Új Dunántúli Napló, 1994. december (5. évfolyam, 331-359. szám)

1994-12-11 / 341. szám

* A LEGJOBB FELKÉSZÍTŐ TANÁR KÜLÖNDÍJA Oboa, te drága A Sopronban megrendezett VI. Országos Zeneiskolai Fa- fúvósversenyen a Pécsi Liszt Ferenc Zeneiskola két obois- tája, Sebők Attila és Deáky Helka nyert első, illetve máso­dik helyezést. Mindkét növen­dék felkészítő tanára Csikós Miklós volt, aki a legjobb fel­készítő tanár kiilöndíját nyerte.- Milyen rendszerességgel rendezik ezeket a versenyeket?- Három évenként. Eleinte együtt tartották valamennyi fa­fúvós versenyét - mondta Csi­kós Miklós -, mára már külön; Kaposváron a fuvolások, Ti- szaújvárosban a klarinétosok, Sopronban pedig a fagottosok és az oboások versenyeztek.- Hány zeneiskola van az or­szágban ?- Százhetven. Ezért először területi válogató versenyeket tartottak, s onnét lehetett a sop­roni versenyre bekerülni. Vé­gül is többszáz gyerek közül került ki az a 24 oboás, akik a döntőben indulhattak.- Gondolom, ritkán fordul elő, hogy egy tanár két növen­déke is ilyen kimagaslóan sze­repel.- Egyszer már megtörtént velem ugyanez. Mind a hat versenyen indultak növendé­keim, s ezzel együtt három első, öt második helyezést hoz­tak el, s ráadásul a Zeneművész Szövetség különdíját is. Most iskolánk kapott még tizenkéte­zer forintnyi hangszertartozé­kot is.- Egy ilyen siker mennyiben függ a tanártól, és mennyiben a növendék tehetségétől?- A kettő együtt nagyon fon­tos, ha csak az egyik feltétel adott, aligha születhet jó ered­mény.- Népszerű hangszer az oboa a gyerekek körében?- Népszerű, de nagyon drága. Míg egy tanuló-klarinét negyvenötezer forint, a ta­nuló-oboa háromszázhatvane­zer. Még a legolcsóbb NDK-s hangszer is kétszázhúszezerbe kerül. Nem beszélve a nádról, amely, ha tízes csomagban ve­szem, 550 darabja, ha egyen­ként, akkor 770. S a felkészülés során hetente fogyott egy. A növendékeimnek egyébként én faragom a nádat, személyre szólóan, hiszen figyelembe kell venni a szájalakot, a fogazatot, a fizikai felépítést is. Egy igazi profi más náddal fúj barokkot, Mozartot és Brahmsot.- Tehát az oboatanítás kü­lönlegesfigyelmet igényel.-Általában a tanítás sajátos életforma, nem is lehet csak a tanteremben elintézni. Hozzám a gyerekek nyáron kijárnak Or- fűre, ahol mindenfélét csiná­lunk, de oboázunk is. S ami fontos, mindent meg kell mu­tatni, rengeteget kell játszani nekik, hiszen ebben az életkor­ban még elsősorban utánzással tanulnak. S az is fontos, hogy minél több zenét hallgassanak, s nem csupán saját hangszerü­kön előadottakat, hanem mást is, jó előadókkal. Cseri László Csikós Miklós oboatanár Mozart műveit nem kell keresni; CD-i, lemezei ott vannak szinte minden lemezboltban Fotó: Tóth Nem tömegsírban nyugszik Mozart A természet irónja Véget ért a hajózási szezon a Balatonon A balatoni kompok vasár­nap utoljára szállítanak uta­sokat ebben az évben: véget ér a hajózási szezon. Kopár István, a Balatoni Hajózási Kft. igazgatója, ahogy az el­múlt években, most is arról számolt be, hogy ismét csök­kent a személyforgalom, s az előrejelzések szerint jövőre sem számíthatnak látványos növekedésre. Elsősorban a hazai vendégek veszik