyire mégis csak a jog itt az életszervező erő? Igaz, mondhatná bárki, hogy rajta kivül még az összefonódások és a kapcsolatok, az igazodások és az érdekcsoporthoz tartozások, a színlelések és a hazugságok, a nagy csalások és a köpönyegváltások, a szekértáborhoz kötődések és még sok minden más is. De azért mindezek ellenére mégis a jog maradt az alapvető életszabályozó erő. S körbetekintve a világban minden okunk megvan arra, hogy őrizzük a meglévőt, aggódjunk az elvesztése miatt, protestáljunk fenyegető veszélyei okán. Ezért jogos a kérdés: Szemet húnyhatunk-e afölött, hogy kis és nagynemzeti nacionalizmusok itt ma is a fő mozgatórugók? Hallgathatunk-e arról, hogy milyen veszélyeket hordoznak ma is, akárcsak a múltban, magukban? Összemoshatjuk-e őket egymással akkor, amikor az egyiknek a hódító, a másikat bekebelezni akaró törekvései a dominánsak, míg a másiknak a nemzeti létet megvédő, megőrző funkciója a döntő? Semlegesnek tűnő, ám a Keletet alig értő magatartása ellenére tudja ezt jól a Nyugat is. Nagypolitikai megfontolásokból avagy kontinentális, regionális érdekekből, mégis szemet húny előbbiek eltérő szerepe, törekvése és funkciója felett. Kinek használ vele? A délszláv válságból ítélve senkinek. N ekünk nem kell ugyanezt tennünk. Állampolgárként nyugodtan nevükön nevezhetjük a dolgokat, mindent egyszerűen annak, ami: a hódítást, a genocídiumot, a gyarmati háborút egyik oldaláról, a szülőföld védelmét, a honvédelmet a másikról. Nem kölcsönözve az előbbinek a demokráciáért folyó szent háború kifejezést, utóbbinak a szakadárok bűnös tébolya terminológiát. Most valószínűleg ennyit tehetünk. De vannak olyan történelmi pillanatok, amikor a dolgok önazonosságának helyreállítása egyenlő a közönnyel való szakítással. Szirtes Gábor * t
