Új Dunántúli Napló, 1994. december (5. évfolyam, 331-359. szám)
1994-12-18 / 348. szám
A kedveit énekesnővel, Katona Klárival holnap este találkozhat a pécsi közönség a Pécsi Nemzeti Színházban Az élet túlságosan valóságos Hétfőn a Pécsi Nemzeti Színházban lép fel Katona Klári Hétfő este a Pécsi Nemzeti Színházban lép rajongói elé Katona Klári egy - két és fél órás, szünet nélküli - monstre előadással. Ennek apropóján kértünk a népszerű énekesnőtől rövid interjút, legelőször arról érdeklődve, mi várható a hétfői koncerten.- Egy 19 helyszínből álló, az ország összes kőszínházába ellátogató koncertturnéról van szó, amilyenre az úgynevezett „könnyűzenei” műfajban még nem volt példa Magyarországon. Azért tartom fontosnak, hogy ez megvalósulhatott, mert a színház egy másfajta környezetet, hangulatot ad a zenének, fontos dolgokat képes hangsúlyozni, aláhúzni, amit más helyszín nem. Szerencsém is volt, hogy dr. Béres József személyében olyan - nem is szponzorra, hanem - mecénásra akadtam, aki fontosnak tartotta ezt a színházi koncertsorozatot. Hiszen ma Magyarországon a művelődési házak beszűkült anyagi lehetőségei miatt alig van hely koncertezni, a zenekarok egy része beszorult a diszkókba, ahonnan már nagyon nehéz újra kijutni az „élőzene” világába.- Nem furcsa, hogy a színházban bársonyszékeken „jól nevelten” ücsörög a közönség?-Nem, sőt nekem az nem érthető, hogy egyéb koncerteken mért kell szegény közönségnek állnia? Régi fényképeken lehet látni, hogy annak idején a Beatles is ülőközönségnek játszott. Az más kérdés, hogy a koncertjeimen az utolsó 4-5 számot már állva hallgatja végig a színházi sereglet is, de ez nagyon jó érzés, valamiképp az elismerés jele.-Miként osztja be az idejét, hiszen tapasztalhattuk, hogy az éneklés mellett van ideje könyvírásra, tv-riporterkedésre is?-Úgy érzem, mindenre jut idő, ami nekem fontos. Tervezni nem szeretek előre, mert folyton rengeteg dolgom van, mindig benne vagyok valamiben. Szeretem az adott kihívásokat megélni, vallom, hogy minden fontos az életben. A könyvírás, tévés részvétel mindig valakinek a felkérésére történt, és én belementem, mert szeretek időről időre túllépni saját vélt határaimon. Ha az embernek van értelmes mondandója, mindegy, hogy milyen közegben, milyen formában adja elő.- Miképp illeszkedik be e sokfajta munka közé a karácsony? Jut elég idő felkészülni rá, odafigyelve részt venni bénne?- Az élet akkor jó, ha mindenből jut egy kicsi. A pályának és a privát életnek egészségesen kell keverednie. Bizonyos, hogy a nagy többség által elképzelt „művésznőség” nem létezik, az élet túlságosan valóságos ehhez. Karácsonykor természetesen én is vágyom arra, hogy becsukjak bizonyos ajtókat, inti- mebb, családiasabb hangulatot teremtsek magam körül. Ilyenkor úgy, mint bárki más háziasszony, én is szeretek megteríteni egy szép ünnepi asztalt, s örömmel készülök, hogy másoknak örömet szerezhessek. Csak azt sajnálom néha, hogy már nem nekem játsszák a Jézuskát, hanem nekem kell Jézuskának lennem ... M. K. Az új múzeum kőtárában számos kincset (római köveket; román, barokk kori és egyéb leleteket) találnak a látogatók Müller Andrea felvétele Kiássák a római kori erődöt Pakson Szeretet, három dimenzióban Trischler Ferenc a Televízióban / Eles anyanyelvűnk 1. Hiába a távlatok, ha fogalmunk sincs a megközelítésükről. 2. Egy ember vonásaiból következnek a húzásai is. 3. Az igazság nem a csúcson van, érte mindig síkra kell szállni! 4. Fölösleges a tolldísz, ha az írás szürke! 5. Nem azért bújik ki az ember a bőréből, hogy a vásárra vigye. 6. Könnyű életnek nehéz az öröksége! 7. Ne mondd a süketnek, hogy a falnak is füle van. 8. A tojás nemcsak öntelt, de fennhéjázó is. 9. Egy kakasnak a szemétdomb az emelkedettség érzését jelenti. 10. Lehet-e elég bőkezű a természet ennyi szűkmarkúnak? Kerekes László Szórakoztató- és bevásárlóközpont Balatonfüreden Épül a balatonfüredi szórakoztató- és bevásárlóközpont. Az INTELLRB Rt. 800 millió forintos beruházása a terv szerint 1995 júniusában készül el, akkor nyitják meg a nagyközönség számára. A beruházó társaság 1990-ben alakult, jelenleg 100 millió forintos alaptőkével rendelkezik - mondta el az MTI kérdésére Joó András elnök-vezérigazgató. A bevásárlóközpont tervezését a KHK Stúdió Kft., a Veszprémi Ter- .j, vező Kft. és az Európa Stúdió Kft. tervezői végezték. Balatonfüredi és veszprémi építőipari cégek építik a központot. Jelenleg közel 200 bérleti és adásvételi szerződést kötöttek mintegy 380 millió forint értékben. Tolna megyében utoljára 1902-ben Wosinszky Mórnak adatott meg a múzeum-alapítás nemes feladata, eredménye a ma is álló Szekszárdi Múzeum. 1994-ben egy kisváros, Paks polgárai és önkormányzata határozta el, hogy kell múzeum a városnak, s szerencséjükre ezen tervükhöz olyan gáláns támogatót találtak, mint a Paksi Atomerőmű. így nem maradt más hátra, mint hogy pályázatot írtak ki, s dr. Rózner Gyula személyében olyan igazgatót találtak, aki a szakember szemével elkezdte építeni az új Paksi Múzeumot. Szó szerint, ugyanis azt a romos, volt rendőrségi épületet, melyet a város a múzeum helyéül kijelölt (a valamikori Csehi-kúriát), több tízmillió forintért kellett átépíteni, renoválni. Ásatásokat is végeztek az épületen belül, mely igazolta, hogy egy 17. sz. végi házról van szó, melyet már Vak Bottyán is látott a fél szemével, mikor átúsztatott a Dunán. Rózner igazgató úr elmondta, hogy Pakson mindig is élt az emberekben érdeklődés a múlt iránt, lelkes amatőrök, tanáremberek értékes néprajzi, tárgyi gyűjtést folytattak hosszú évtizedekig. Most múzeumi keretek között, szakavatott múzeológusok feldolgozásában lassan helyére kerülhetnek a paksi történelem cserepei. Azé a történelemé, mely a római kori Lussonium-erőd- rendszerig nyúlik vissza, a középkori latin oklevelekben folytatódik, s ível a gyakran Paksra látogató Deák Ferencig, akinek bútorai (egy kanapé, egy asztal és két fotel) bizonyára a múzeum ékességei lesznek. Önálló városi múzeumként csak Paks várost és a környező falvakat jelölték meg gyűjtőterületként, s bár a megyei múzeummal természetszerűleg jó kapcsolatokat kívánnak fenntartani, elsőrendű feladatnak tekintik a római kori erőd és temetők kiásását, az udvarban lévő ferences kolostor megtalálását, az egykori vizimolnárság és a híres paksi siller-bor történetének felkutatását, bemutatását. A múzeum első bemutatkozására pénteken került sor, ekkor nyílt meg a pincéből kialakított lapidárium, vagyis kőtár, ahol római kövektől kezdve román és barokk kori keresztelőmedencén át számos épülettöredékből állítottak ki egy válogatást. Méhes K. A németbólyi ház. A nagyszülők, szülők, a testvérek sora korabeli fotókon. Majd a képernyőn régi ismerősünk, Trischler Ferenc, németbólyi származású, Pécsett élő szobrászművész is megjelenik. A maga csendes, visszafogott módján sorolja élete tényeit. Emlékezik a kovácsműhelyre, ahol kiskö- lyökként a fújtatónál segít, Bende bácsira, akitől puha agyagot kap, hogy Tibor testvérét megmintázhassa. Emlékezik a tanulóévek hosszú sorára, hiszen festő-mázoló inasként a falvak-tanyák végigpingálása és a zsebpénzből spórolt képző- művészeti könyvek is a tanulóévekhez tartoznak. Míg élete csöndesen elpergő szavakon gördül, a kamera a munkálkodó szobrászt, a kéz lendületét, az agyagba süppedő ujjakat pásztázza. Haladván az időben, egy-egy szobránál, művészetének megragadó állomásainál is elidőzhetünk. A Magyar Televízió Nemzetiségi Műsorok Stúdiója tegnapi, vasárnap délelőtti összeállítása az első sikerektől a köztéri szobrokig, a miniatűröktől a Mohácson a közelmúltban felállított Szentháromságszoborig nyomon követi egyre gazdagodó munkásságát. Láthattuk kedves sváb nénikéit, napfür- dőző, fésülködő nőit, karakterportréit Petőfiről, Széchenyiről, Deákról. Reneszánsz bájú, emberközpontú világának bemutatásával immáron egy jelentős művész és életmű varázsát hozta a lakásunkba a Magyar Televízió. B. R. Munka közben Trischler Ferenc szobrászművész pécsi otthonának alkotóműhelyében Fotó: Müller Andrea i Rádió mellett Mondhatom, eléggé szorgalmas hallgatója vagyok - évek óta - a rádió éjszakai műsorának, mert jó, mert érdekes, mert szórakoztató még akkor is, ha nem mindig nyeri el rokon- szenvemet, ami különben is lényegtelen. Kinek a pap, kinek a papné - ahogy mondani szokás. Ezt a kis dolgozatot ugyan már múlt vasárnapra szántam, de akkor, ugye, választás volt, és kampánycsendben nem illő a politikába keveredni, bár - tulajdonképpen, szerintem - mindenben van politika, talán csak a szerelemben és a jó kis villányi oportóban, vagy Róth József híres villányi Cabemet-jében nincs. Még szép. Szóval egyik éjszaka a jegyzetíró kolléga írását hallgatom, aminek hangvétele gúnyos volt (nem baj), csúfondáros volt. (Az se baj), tartalmilag pedig valótlan. (Ez már baj.) Valami olyasmit mondott - többek között -, hogy régen vagyis az „át- kosban” - a kisgyerekek csak mogyorós csokis szaloncukrot ehettek. Nos, jómagam nem vagyok éppen szaloncukor-zabáló gép, de azért a zselés, meg cso- kikrémes meg mit tudom én, milyen ízű szaloncukrok akkor is szépen dobozba csomagolva várták a vásárlókat karácsonyt megelőzően. Emlékszem rá. Azt is mondta a fiú, hogy mézesmadzag volt a „ .. .sörös, sült kolbászos majális”, amelyekre tódult a nép, „nagy család”, mert, ugye - folytatja - „minden munkahely egy nagy család volt...” Aztán elparen- tálta a hajdani családi esteket is, a jó ég tudja, miért. Gondolom, a „majális” alatt a május elsejét értette, és ez így is volt. És így van most is. Csak már az üzemi összejövetelek szűnnek meg lassan, magával az üzemekkel együtt... És mi baja van a sö- rös-kolbászos összejövetelekkel? Meg az annak idején divatos családi estekkel? Lehet azon gúnyolódni, hogy egy-egy munkahely össz-dolgozó népe úgy határozott, hogy az év bizonyos napján, esetleg több napján, ünneplőbe öltözve a melós elvitte feleségét, nagyfiát, nagylányát, vagy szeretőjét a kulturházban megterített vacsora-asztalokhoz, vagy uramisten, kibérelt a szakszervezet és a gyár egy-egy jobb éttermet? Ahol mulattak, énekeltek, táncoltak, néhányan, vagy többen, esetleg sokan jól berúgtak? És aztán?! Nehéz lenne manapság ilyesmit megrendezni, három ok miatt: 1. Nincs dohány, 2. Nincs munkahely, 3. Gondoljon bárki amit akar. A jegyzetíró fiú fanyalgott tovább, például nem tetszett neki „az uniformizált házgyári lakások végeláthatatlan szürke sora... „Mit ne mondjak: nekem sem nagyon tetszik. Tömeg-gyártmány. Tömegcikk. De lehet bennük lakni. Lehet bennük gyermekeket nemzeni, fölnevelni, szerelmeskedni, veszekedni, botrányokat okozni, összeveszni szomszédokkal, szidni az ingatlankezelőket, lift-szerelőket, veszekedni a lakótelepek ÁBC-s boltosaival és nagyokat inni a lakótelepek kocsmáiban. Még templom is van a lakótelepek közelében, amelyeket az látogatott, aki akart, legföljebb ráfázott. Ilyen is volt. De épültek a lakások. Bizony, kolléga úr. Sok-sok százezer szerte az országban. Ezek a lakótelepek egyáltalán nem hasonlítottak az amerikai kisvárosok gyönyörű, földszintes, úszómedencés, dísznövényes, virágos villáihoz, de mondjuk a Harlem, öreg és büdös, és lakhatatlan bérházaira sem. Hálaistennek. Nekünk ez jutott, sorsunkkal egyetemben. A múlt rendszert - az átkost - lehet bírálni, de nem alpári módon, mert ezek az érvek nevetségesek. Minden rendszert - a világon - lehet elmarasztalni (és melyiket nem?), pláne az előzőt fölváltó rendszerben. Nyafoghatott volna azon, hogy nem volt szólás- és sajtószabadság. Például. Ennek ellenkezőjét bármennyire is szajkózták annak idején az egypárti fejesek. De a népet nem lehet bolondítani, ma sem. Okos, hiteles, érvekre a jónép ma is nyitott. Mint minden igazságra. De csak az igazságra. Utóiratként: ha néhány névtelen „demokrata” névtelen telefonok és névtelen levelek révén most újra lezsidózna, vagy lesz- talinistázna - erre mindig van példa -, azoknak azt üzenem: elmennek a jó fenébe ... Tények vagy hazugságok 4 Új VDN 1994. DECEMBER 18., VASÁRNAP i i í j
