Új Dunántúli Napló, 1994. december (5. évfolyam, 331-359. szám)
1994-12-29 / 357. szám
10 üj Dunántúlt napló Vállalkozások - Üzlet 1994. december 29., csütörtök Mi is az a private banking? A nemrégiben átadott Polgári Bank pécsi fiókja elsősorban az úgynevezett „private banking” szolgáltatások kínálatára alakult. De mi is az a „private banking”? A magánbanktársaság - ahogyan a „privat bankinget” lefordíthatjuk - érthető lenne úgy, hogy a magánkézben lévő bank szolgáltatásaira gondolunk. Valójában napjainkban ez a kifejezés egy speciális szolgáltatást takar a jelentősebb mozgósítható vagyonnal rendelkezőknek, illetve a gazdagokat nevén nem nevezni kívánó amerikai szó- használat szerint a „magas nettó jövedelmű egyének” számára. Ez az üzletág különböző formákat ölt, más szóval a „private banking” nem más, mint szolgáltatások egész sorának eladása a vagyonuk nagysága alapján meghatározott ügyfélkörnek, legyen szó akár befektetendő értékpapír és ingatlan ügyletek lebonyolításáról, akár az ügyfél gazdagságára alapozott biztosíték nélküli hitelek nyitásáról és más egyéb üzletekről. Hogy ki a magánbanki ügyfél, az függ a banktól és attól a piactól, ahol a pénzintézet tevékenykedik. Amerikában a küszöb 1 millió dollár likvid vagyon, míg Angliában ennek az összegnek körülbelül a fele. Természetesen ezeket a küszöböket nem kell szigorúan venni. Nem valószínű, hogy egy bank egy új ügyfélnek az ötvenezer dolláros kezdő betétjét nem fogja elfogadni, ha tudja, hogy az ügyfélnek milliói vannak. A „private banking”, mint kifejezés abból ered, hogy az effajta szolgáltatást a nagy, elismert, sokszor dinasztiák tulajdonában lévő magánbankok kezdték el sikerrel űzni. Olyan bankok, amelyekben a tulajdonosok és családtagjaik a bank aktív vezetői és felelős dolgozói, akik saját vagyonukat és egzisztenciájukat védik, amikor a bank jó hírét és az ügyfél vagyonát növelik. A privátbank egyik őse a tanácsadó, aki a tőke felhalmozásában, a tőkejavak értékének megőrzésében nyújtott segítséget. A privátbankár akkor tudott (és tud) a legjobban szolgálni, ha ő a leggyakorlottabb a pénz- és értékpapírpiacon, ha az ő ügyfelei tudják kimutatni a legmagasabb növekedést, az ő tanácsai bizonyulnak a legidőszerűbbnek a beruházási döntéseknél. A világ legismertebb privátbankárai sem a széles körű lakosság, sem az újságolvasók körében nem felkapott személyek. Szakértelmük a privátbank megbízhatóságának az alapja, és a legnagyobb örökségük a megbízhatóság és a pontosság. A munkaidő minden második perce kárba vész A munkaidő 49 százalékát, vagyis nagyjából minden második percet elfecséreljük - legalábbis ez derül ki abból a felmérésből, amelyet a Czipin & Partner nemzetközi termelékenységi tanácsadó szervezet készített. Eddig 17 magyar ipari és kereskedelmi vállalat tevékenységét analizálták, az itt felvett adatok alapján derítették ki, hogy az ott dolgozók átlagosan a munkaidő 51 százalékát fordítják tényleges munkavégzésre. Mellesleg nemzetközi összehasonlításban ez az arány nem is a legrosszabb, megfelel az átlagnak, amelyeket a tanácsadó szervezet az elmúlt tíz évben öt ország közel 70 vállalatánál végzett felmérése alapján állapított meg. A cég többek között analizálta a nem hatékony munkaidő kihasználás okait is, s kiderítették, hogy ennek 30 százalékban a rossz irányítás, 27 százalékban a nem megfelelő kommunikáció, 16 százalékban a hibás vezetés, 15 százalékban a nem kielégítő képzettségi szint és csak 12 százalékban az általában bűnbakként kikiáltott rossz munkamorál az okozója. A Czipin & Partner következtetéseit a gyakorlat nyelvére lefordítva azt kapjuk, hogy az üzemekben évente átlagosan 110 munkanap úgy telik el, hogy közben új érték nem keletkezik. Ebből 30 munkanap azért esik ki, mert a