Új Dunántúli Napló, 1994. november (5. évfolyam, 301-330. szám)

1994-11-26 / 326. szám

1994. november 26., szombat Oktatás - Kultúra aj Dunántúli napló 7 Dr. Andrásfalvy Bertalannal néprajzról, hagyományokról és diákokról Múlt nélkül nincs jövő Dr. Andrásfalvy Bertalan dolgozószobájában Az idei tanévtől újra Pécsett oktat dr. And­rásfalvy Bertalan, a Janus Pannonius Tu­dományegyetem böl­csészettudományi ka­rának néprajzi tan­székén. Miniszterként, politikai szereplése so­rán sem mondott le a tanításról, de akkor csak egy-egy előadásra futotta az idejéből. Szeptembertől annak a tanszéknek az egye­temi tanára, mely lét­rejöttét voltaképpen neki köszönheti.- 1971-ben írtam ebben az ügyben az első levelet az akkori kultuszminiszternek - kezdte. - Addigra már kollégiumokban néprajzi szakköröket vezettem. Később a népművelési tan­székre kerülve folytattam a munkát, mert meggyőződésem, hogy aki a néppel foglalkozik, mint népművelő, annak azt is tudnia kell, mi is a magyar nép. Ez egészen 1989-ig tartott, ekkor alakult meg a tanszék. Annak idején úgy tervezték, nemcsak tanszéki hallgatók ve­hetnek itt fel órákat,«hanem más szakosok is áthallgathatnak. Andrásfalvy Bertalan célja ma is az, ami régen: vonzóvá tenni a néprajzot azért, hogy az iránta való érdeklődés megnöveked­jék. Az ember csak olyan esz­mékért lelkesedhet, amit meg­ismert. De még valami elterjed­hetne a társadalomban: az a gondolkodásmód, hogy a ha­gyomány érték, s hogy az, aki elveszítette a közösségeit, és nem talál kapaszkodókra a múltjában sem, annak nemigen lehet hite a saját jövőjében. Most több mint 30 diáknak beszél a magyarországi népcso­portokról a magyar földműve­lésről, és a népköltészetről.- Nem a teóriák érdekelnek - mondta -, hanem az, hogy mi mire való. Ha például a művé­szet lényegéről próbálunk be­szélni, akkor arról is beszélnünk kell, mire is használták az em­berek a szépet valaha. Miért énekeltek? Mire volt jó a gyer­mekjáték? Mindennek oka, célja, funkciója volt, szükségle­tet elégített ki. Kérdés, mi ma­radt helyette... Az orvosok jól meg tudják határozni, mennyi vitamint, ás­ványi anyagot, nyomelemet kell megkapnia a szervezetnek ah­hoz, hogy betegségek nélkül él­jünk. Azt viszont még nem ha­tározta meg senki, hány adag szép vers, ének, nevetés, él­mény kell az egészséghez, ah­hoz, hogy elkerülhessük azokat a lelkiállapotokat, melyek miatt például ma nálunk olyannyira sok a munkaképtelen, holott fi­zikailag alkalmas lenne rá, hogy dolgozzék. Mit lehet tenni? Meg kellene tanulni újra egész­ségesen gondolkodni. . . A néprajz hozzásegíthet egy tisztább képhez. Andrásfalvy Bertalan szerint ma a legtöbb honfitársunk szorongó, szo­morú, önbizalmát vesztett em­ber. Ennek az is oka, hogy a múltját befeketítették, nincse­nek értékei, vagy ezeket lebe­csülte az elmúlt internaciona­lizmus, és elvesztette megtartó, kisebb-nagyobb közösségeit. Hallotta és átélte a legyőzöttsé- gét. Tény, hogy régebben volt egy dacos ellenállás, elsősorban az ifjúság részéről, nőtt az ér­deklődés a hagyományos érté­kek iránt, s ezért néprajzi gyűj- tőutak indultak meg, mára azonban ez a helyzet is átala­kult, a fiatalok is mások ma már.