fonto­lóra, hogy utazzanak-e a kompokon, illetve a sétaha­jókon, s bár az idei nyár mér­lege: több mint 1,3 millió utas, ezzel nem elégedett a cég, mivel bevételei nem fe­dezik a kiadásaikat. Az igazgató szerint ez nemcsak nálunk van így. Ál­lítja: a világon mindehol ráfi­zetéses a személyforgalom, de ez még nem ok arra, hogy megszüntessék. Ők is inkább azon törik a fejüket, mivel egészíthetnék ki tevékenysé­güket. A hajókon üzemelő büféket saját kezelésbe vet­ték át, kempingeket és vitor­láskikötőket nyitottak. Ezek nyereségesek, ezért összességében nem zárják rosszul az évet, ám fejleszté­sekre és felújításokra jóval kevesebb jut, mint korábban. Ilyen célra most 70-80 millió forintot költhetnek egy év­ben, s ez éppen csak a leg­szükségesebb fenntartási munkákra lesz elegendő. Az árak valószínűleg nem lesznek magasabbak jövőre sem, de felülvizsgálják a jára­tokat, és a kihasználtságtól függően minden bizonnyal ritkábban futnak majd ki a hajók a balatoni kikötőkből. A napokban Pécsett fellépő Egly Tibor zongoraművész 1991-ben résztvevője volt Bécsben a Mozart-év egyik je­les koncertjének. Akkor, amikor nyilvánosságra hozták azokat a dokumentumokat, amelyek alapján biztosan állítható, hogy Mozartot nem névtelen tömeg­sírba helyezték. Tekintettel arra, hogy 1991-ben még az olajve­zetékekből is Mozart folyt, a dolog nem kapott túl nagy hangsúlyt, s feledésbe merült. Egly Tibor szerint nagyon szép, megríkató történet az, hogy Mozartot nem kísérte ki senki, s tömegsírba helyezték, továbbá az, hogy felesége, Constanze el sem ment a teme­tésére. Tudni kell azonban azt, hogy ő semmiképpen nem me­hetett el, hiszen akkoriban a vá­rosfalon kívül voltak a temetők, s az asszonyok mindig csak a városfalig mehettek. Aztán ha­zatértek, hogy előkészítsék a halotti tort. Az biztos, hogy Mozart 1791. december 5-én, valamilyen he­veny lázban, nagy valószínűség szerint tüdőgyulladásban hunyt el, s az is biztos, hogy december 7-én temették el. Azért csak 7-én, mert 6-a Mikulás-ünnep volt. Annak rendje, s módja sze­rint fölravatalozták a Stephans- domban. A bécsi herceg-érsek celebrálta a szentmisét, s jelen volt maga a császár is. A litur­giának megfelelő pontokon a Musikfreund és a Sängerknaben a Mozart-Requiem megfelelő tételeit adta elő. Ezek után ko­csira tették a testet, és a mai Kámtner-Strassén elindult a menet kifelé, a Karlskirchén ki­csit túl lévő városfalnál megállt, és négy bencés vagy ferences vette át. Hiszen Mozart, és a császár is, szabadkőműves volt, tehát minden hivalkodó világi temetést az akkori szabadkő­műves szabályok tiltottak. Mo­zartot tehát ezen szabályok sze­rint temették el a St. Marxer Friedhof-ban. A császár maga jelölte ki, hol legyen a sírhely. Azonban a temető Mozart ha­lála után három évvel betelt, s tőle másfél kilométerre kijelöl­tek egy másik sírkertet, ide kezdtek el a továbbiakban te­metkezni. S mert ez ugyanan­nak az egyházközségnek a terü­letén volt, ezt is St. Marxer Friedhof-nak nevezték. Mozar­tot később ebben az üzemelő temetőben keresték, ahol termé­szetesen nem találhatták. Sírját azóta azonosították, s az ma lá­togatható. Cs. L. Köztudott, hogy 1989-ben ünnepelte