vállalatoknak, illetve a menedzsereknek nincsenek megfelelő eszközeik a meglévő kapacitások optimális kihasználására. A szervezet munkatársai összesen 7 ezer munkaórát töltöttek el a magyarországi üzemekben, s mellesleg azt is megállapították, hogy gyakorlatilag ismeretlenek, illetve nem használatosak a modem tervezési-vezetési módszerek. Az anyagok, szerszámok nincsenek megfelelő időben és helyen, és igazából senki sem teljes egészében áttekinteni a meglévő gépi és munkaerő kapacitásokat. Majdnem egy hónapnyi munkaidő azért vész kárba, mert a vállalatoknál az információ áramlása nem megfelelő: a téves tájékoztatás miatt rengeteg időbe kerülhet a dolgozóknak, amíg kérdezősködéssel a szükséges adatok birtokába jutnak. A megfelelő kommunikáció hiányában a vezetők nem gondolkodnak tovább saját részlegüknél, s jóformán elő sem fordul, hogy a dolgozóknak bemutatnák más részlegek munkáját is. Tipikus ezen kívül a magyar üzemekben, hogy a munkakörök erősen specializálódtak, s emiatt nehéz a dolgozók átcsoportosítása. MI MOTIVÁLJA A KORMÁNY INTÉZKEDÉSIT? Szigorúbb vámok - keresettebb magyar áruk A kormány kemény vámszigorításokat kíván bevezetni a jövő évtől, s ez összefügg az export-import közötti aránytalanságokkal. Az utóbbi években 30 százalékkal nőtt az importunk, s ehhez képest az export mennyisége változatlan maradt. Mi ennek az oka? Egyrészt az ipari termelésünk visszaesése: ha ugyanis nem gyártunk, nincs mit eladni. Másrészt a vámok nem védték kellően a hazai ipart és mezőgazdaságot. Most talán megtört ajég, hiszen novembertől felemelték az agrárvámokat, s várható a gépkocsik importjára kiszabott vámok emelése. Azt a tényt, hogy az ország importigénye nagy, senki sem vitatja. Az utóbbi időkben azonban annyira megugrott a külföldi áruk aránya, hogy valósággal kiszorítják a magyar termékeket a hazai piacról. A különböző vámemelések - ha közvetve is - az itthoni, s egyben olcsóbb gyártmányokra irányítják a vásárlók figyelmét. Persze ahhoz, hogy ezeket meg is vegyék, a vámtámogatás édes kevés. A döntő a kereslethez való alkalmazkodás, a jó minőség, a megfelelő ár és a tetszetős csomagolás. Mindezt együtt úgy hívják: versenyképesség. IPAROS PORTRÉ MOHÁCSRÓL Gyapjúszövés családi vállalkozásban A mohácsi családi ház műhelyében minden együtt van, amivel Divy Ottó és felesége, a gyapjúszövő iparos Zsuzsa asz- szony huszonnégy éve ismét űzi a férj családjából apáról fiúra szálló mesterséget, a gyapjú- szövést és -fonást. Négy szövőszék, s a farkasoló, kártoló, szá- lazó, gyűrűsfonó, cémázó és motringoló gépek, a nyersszínű és barna gyapjú halmai - ez az ami a műhelyben látható. A szakmaszeretetük láthatatlan. Arról kezük mozdulatai, szemeik simogató tekintete árulkodik, hogy élnek-halnak azért, amit csinálnak. A férj két éve rokkantnyugdíjas, a gyapjúpor okozta asztmatikus problémák miatt százalé- kolták le. Tipikus gyapjús betegség. Az ő anyai és apai nagyszülei, szülei, édesanyja nagybátyái is a gyapjú megmunkálásából éltek. Ahogy erővel, egészséggel bírja, besegít feleségének, s ilyenkor csakis azért szomorú, mert nem képes anynyit tenni, amennyit szeretne. Pedig őt eredetileg nem különösen érdekelte az egész, csak belenőtt. Apja nagybaracskai műhelyét és az iparát megszüntették az ötvenes években, s még jó, hogy a bajai posztóban folytathatta szakmáját, mígnem negyven éve áthelyezték Mohácsra felfejleszteni az akkortájt létrejövő Temaforgot. Ottót technikum várta Szegeden, de ő inkább az asztalos szakmát tanulta ki.-Csak kitört belőlem a dinasztikus szakmai örökség. A háziipari szövetkezetnek kezdtünk bedolgozni, az innen-on- nan összevásárolt gépelemek, alkatrészek működőképessé tétele után. Érdekes, előtte sose tanultam szőni, csak leültem a szövőszékhez és úgy ment, mint ha világéletemben mást se csináltam volna - emlékezik a férj.