- Meg kell változnia egy ta­nulói magatartásnak, mert ami egészséges lehetett volna, az ki­veszett az eszmei irányítással- véli beszélgetőtársam. - A ma­gyar átlagdiák például messze érdeklődőbb, műveltebb, fe­gyelmezettebb, mint az amerikai társa. Az amerikai egyetemi ok­tatás ott omlott össze, hogy már a középfokon is óriási szabad­ságot adott a diáknak. A nem­szeretem órákat persze senki nem vette fel. Más oldalról vi­szont rászoktatják őket már itt arra, hogy vitázzanak. Lehet bu­taságokról is beszélni, csak ki-ki mondja el a véleményét! A nagy különbség az a két iskola- rendszer között, hogy nálunk egy tanár egy jó felelet után azt mondja a gyereknek: „na, majd kérdezek olyat, amire nem tudsz válaszolni”, míg az amerikai rendszerben az önállóság és a sikerélmény a kulcsszó. A néprajz egyébként érdekes példáját adja annak, miképpen oldották meg régen, hogy ne bi­zonytalan és kiszolgáltatott le­gyen a gyerek, hanem átélhesse azt, ha valamiben jó, ügyes, talpraesett. Ez az egyszerű népi eszköz a játék. Nincs olyan népi játék, melyben megszégyenülne a másik. Nincs helyezés, legfel­jebb szerepcsere. A játék alap­vető, hiszen aki játszani nem tud, az nem tud dolgozni sem. A játék nem azonos azzal, ha a gyerek drága technikai eszkö­zöket kap. Az igazi játék rehabi­litációja ma az iskolákra vár. Ezzel aztán vissza is kanya­rodtunk az oktatáshoz. A be­szélgetés végén arról kérdeztem Andrásfalvy Bertalant, hogyan látja ma megvalósulni a felső- oktatási törvényt.- Ma is azt mondhatom, hogy ilyen körültekintően törvény még nem született, mint ez. A rektori és főigazgatói konferen­ciák résztvevői minden elkép­zelhető hazai résztvevővel és külföldi szakértővel egyeztettek. Más kérdés, mit fogadott el be­lőle a parlament. Sok esetben azonban amúgy sem a törvény a lényeges, hanem például az, hogyan működik az intézmény maga, és a vezetői. Amivel nem vagyok megelé­gedve, az az ösztöndíjrendszer, bár ez nem a törvény hatásköre. Ma bárki, aki egy nagyobb vá­rosban él, és a szülei áldoznak különórákra, hallgató lehet, ösztöndíjat kaphat. Kevés az esélye viszont annak a gyerek­nek, aki egy kis falu esetleg osz­tatlan iskolájából indult. Lehet, hogy a felvételije siralmas lenne, és mégis rátermettebb, mint szerencsés társa. A tehet­ség ugyanis egyenlően oszlik el a népesség körében! Egyébként van jó, ha nem is tökéletes példa a megoldásra: a skandináv ál­lamokban. Sajnos, hogy még nem tar­tunk ott. A közeljövőben sok reményünk nincs is rá. De ha nem teszünk semmit érte ebben a kicsi országban, még ennyi esélyünk sem lesz ... Hodnik Ildikó Gy. A néprajz hozzásegíthet egy tisztább képhez, korábban nép­rajzi gyűjtőutak indultak meg. Képünkön egy igazán szép nép­rajzi, műemléki érték Baranyából, a dobszai nádtetős tájház. Barátok között a Fészekben Telő napjaink bizonyos érde­lemben a törté­nészeké és poli­tikusoké. Már amennyiben közben (és utólag) formálják alakítgatják azt, s jól meg­gyúrva, különlegesen képlé­keny masszaként elénk csap­ják. S hiszik - hisszük? - , ez a megfellebbezhetetlen való. Bár időnként észrevehető, hogy e teremtett valóság mögött mo­corog azért más is, valami több, s