a világ a fényképezés felfedezésének 150. évforduló­ját, hiszen 1839-ben tárták Pá­rizsban a nyilvánosság elé Da­guerre híres találmányát, mely­nek eredményeképpen megszü­lethettek az ezüstlemezekre rögzített dagerrotípiák. Az eljá­rásnak hátránya volt az, hogy a sokszorosíthatatlan, negatív ké­pek csak bizonyos szögből nézve fordultak át pozitívvá. Azt azonban már jóval keve­sebben tudják, hogy egy angol úr, William Henry Fox Talbot már 1835-ben létrehozott fotog­ráfiákat, olyanokat, amelyek át­tetsző papírra készültek, tehát - feltalálva a negatív-pozitív eljá­rást - korlátlanul sokszorosítha­tók voltak. Bár a képek minő­sége, élessége elmaradt a dager­rotípiák mögött, az ötlet zseniá­lis volt, a fotográfia azóta is ezen az úton fejlődött tovább. Talbot a fotográfia egyéb terüle­tein is eredményesen kísérlete­zett, ő készített a világon elő­ször fényszedést, pano­ráma-felvételt, sztereofelvételt, az elsők között oldotta meg a képek rácsbontását és elsőként használt villanófényt. És Talbot készítette a világ első, fényképekkel illusztrált könyvét, amely 1844. és 1846. között jelent meg hat részlet­ben, The Pencil of Nature cí­men, 24 eredeti, beragasztott fényképet tartalmazva. Ennek a csodálatos műnek az ál-hason­más kiadására kerül sor az idén, várhatóan a karácsonyi könyv­vásár egyik legnagyobb szenzá­ciójaként^ A természet irónja címmel. Ál-hasonmás, hiszen a könyv magyar nyelvre fordítva tartalmazza Talbot 6 füzetét, az eredetivel azonos betűtípussal és tördeléssel. A képek termé­szetesen itt nyomatok lesznek, az eredetihez hasonló vöröses­barna tónussal, igényes nyo­mással. A könyvet egyébként a HOGYF Editio adja ki, mely furcsa név Horváth Győző Fe­rencet takarja, aki Pécsről Bu­dapestre elszármazott, különle­ges könyveket megjelentető könyvkiadó. Kiadott már köny­vet a finn-orosz háborúról, ki­adta a Magyar orvosi emlékek című, a 30-as években megje­lent ötkötetes mű reprintjét, vagy egy ugyancsak reprint ki­adást, Pozzi: A háború visszatér című, 1935-ben megjelent mű­vét. Visszatérve a Talbot-féle technikára, ma Magyarországon több főiskolán és egyetemen is kísérleteznek vizuális szakos hallgatók lyukkamerával. En­nek lényege, hogy a különböző cipős-, teás- és egyéb dobozok egyik falára apró lyukat fúrnak, a szemközti oldalra pedig fény- érzékeny anyagot, többnyire, Talbot eljárásával megegye­zően, fotópapírt helyeznek sík­ban, de akár hullámvonalban is. A keletkezett, nem egyszer rendkívül érdekes képet aztán kontaktmásolással pozitívvá va­rázsolják. Cseri László Rádió mellett... Tetszenek-e ismerni a Schmidt-sapkát? Ez olyan sapka - sötétkék vagy barna színben - amelynek van egy sildje (vagy süldje), aztán vagy kétujjnyi keményített pereme, majd maga a sapka te­teje, szintén enyhén kemé­nyítve. A peremén körbefut még - azonos színű - ripsz-szalag is. A férfiember - aki utálja a kalapot, többnyire a nyakken­dőt is - továbbá pedig rühellj a svájci sapkát, megkedvelte ezt a talán húsz-harminc esz­tendős múltra visszatekintő, még mindig divatos fejfedőt, és örömmel viseli ősztől tava­szig. Főleg közép- és még idősebb korúak, akik bizony, már gyér hajzattal kénytele­4 Új VDN