- Ottó apja tanított meg szőni és az ahhoz szükséges gyapjú fonására. Eleinte nehéz volt a betanulás, de ma már semmivel nem cserélném fel a szövőszéket - vallja Zsuzsa asszony. Tizenkét éve válthatták ki végre az ipart. Azóta a szakmájuk több mint hobbi, megélhetés. Még ha soha nem is gazdagodnak meg belőle. Ezt csak szerelemből lehet csinálni. Túlontúl munkaigényes a gyapjú fonása, szövése, s a mai világban meg kinek van vevőként minderre pénze? Örülnek, hogy a régió valamennyi kézműves megmozdulásán, különösen a számukra oly kedves magyarlu- kafai Vendel-napi búcsún is keresettek a falvédőik, faliképeik, hátizsákjaik, tarisznyáik, térítőik, párnáik, apróságaik. „Aki szereti a szépet természetes anyagból, az náluk mindig talál magának” - mondta portékáikról egy idős fafaragó. Munkáik még nem zsűrizet- tek. Ők a népi motívumokat modernizálják a mai igényekhez. Ki tudja, hány falvédőjük, faliképük található már idehaza és a nagyvilágban? B. M. L. FRISS ADATOK - LEMEZEN Az építkezés költsége kiszámítható A napokban megjelent az Építőipari Vállalkozói Programrendszer, amely tájékoztatást igyekszik nyújtani az aktuális piaci költségekről, az építőiparban alkalmazott középárakról, árufajtákról, gyártókról, az egyes munkafolyamatokhoz szükséges időtartamokról. Félévente felfrissítik majd az adattárat, mert a hagyományos nyomdai eljárásoknál korszerűbb és gyorsabb számítógépes programot dolgoztak ki, így akinek szüksége van rá, akár számítógépes lemezen is megveheti a kiadványt. Árucsoportonként több száz gyártónál és forgalmazónál az épít- tetőket érintő legfontosabb változásokról adnak információkat. A vállalkozók nyilván megtalálják majd a módját annak, hogy hozzáférhessenek az adatokhoz. De hogyan juthatnak hozzá a magán- személyek, akiknek csak egy-egy esetben van szükségük ilyen információkra? Az IPOSZ - az Ipartestületek Országos Szövetsége - mind a fővárosban, mind vidéken a helyi érdeklődők és az iparos szervezetek rendelkezésére bocsátja az adattárat így az építők és az építtetők a lakó-, illetve a működési területükön helyben kikalkulálhatják, mennyiért készülhet el az általuk megálmodott ház. Bánhegyi Zsuzsa Mire felépül végül a HÁZUNK ... Fotó: Tóth László „Ennyit az állásomról.. A fázós őszi szelekkel együtt rossz hírek is borzolnak bennünket. A munkaügyi miniszterasszony veszprémi gyárlátogatása során megerősítette, hogy jövőre több lesz a munkanélküli. A regisztrált 1,5 százalékos csökkenés ellenére is, mert a munkát vésztők egy- része nem jelentkezik nyilvántartásba vétel céljából a megyei munkaügyi központokban. Miért nem? Nyilván több okot lehetne felsorolni. De bizonyos, hogy ezek között nem utolsó helyen az a sokkhatás is szerepelhet, ami a munkavesztéssel együtt jár: az „úgyis hiába” reménytelenség, a bénultság, a feladás, a fatális várakozás arra, hogy a dolgok valahogy majd csak megoldódnak. A sokkhatásban benne foglaltatik bizonyos szégyenkezés is: a magyar társadalom a korábbiakban megszokta, hogy „a dolgos kézre mindig szükség van”, s akit elküldenek, annak okavan, tehát maga tehet róla, s ismerősei, barátai, környezete őt hibáztatja majd az állásvesztésért. Még mindig viszonylag új fogalom nálunk az úgynevezett strukturális munkanélküliség. Ez érintheti a legjobb olvasztárt, hengerészt, motorszerelőt, gépészmérnököt, építőmunkást, fejőnőt, aranykezű szerszámlakatost is. Nem is szólva a betanított és segédmunkások tíz- és tízezreiről, akik részint termelés súlyos visszaesése miatt, részint a technológia megváltozása miatt váltak feleslegessé. Azt, hogy ez milyen nehéz emberi-lélektani problémákat vet fel még a leggyorsabb technológiai változásokkal és a hullámzó munkanélküliséggel legrégebben együttélő fejlett ipari országokban is, érzékletesen mutatta be a magyar televízióban is sugárzott Ennyit az állásomról című amerikai film. Ebben egy amerikai kisváros munkásait lelkileg szinte leterítette a hír, hogy előbb modernizálják, majd eladják azt a sörgyárat amely munkát és megélhetést adott nekik, és már apjuknak is. Mindenki úgy érezte, hogy kihúzták a lábuk alól a talajt és tönkremegy minden, amit eddig biztosnak hittek, amit megszoktak. Csakhogy Amerika más. Mi sokkal felkészületlenebbek vagyunk arra a küzdelemre, amit most és még sokáig meg kell vívnia kinek-kinek a talponmaradásért, a megélhetésért: még akkor is, ha negyven-negyvenöt évvel ezelőtt nálunk sem volt ismeretlen a „köpködők”, a munkaközvetítő hivatalok világa. Köztudott, hogy egy társadalom gondolkozás- és magatartásmódjának az átépítése nem megy máról holnapra. A magyar társadalom szervezettsége gyenge és érdekvédelmi szövetkezései meglehetősen szétzilált állapotban vannak.. Emellett a paternalista állam leszoktatta polgárait az önsorsuk iránti felelősségről, a kezdeményezésről, a vállakozó optimizmusról, a lehetőségek és kockázatok mérlegeléséről, a meg nem szűnő aktivitásról. Ma ott tartunk, hogy sem a középkorú generáció, sem a fiatalok nem tudják, hogyan kell versenyben indulni egy állásért, pályázni, bemutatni önmagukat, tudásukat, képességeiket, alkalmazkodási és együttműködési tulajdonságaikat. A piacgazdaságban a munkaerő-árura is érvényes a kereslet és kínálat törvénye. A munkáltató az, aki válogathat és természetesen azt választja, akit legelőnyösebbnek lát. Személyzeti kérdésekkel avagy „korszerűbben” szólva humán- politikával foglalkozó vállalati és hivatalvezetők a megmondhatói annak, hogy a jelentkezők nagy többsége nem tud megfelelően elkészíteni egy ajánlkozó pályázatot. Személyes megbeszélésnél pedig nincs felkészítve arra, hogy mit tartson szem előtt a kedvező benyomás kialakítására. Nem veszi eléggé számításba, hogy az elhanyagolt, gyűrött külső, a borotválatlan arc, a csa- pongó-kapkodó beszéd, a gondatlanul megírt ajánlkozás, még akkor is lerontja esélyeit, ha egyébként tehetségben és tudásban nem szűkölködik és szakmai ismeretei megfelelőek. Egyáltalán nem véletlen, ha a nyugati képes magazinok szinte állandóan napirenden tartják a „hogyan pályázzunk” és a „hogyan keltsünk jó benyomást” témát hasábjaikon, minthogy ebben a versengésben a szubjektív gyakran többet nyom a latban, mint az objektív. Én magam Franciaországban találkoztam olyan technikusi képzettségű fiatallal, aki másfél évi munkanélülisége alatt több mint ötven álláshirdetést pályázott meg. Bevallotta, hogy az első visszautasítások nagyon letörték és elkedvtele- nítették, s már-már arra gondolt, hogy feladja, amikor az ötvennegyedik - egy nagy elektronikai gyár - sikerrel járt. S mennyire nincsenek edzve a mi fiataljaink a visszautasításhoz. Hiszen húsz-harminc évvel ezelőtt a kapun belüli mun- kanélüliséget gyűjtő bértömeggazdálkodás idejében a személyzetisek még a főiskolák, technikumok és szakközépiskolák évzárói előtt „kihalászták” embereiket anélkül, hogy azoknak bárhová is jelentkezniük kellett volna. Hány és hány olyan frissen végzett fiatal van, aki vagy el sem megy a munkaközvetítő hivatalba, vagy egy-két visszautasítás után belenyugszik az átemeneti kudarcokba. Márpedig világos, hogy még fellendülési ciklusba érve is számolnunk kell azzal, hogy a nagy árnyék, a részleges munkanélküliség ott marad a nyomunkban. S még ha a társadalom szolidaritása erősebb is lesz a mainál és a képzési-átképzési rendszerünk megfelelőbb a strukturális munkanélküliség csökkentéséhez, az egyén versenyszelleme, aktivitása akkor is elengedhetetlen lélektani kelléke marad a boldogulás esélyeinek. Rózsa László 1 1 I 1