meglehet, hozzánk is el- jút érzelemmel és szívvel te­lítve az, amit emberi hangnak szokás mondani, s amit e hang hordoz, s amit fellengzősebben üzenetként aposztrofálunk. Tüskés Tibor pécsi író (so­mogyi-zalai kötődésekkel) s lassan negyven esztendeje az irodalom vonzásában; műfajo­kat átlépő műfajteremtő kriti­kus és publicista, múltban bú­várkodó historiálmodó lokál- patrióta, e mellett irodalmi fo­lyóiratok szerkesztőjeként, lek­toraként ismertetik. (S most ismét újrakezdőként Somogy irodalmi folyóiratának szer­kesztője, a lap továbbélésének megteremtője lett.) Tanító. Sokak tanítója. Az idén két könyv: Időrosta és Jelbeszéd. Előbbi curricu­lum vitae-be ágyazott vissza­emlékezés a szép napok egy könnyen behatárolható idősza­kára (és neves résztvevőire), a pécsi irodalmi folyóirat start­jára. A Jelenkor szerkesztésé­nek első, tradíciókat teremtő évei ezek. A Jelbeszéd az előbbi ikertestvére lehet: má­nak szóló tanulmányok gyűj­teménye, múltból köszönő em­berek kézfogásai, Tüskés üze­netével: Fogadd el a feléd nyúj­tott kezet és add tovább a ka­pott kéz melegét. Ahogyan ő mondja, gyönyörűen: A kézfo­gás az ígéret, az „úgy lesz” pe­csétje. A kézfogás a hit és a hű­ség, a remény és a bizalom kife­jezője. Aki kezet ad, bízik a má­sik emberben. Tehát vele és barátaival ta­lálkozni, kezet fogni megkapó dolog, (mindig és) különösen most, megszámlálhatatlanul gyarapodó télihideg-világunk napjai között, amikor az ember borra és barátra, ismerős szóra, hangra vágyik, e szavak, han­gok tűzmelegére. Hogy az egyivásúak karéjába ülj, ahol aggódó szeretettel kimondják, (kimondhassa) milyen a világ, s mi fán termett benne az em­ber? Az elmúlt hét végén, Buda­pesten, a Fészek Művészklub­ban Fodor András házigazda­ként vezetett jóféle diskurzust, faggatta az őt ismerők előtt Tüskés Tibort. Papp János és Sólyom Katalin színművészek mondtak hozzá novella füzér il­lusztrációt s Szkladányi Péter fuvolaművész a zenében ol- dott-kötött egy-egy ismerős, sokszor megélt hagulatot. A Fészek ugyancsak pécsi szár­mazású művészeti igazgatója, Dizseri Eszter a diákévekről s az egykori tanár­ról vallott - Tüskés a Janus Pannonius Gim­náziumban tanított -, Lázár Ervin a szerkesztőre emléke­zett, Pozsgai Zsolt a mesterről villantott föl képeket, míg Ve- kerdi László a kritikusról, az íróról szólt. Mint (s mind) kerek egész: Tisztelgés az író előtt. Melles­leg és ezért aztán nagyszerűen magvateremtő est. „Mi mind­nyájan” szereplőkkel, vidáman s keserűen, amolyan tüskési fa­nyar-optimizmussal, szájszélen dorgálni kész szigorú-mosoly- lyal. Tüskés ez esten is kimondta, szereti Pécset részenként is, s úgy egészen, mindenestől. S mivel tudom, ez a Fészekbéli volt az első olyan írói estje, amely minden percében neki szánva, érette volt, talán meg is kérdezhetem: vajon Pécs sze- reti-e eléggé őt? Hogy időnként, (még ha egy ilyen estre is) nem marasztalva, oly messze engedi? Kozma Ferenc Újvidéki jegyzetiapok „A színház a világ egyetlen olyan intézménye, amely négy évezred óta haldoklik, de soha­sem adja meg magát. Szívós, áldozatkész emberekre van szükséáge, ezek tartják élet­ben. ” Steinbeck mondatait Fa­ragó Árpád, az Újvidéki