nek éldegélni, következés­képpen óvni kell a hidegtől azt a fölöttébb okos és szép férfifejet. Egyébként - ha jól tudom - azért kapta a Schmidt elnevezést, mert a németek köztiszteletben álló volt kor­mányfője, Schmidt kancellár viselte, akkor is, amikor hiva­talos repülőútjaira indult és érkezett, vagy fogadott sza­badtéren diplomáciai delegá­ciókat. E bevezető után, most lép be a „képbe” barátom, kollé­gám, aki kitartóan - évek hosszú során át - ma is viseli az amúgy nem éppen olcsó Schmidt-sapkát. Szereti ugyan a modern dolgokat - szellemi­sége főleg az -, de mint sokan mások, ő is ragaszkodik egy-két holmijához, esetleg tárgyakhoz, amelyet környe­zetében megőriz, legyen az megrágott végű ceruza, vagy egy fejpárna, egy foszlott nad­rágszíj, akár egy elnyűtt póló­ing, vizespohár, esetleg csorba, kinyeklő pengéjű ócska bicska, ez utóbbi „nagyapám”-tól származó em­lék. így ragaszkodik a sapká­gyezte, amint barátom fején meglátta a sapkát: - Szocde- mezünk . . .? Szocdeme- zünk. ..?! - utalva ezzel Schmidt kancellár szociálde­mokrata mivoltjára. És persze, ezzel jelezte mélységes meg­vetését is a szociáldemokraták iránt. Aztán elmúltak az évek - már-már küszöbön állt a rend­kát? . .. Való igaz, amennyi­ben élethűek voltak a hajdani Lenin-fotók vagy szovjet já­tékfilmek - Lenin és a „fiúk”- akik gondolom, testőri funkciót töltöttek be mellette- hasonló sapkát viseltek. Le­galább is „sildesek” voltak a sapkák, de többnyire bőrből, meg egészen más fazonnal. Ezt ugyan a politikus is tud­Divat politikával és anélkül... hoz is. Tiszteletre méltó igye­kezettel. Ám mégis akadnak halan­dók, akikből nem vált ki tisz­teletet. Inkább buta gyanak­vást. Még a régebbi világban - nem sokkal a lóden-korszak után - összefut az utcán egy hatodrendű közéleti „politi­kussal”, aki epésen megje­szerváltás, amikor a még min­dig hatodrendű közéleti „poli­tikus”, kedélyesen hehe- részve, de azért meglepő mó­don gúnyosan(!) azt mondta barátomnak egy rendezvény végén a ruhatárban: - Látom. Te még mindig ragaszkodsz a Lenin-fiúk ósdi divatjához. Nem unod még ezt a sap­hatta - tételezzük fel -, csak­hogy ő már „rózsaszínre” váltva „az idők szavának” megfelelően, elmarasztalás­ként tette megjegyzését. Még néhány rövidke és új rendszer, új és sok párt, új kormány, új képviselőtestület, és megújulva a hajdani, hatod­rendű politikus is, aki ugyan már befejezte politikai pálya­futását. Nem önként. De mégis megújulva. Ez abból látszott, hogy de­rűs képpel, hátra tett kézzel sétált úgy őszelőn a Széchenyi tér környékén, elvegyülve a járókelők, vagy a járdapresz- szók asztalainál ülő sörözge- tők között. A barátom is ott sörözött. Aztán tágranyílt a szeme. A hatodrendű ex-politikus har­sányan köszöntötte.-Szevasz haver! Mi az, meg sem ismersz?! Emez meg csak hüledezve: - De ... per­sze . . . persze, hogy ismerlek. Csak még soha nem láttalak csokornyakkendőben ...- Ez a divat haver, ez a di­vat! Na, minden jót . ..! - kö­szönt el a hatodrendű, divatos, hosszú, öves ballonkabátjá­ban, amely már egyáltalán nem emlékeztetett a lódenre. 1994. DECEMBER 11., VASÁRNAP » I 4 t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents