Új Dunántúli Napló, 1994. december (5. évfolyam, 331-359. szám)
1994-12-03 / 333. szám
8 uj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. december 3., szombat Pákolitz István Pepitafüzetemből rjrr / 7 SS J SS Tepelodo Kupferstein Salamon, lelkes adóalany-társam, az ocsmány- nál is randább díszítő jelzőkkel szidalmazza ezt az ördögcseszte, ringyó világot. Mindjárt a sűrűjébe vág: Bécsnek nem érte meg a közös rendezés, nekünk egyedül is megéri. Mi ku- tyáliter fáintos gyerekek vagyunk, csakazértis megcsináljuk! Nagypipájú, kevés dohá- nyú, magyar nyomorúságos fennhéjázó. Fenn az ernyő, nincsen kas. Aki igent mond: szakember. Aki ellenzi: szakember. A polgár szédeleg: hogyan is tudna kiigazodni az évek óta tartó tücsökherélésen. Az igenlő még annak idején eltrafálta a szarva közt a tőgyét, mikor belekalkulálta az idetóduló, degesz bukszájú beruházókat. Csurrant-csöppent valami, de hát miféle szakember az, aki építeni merészel bizonytalan tényezőre? Megint nagyobbat nyújtóztunk, mint ameddig a takarónk ér. Bebizonyosodott, hogy ama légnemű anyaggal nem lehet tojást festeni. Salamon úr ősi kádenciával illusztrálja a kömyülállást: ,A gyerek nagyobbat akart durrgatni, mint a papája/És tele lett a gatyája.” Nyögvenyelő mini expóról is beszélnek. Hát ez nagyon sze- gényszagú. Népszavazás? Most, mikor a fenekünk kilóg a nadrágból?! Képtelenek vagyunk leszokni a nagyzási hóbortról?! Itt van a folyton növekvő adósság, a kilátástalan Bős, a nem szűnő média-csatározás; az elta- szajtott privatizációs vircsaft, az alapszerződések megkötögeté- sének rétestésztája, a kisebbségi jogok biztosításnak teljes bizonytalansága; rettegésben élünk; a közbiztonság napra-nap romlik. De hát mért ne futná mindenre a jóféle szittya energiából?! Mindenbe belekapunk, ám a dolgaink félbe-szerbe maradnak, akár a példabeszédbeli szarka fészke. Érzelmi motiváció, a politikai renomé féltése miatt sose jutunk dűlőre. És újra-újra a szájtáti stupidság: mit szólnak húzakodó dolgainkhoz Nyugaton? Nem lesz hitelünk. Semmilyen. Most talán van? Nem először mutattunk világ- történelmi példát, de az obiigát vállveregetésnél sose kaptunk többet. Elkeserítő ez a sültga- lambváró, önérzethíjas dörgö- lődzködés. Még keservesebb, hogy állítólag egy nyelvet beszélünk, csak éppen a főbenjáró ügyeinkben nem tudunk, sokszor nem is akarunk egyetérteni. A parancsuralom nagyon súlyos volt. A demokrácia sem könnyű. Reklám Reklámra mindenkor szükség volt, van és lesz. Újabban még a jó bornak is kell cégér. Gyerekkoromban Spitzer Ármin vegyeskereskedésének kirakatában ezt olvastam: Csokoládé, kakaó (Stellwerk itt kapható! Meinl Gyula hajdani csokoládéjából mára Julius Meinl édesség lett. Józsi bátyám ilyen reklámot talált: Ne legyen oly bamba / Tegye pénzét bankba! - Apám fölnevetett: Tenném, ha vóna! Napjaink reklámözöné- ben hellyel-közzel akad csak szellemes, ízléses hirdetés. Az átlag unalmas, Lopkovicz-gya- nús, rikoltó, bizalmaskodó, agresszív. A médiákat megszállták a reklámozók; a Dárius-cégek bírják szusszal, a néző-hallgató kénytelen végigszenvedni, a Rádiónak, Tévének kell a pénz. Az olcsó-híg reklám is nagyon drága. Persze az idegen-majmo- lás a reklámpiacról