Szín­ház igazgatója idézi Egy színész naplója című könyvében, amely személyes vallomás a pálya szépségeiről, és kordokumen­tum a magyar színészet küz­delmeiről Jugoszláviában 1953-tól 1992-ig. A naplót Fa­ragó Árpádtól kaptam a Pécsi Nemzeti Színház minapi újvi­déki vendégszereplése idején. A pécsi színház, az újvidéki magyar színház valamint a pé­csi együttes és az újvidéki szerb színház között már sokéves a kapcsolat, a kölcsönös vendég­játékok rendszere a háborús események következtében kissé meglazult, de a közelmúltban újra megerősödött. A Pécsi Ba­lett a nyáron vendégszerepeit az újvidéki szerb színházban, az újvidéki magyar társulat a Liliommal járt Pécsett. A pé­csiek nemrég a Traviátát adták elő a szerb teátrumban, az újvi­déki énekesek februárban lép­nek fel a Parasztbecsületben ná­lunk. A most vendégként odaátjárt produkció Arthur Miller Közjá­ték Vichyben című drámája volt. A második világháború idején a megszállt Franciaor­szágban játszódó darab arról szól, hogyan tűrik az emberek a másságot, hogyan tolerálják a kisebbséget, hogyan állnak helyt magukért, másokért s vál­lalnak áldozatot egymásért. Kell-e mondani, hogy a dráma mélyen megérintette a magyar nézők lelkét? Az első este: Zrenjanin, Nagy becskerek. Nyolcvanezer lakos, tizede magyar. Madách Amatőrszínház néven 1952 óta állandó magyar társulat műkö­dik itt, amely a hivatásos együt­tes szerepét tölti be. Mostaná­ban növekvő anyagi nehézsé­gekkel küszködnek: egyre ne­hezebben gyűlik össze a pénz a bemutatókra, a Bánát és a Vaj­daság magyarlakta vidéken tá­jelőadásokat tartani. Önálló épületük nincs, a helybeli szerb színházban ját­szanak. Ez háromszáz szemé­lyes, hangulatos barokk szín­ház, a legenda szerint egy gróf építtette gabonaraktárból szí­nésznő szeretője számára. Ál­landó prózai és báb tagozata van, előbbi szerb, utóbbi szerb és magyar nyelven játszik. A Közjáték-ra megtelt a nézőtér, meleg ünneplés köszöntötte a pécsi színészeket. * Milorad Gyurgyevics, Növi Sad képviselő testületének alel- nöke fogadás adott a pécsi tár­sulat újvidéki vendégszereplése alkalmából. Köszöntőjében ki­fejezte örömét, hogy „az együttműködésnek ez a szintje a blokád ellenére fennmaradt, s hogy meggyőződünk arról: a Szerbia elleni blokád indokolat­lan, hogy hazugságon alapul.” Balikó Tamás, a pécsi társulat igazgatója - arra utalva, hogy a rövid műsorban egy lengyel és egy orosz zeneszerző művét hallottuk - válaszában a művé­szet nemzetközi nyelvét emelte ki mint a legfontosabb össze­kötő kapcsot. Mindkét estén megjelent Vincze András, Magyarorsz ág belgrádi nagykövetségének ide­iglenes ügyvivője. A fogadáson interjút kértem tőle.-Magyarország résztvesz az ENSZ által meghirdetett blo­kádban. Ugyanakkor támogatja a kapcsolatokat?