se hiányozhat: a műsort néhány mondat után kultúrálatlanul megszakítja a tévé jópár másodperces reklámmal. Éelke rajta. Pedagógia A nagycsoportos gyerkőc kiszórta a talicskába gyűjtött falevelet. Az óvónő kioktatta: Ez nem való, Gyuszika; Józsi bácsi föltakarította az udvart, te meg újra szemetelsz. Ott van a söprű, a lapát, légy szíves, takarítsd össze. A nebuló nem a söprű- höz, nem a lapáthoz nyúlt. Elkapta az óvónő csuklóját, beleharapott és többszörösen lehü- lyézte. A kölök anyja is jelen volt, de ő sem szólt rá drágalátós csemetéjére. Az meg pláne nem ötlött eszébe, hogy melegében jól kilazsnakolja az agresszív kis dezentort. Kézenfogta és köszönés nélkül faképnél hagyta a megrökönyödött óvónőt. A kapuban visszakiabált a csipás huligán-jelölt: Óvónéni, hülye vagy, óvónéni, hülye vagy! Ejelenet 1994 tavaszán játszódott egy vidéki nagyvárosban, a Brunszvik Terézről elnevezett oviban. Az Allgemeine Pädagogik (Johann Friedrich Herbait) nagyobb dicsőségére. Keresztvíz A riporter, fűszerezni akarván tudósítását, ezt mondta: „Lehúzták rólunk a vizes lepedőt.” Vártam, majd csak helyreigazítja, de nagy igyekezetében nem kerített sort a javításra. Szólásainkat bőven alkalmazzák tudósítók és riportalanyok. A kisebbik baj az, hogy a szólást, a szóláshasonlatot összekeverik a közmondással; nagyobb hiba, hogy egyszerre két szólást elegyítenek, vagy cserélnek föl. A fent írt szólás teljesen ki van forgatva. így a helyes: „Ránk húzták a vízeslepedőt.” Akire ráhúzzák ezt az alkalmatosságot, nem várhat semmi jót, csakis goromba ütlegelést. Tetejébe: a „vizes” azért iktatódik be, hogy jobban fájjon a verés. A „leszedik rólunk a keresztvizet” az ütlegnél sokkal enyhébb, főleg amiatt, hogy alkalmazója nem jut el e tettlegességig, mégse valami dicséretes gesztus; azt jelenti, hogy valakiről, rendszerint távollétében, ösz- sze-vissza beszélnek mindenféle rosszat. Egyik is, másik is sivár emberi gyöngeség; előbbi nagyon durva, utóbbi pletyka-színtű megszólás. Ha rajtacsípik a mulasztáson, bizony ráhúzhatják a vízeslepedőt, vagy mivel testi fenyíték alkalmazása tilos ebben a fene- nagy szabadságban, leszedhetik róla a keresztvizet. Bosszantó, hogy a nagy nyüzsgésben nincs ellenőrzés, holott a médiákban annyian vannak, mint a rostán a ük. A notórius „mellészólásos” atyámfiainak ajánlom O. Nagy Gábor könyvét. Címe: Mi fán terem? Hasznosan forgathatják. Az embernek nem szabad elfelednie, honnan indult Beszélgetés a komlói születésű Király Csaba orgona-zongoraművésszel Amikor egy augusztusi estén a komlói katolikus templomban a hangverseny végén a fiatal, mosolygós orgonaművész, Király Csaba a közönség zúgó tapsa közepette meghajolt, joggal örülhetett, mert szülővárosa közönsége előtt bizonyította ismételten tehetségét, s azt, hogy nem akármilyen ívű művészpálya előtt áll. Stílszerűen az orgona mellett kértünk interjút az orgona-zongora művésztől.- A pécsi dómhoz szép emlékek fűznek, remek akusztikája van - kezdi a beszélgetést Király Csaba, - legutóbb ez év július 3-án léptünk föl ott a Pécsi Zenei Fesztivál keretében, Beethoven: IX. szimfóniáját adtuk elő. Tervem, hogy egy éven belül CD-felvételt készítek ugyanitt.- Mióta hangversenyezik?- Húszéves koromtól, 1985-től koncertezem, nagy örömömre minden jeles hazai zenekarral, karmesterrel fölléptem, Kobayashival és az ÁHZ-vel is. Nincs külön kedvenc zeneszerzőm, különböző korok minden jelentős mesterét szeretem, a kortársak műveit is örömmel játszom. Szívesen improvizálok különböző stílusokban, szabadon, s ha kérik, a hangverseny végén, ráadásként is. Emellett előszeretettel használom a számítógépet, segítségével írok át műveket orgonára.-Milyen emlékeket őriz ze- neakadémista korából?- Első zongoraprofesszorom Kocsis Zoltán volt, akitől élmény volt tanulni, univerzális tudását „testközelből” megtapasztalni, s aki ugyanakkor kemény és szigorú volt minden téren. Őt Falvai Sándor követte, Ma kijött a kényseprő a szokásos évi ellenőrzésre, a fűtési idény előtt. A hosszú, forró nyár után borzongató, őszi szelek járnak, biztosan hirtelen köszönt be a tél, mint tavaly, lassan már nem is lesz ősz meg tavasz, csak tél és nyár. Az öregedő emberek rosszkedvével készültem a látogatásra, szabaddá kellett tennem a kazánházat, melyet telezsúfoltunk mindenféle lommal, üres dobozzal, régi lámpával, drótdarabokkal, visszaválthatatlan üvegekkel, mert a magyar emberbe mélyen elgyökerezett ez a gyűjtési tapasztalat és ösztön: minden jó lehet még valamire. Nem dobunk ki semmit, amit a szerelő kicserél, mert legközelebb biztosan nem lehet kapni, és akkor még a régi rossz is jól jöhet, és így tovább. A „vedd meg és dobd el” modem fogyasztói (piacgazdasági) mentalitása talán az újabb generációkban már megvan, belőlünk hiányzik - mi már ilyen ószeresek maradunk. A kazánház a szuterénban van, akárcsak az én birodalmam, a könyvtár, sok ezer kötettel, dupla sorban, pedig már a lányom elköltözött, bár könyvei egy része még a padláson van. Reménytelenül sok könyv, mindegyikhez valami személyes emlék fűz, még a rossz művekhez is. Minden egyes költözésnél kiselejteztünk egy-két köbméternyit, de mindig meg is bántam: mindig kiderül, éppen az a könyv kellett volna, ami most nincs, és könyvtárban megszerezni szinte reménytelen azt, amire éppen szükségünk van. A kéményseprő kiszedte a kormot odalent, aztán felmásztunk a padlásra, kigolyózta a kéményt, s újra kikormozott, még egy döglött madárra is leltünk - szegény, biztosan melegedni tért a télen a kéménybe, vesztére. Zömök, bajuszos, jóarcú ember volt a mester, úgy harminc körül, illendően megköszönte a borravalót, a feleségem meg odafent kávéra invitálta. Sóhajtozva nekiálltam a felmosásnak, aki emberileg is, szakmailag is másként közelítette meg a szakmát, őtőle is sokat tanultam. Másfél évig karmesterkurzust is hallgattam, tanárom Lukács Ervin volt. A zongoraszak mellett az orgonát is fölvettem, itt Gergely Ferenc volt a professzorom, aki elmélet mellett a regisztrálás tudományát is tanította, s az improvizációról is tartott előadásokat. Az orgona szakon 1989-ben, a zongora szakon 1990-ben végeztem. 1990-ben megnyertem az akadémia három fordulós Dohnányi Zongoraversenyét, úgy is mondhatnám, ez volt a diplomamunkám. amikor váratlanul ismét megjelent, elnézést kért, s félénken tudakolta, valóban az íróhoz van-e szerencséje. Tétova igenlő válaszomra elkezdte sorolni könyveimet, hozzátéve, hogy a verseimet nem ismeri, mert sajnos, a verseket nem igazán kedveli. No, nem kell magyaráznom, hogy ilyenkor milyen melegség járja át az íróember szívét, ki törődik azzal, hogy ez a derék kéményseprő nem jutott el a költemények éteri magasságába? Természetesen megajándékoztam legutóbb - sajnos, nem éppen tegnap - megjelent könyvem egy példányával. Egy pillanatra visszatért az önbizalmam, életem értelme, az a munka, amelyre egykor életemet tettem: az írás, az irodalom, mely néhány éve oly kur- tán-furcsán cserbenhagyott, vagy én hagytam cserben, nem is tudom. A békásmegyeri piacon, ahová hétvégén kijárunk, van egy hosszú könyvesstand, több ezer könyvvel, a pecsétek tanúsága szerint különböző felszámolt szakszervezeti és egyéb közületi könyvtárak anyagát árulják kitartóan, ha nem is fillérekért, de néhány forintért. A silány ponyva mellett sok szovjet szerző, politikai mű, de értékes, klasszikus magyar és külföldi irodalom is. Nagyjából az én könyvtáram van ott kirakva a pultokon, az elmúlt fél évszázad szellemi termése, leértékelve és kiszolgáltatva. Dermesztő látvány, akár kicsit odább a vadonatúj könyvek szánalmas választéka, a silány szerzők silány fordításokban, a nyugati tömegkultúra szemetje, két héttel a megjelenés után féláron, a rengeteg szakácskönyv, krimi, a- Úgy tudom, különösen közel áll önhöz Lantos István.-Igen, őnéki emberileg is, zeneileg is sokat köszönhetek. Általános iskola felső tagozatába jártam, amikor megismerkedtünk. Az Apagyi Mária-féle iskola növendéke voltam, a tokaji zenei táborban hallott először. Ezt követően több éven át ingyen tanított. Jól emlékszem azokra az időkre, amikor hétvégeken édesapám Trabantjával mentünk a fővárosba, ahol a Zeneakadémia és a Mátyás templom orgonáján gyakoroltunk. Ezek azok a momentumok, amelyeket az ember soha „hogyan gazdagodjunk meg” és „hogyan őrizzük meg egészségünket” üres bölcsességei, a sok száz gyanús, kis rablókiadó egy-egy kétségbeesett ugrása a sötétbe, a szellemi sötétségbe, mely az iránytű nélkül maradt magyar állampolgárra leszállt. Könyvek nélkül... Nem is tudom. Sok családot ismerek, akik évszámra nem vesznek könyveket. Inkább betonoznak, hegesztenek, gyomlálnak, autót szerelnek, tévét néznek, videóznak. Rosszkedvemben azt képzelem, nekik van igazuk. Meg azt is, hogy összesen talán százezer olvasni még képes és szerető emberen próbál osztozkodni a könyvpiac. Ifjúkoromban még szokás volt különböző alkalmakkor megkérdezni, melyik tíz könyvet vinnéd magaddal egy puszta szigetre, életfogytiglani száműzetésbe? Akkor elkezdtük sorolni a Bibliát, Shakespeare-t, lexikonokat, hajózási kézikönyveket, költészeti antológiákat. Egy írónak még azt is tudnia kellene, a megjelent harminc könyve közül melyiket mutatná be a túlvilágon, némi különleges elbánás reményében. Nincs különleges elbánás. A magyar irodalom nagyjai bizonyítják. Balassitól József Attiláig erről szól az egész: nincs kegyelem. Petőfitől Adyit: nincs irgalom. Minden halhatatlan sorért a szerző fizet, nem az olvasó. Amiért személy szerint legjobban haragszom a rendszer- váltás előtti és utáni politikusokra, az sajátos farkasvakságuk a kultúra értékei, s különösen a könyvek iránt. Pedig hát nem éppen írástudatlanok hajtották végre az állam kivonulánem felejt el, örökké hálás leszek nékik ezért.- Szüleim áldozatkészségét éppúgy emlékeim között őrzöm, mint azt a szerencsét, hogy már fiatalon Baranya majd’ minden templomának orgonáján gyakorolhattam. Külön ki szeretném emelni Bezedeki Márton palotabozsoki plébános úr mindenre kiterjedő segítségét.- Most, hogy már befiitott művész, s hogy Európa legtöbb államában, de Egyiptomban, Irakban, Japánban, Kanadában, Kubában is koncertezett már, hogyan gondol vissza az indulásra, az első komlói évekre?- Nagyon szerencsésnek érezhetem magam. Már korán részt vettem a megyei és az országos általános- és középiskolák, a zeneiskolák versenyein. Első évfolyamot végeztem a Zeneakadémián, amikor 1985-ben megnyertem a rádió zenei versenyét. Ezt a családi háttér mellett szülővárosomnak is köszönhetem, ahol a Kodály Zoltán Általános Iskolában Tóth Ferenc tanítványa lehettem, gyermekkórusában énekelhettem, s most már eljutottam oda, hogy ettől az évtől kezdődően a Zeneakadémián taníthatok.- Ez az a pont, ahol visszaérkeztünk a gyökerekhez, ahonnan elindultunk.-Az embernek nem szabad elfelednie, honnan indult, kik segítették a pályáját. Ezért örülök, ha a mindig bátorító komlói közönség előtt léphetek föl. Ilyenkor visszaadhatok valamit abból, amit itt kaptam. Dr. Vargha Dezső sát. Igaz, létrejöttek mindenféle alapítványok, melyekhez pályázattal lehet fordulni, ám az elutasítást nem szokták indokolni. A szponzorok, mecénások pedig nem szoktak tülekedni néhány száz vagy ezer példányos művek hirdetési lehetőségeiért, igaz, a költők sem igazán szívesen forgolódnak a csillogó banképületek portáján, hiszen tovább úgysem engedik őket. Az egyik kórházról riport készült a minap. Nagyon hiányzik nekik legalább még egy, ötmilliót érőlélegeztető készülék. Mármost melyik költő nyoma- kodna oda egy bankigazgatóhoz, szerényen megpróbálva elmagyarázni, hogy az irodalom, s különösen a líra a jövő lélegeztető készüléke, mely ötven vagy akár száz év múlva is működik, egyszeri csekély befektetéssel? Kit érdekel itt a jövő, akár a legközelebbi? A kamatok erre az évre szólnak. A mai és holnapi áldatlan helyzet kulcsa a könyvterjesztés. Amíg minden könyv árának felét a teijesz- tés nyeli le, anélkül, hogy valóban országos kínálat alakulna ki, a dolog egyre rosszabb lesz. hallok olyan „szerződésekről”, ahol a költő kap száz példányt művéből, s örülhet, hogy ennyivel megússza botor vállalkozását, hogy ... írni merészelt. S nemzedékeknek kell még megszületniük, amíg a mai maffiózók dédunokái az idő által tisztára mosott vagyonból hiúságból vagy enervált műélvezetből majd könyvek, festmények, zeneművek létrejötte körül is bábáskodnak. Sok ezer könyvem. Lehet, mind a piacon végzi, beleértve az általam írtakat is. Nem a könyvpiacon, hanem a zsibvásáron. Mos már nem is bánom. Ha még írok ezután is könyveket, és találok kiadót is, csak a kéményseprőre gondolok. Aki élhetne könyvek nélkül, de úgy látszik, mégsem tud, mégsem. Legalább a kémények legyenek tiszták Magyarországon. Legalább a kémények ne gyulladjanak ki, ha túl sok a korom. Az én korom. A mi korunk. Szentmihályi Szabó Péter Könyvek nélkül *