- Igen. Világossá tettük a belgrádi kormánynak, hogy vál­laltuk a blokád betartását, és nem is fogjuk azt megszegni. Igaz, túlteljesíteni sem. Keve­sen tudják, hogy tavaly 11 ezer kamiont engedtünk át, amely humanitárius céllal segélyt vitt a háború dúlta vidékre. Tudatá­ban vagyunk annak, hogy a Vajdaságban 350 ezer magyar él. A rokoni, baráti szálakat nem gyengíthetjük. Mi például - számos közép-európai ország­tól eltérően - nem vezettük be a vízumkényszert Kis-Jugoszlá­via állampolgárai számára. A magyar érdekek között az első: minél előbb étjén véget a há­ború. Ehhez azonban Jugoszlá­viának kell megtennie az első lépést: teljesíteni az ENSZ felté­teleit. Akkor Magyarorsrszág amellé áll, hogy a blokád meg­szűnjön. Addig is - hiszen az ENSZ 90 napra feloldotta a kul­túra, a sport és a légiközlekedés blokádját - üdvözlünk és segí­tünk minden közeledést. , * Újvidék eleven, nyüzsgő vá­ros. Közvetlen háborús veszély nincs, de az utakon többször igazoltatják az idegent rend­őrök, katonák. Újvidéki baráta­ink azt mondják, a magyar hír­közlő szervek eltúlozták a há­borús eseményeket, és sok tu­rista indokolatlanul maradt ott­hon. Annyit azért elismernek, hogy „bizonytalanság van a le­vegőben”. Nőtt a drágaság, a pénzügyi megszorító intézke­dések nemcsak a kultúrát és nemcsak a magyar kultúrát érintik. Újvidéken háromtermes szerb színház működik, a ma­gyar színháznak egy kisebb épülete van - állandó társulat­tal. Erről beszélgettünk Faragó Árpáddal.-A huszonkettedik évad az idei - mondja a magyar szín­ház igazgatója. - A városi ta­nács, a szerb és a magyaror­szági művelődési minisztérium támogat bennünket. Tizenhá­rom színészünk van: játszunk helyben és tájolunk a Vajda­ságban. Mindent játszunk a Szabin nők elrablásától Mro- zsekig - most éppen Sütő And­rástól A lócsiszár virágvasár­napja és Millertől az Édes fiaim van műsoron. És Molnár Fe- renctől a Játék a kastélyban, amelyet 18 éve mutattunk be, és megértük vele a 150 előa­dást. A pécsiek kedvéért zsúfolá­sig megtelt a szerb színház kis­terme: a várható érdeklődésre tekintettel nem a 26o személyes magyar színházban, hanem a szerb teátrum 410 személyes nézőtere előtt lépett fel az együttes, mégpedig nagy siker­rel. Az alaposan megfogyatko­zott újvidéki magyarság szá­mára a színház annak bizonyí­téka, hogy a magyarság él, dol­gozik, ragaszkodik hagyomá­nyaihoz és nyelvéhez. A szín­ház tudja ezt, és nem engedi magát legyőzni. Sem akkor, amikor a közönségnek nincs pénze belépőre, és tojással, ét­olajjal fizet, mint az új dinárra való áttérés idején, sem akkor, amikor a háború közvetlenül beleszól a társulat életébe. Fa­ragó Árpád mesélte: a Nők is­kolájának premierje előtt egy nappal a darabban szereplő ösz- szes férfi megkapta megkapta a behívót. Éjszaka elővették a Lüszisztrátét, amelyben csupa nő szerepel, és másnap este megtartották a premiert. A háború, a maradás, a megmaradás hamar szóba kerül a magyarokkal beszélgetve. Sokak közérzetét fogalmazta meg egy újvidéki képzőmű­vész, amikor azt mondta: „Nem az a nagy tett, hogy Petőfit sza­valunk a szobornál. Hanem: a gyereket kell úgy megtaníta­nunk szerbül beszélni, hogy ne vegyék rajta észre: nem szerb az anyanyelve. Megkérdezték tő­lem, miért maradok itt. Nem hősi pózból, nem magasabb cé­lokért. Munkám van, megélhe­tésem, és nem hívtak be katoná­nak. De sokszor úgy érzem ma­gam, mintha fociznék a grun- don: rúgom a labdát és körbe­nézek: egyre kevesebben va­gyunk a csapatban. Ez is el­ment, az is elment. Gárdonyi Tamás r ?•

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents