Új Dunántúli Napló, 1994. november (5. évfolyam, 301-330. szám)
1994-11-24 / 324. szám
10 uj Dunántúli napló Társadalom 1994. november 24., csütörtök Az elmúlt napokban kézbesítette a posta visszamenőlegesen a nyolc hónapra járó nyolc százalékos nyugdíjemelést. Volt is nagy öröm - ahogy szokták mondani - nyugdíjaskörökben, hiszen nem akármilyen dolog ilyen szép summát látni éppen karácsony előtt, s éppen akkor, amikor egyébként is egymást érik a nyugdíjkifizetések. Elindulhattak hát a rózsaszínű tervezgetések, mi mindenre telik majd ebből a „váratlan” pénzből. Ajándékok az unokáknak Mikulásra, karácsonyra (csak ne lenne minden olyan drága!) ajándékok a gyerekeknek és ajándékok talán magunknak is. Aztán máris jött a megtorpanás, pillantást vetve a boltokban tomyosodó szaloncukros dobozokra és főleg az árakra: 500 forint körül kezdődnek a félkilós árak, vagyis egy átlagos napi - egyáltalán nem túlzásba vitt! - bevásárlás költségénél. És rögtön utána a döbbenet: mibe fog kerülni a karácsonyfa? És ezután már csak legyinteni lehet, hiszen újság, tévé, rádió hetek óta már egyébtől sem hangos, mint hogy menynyire fognak emelkedni az energiaárak. (Tetszik érteni: fognak emelkedni.) De ha az ember egy pillantást vet az utóbbi két hónap úgynevezett átlag villany- számlájára (mivelhogy könnyítésképpen Kivilágított karácsonyfa- kinek - bevezették az évenkénti leolvasást), rögvest kiderülj hogy máris többet fizet, mint eddig. És akkor hol van még a jövő évi hó? De nem is ez az igazi baj, (dehogyis- nem!), hanem az, hogy ezzel a leleménnyel megfosztották az embert az ellenőrzés, a fogyasztáscsökkentés lehetőségétől: magas a számla összege, mert túl sok volt a fogyasztás, nosza nézzük csak, lehet-e itt, meg ott, valamelyest csökkenteni, mondjuk kevesebbet bekapcsolni a villanytűzhelyet, és máris alacsonyabb a számla. De ennek vége! Majd év végén éri az embert a cudar meglepetés! Belegondol az ember, hogy ez az egy szerencsétlen villamosenergia-ár mi mindent - mindent! - rángat magával az egekbe, a fűtéstől kezdve ... Ja, a fűtés! Itt érzi a kiszolgáltatottságát, hiszen - hála az „okos” tervezésnek - a legcsekélyebb módja sincs beleszólni az igénybevett fűtés mennyiségébe, arról nem is beszélve, hogy a panelban még az is elképzelhetetlen, hogy valami olcsóbb fűtést kreáljon magának. Igen, ki van szolgáltatva kényre-kegyre: ha százezret van kedve számlázni a hőszolgáltatónak, azt is ki kell fizetnie, vagy nem fizeti és akkor - a fűtésrendszer szellemessége miatt - vele együtt bűnhődik az egész sträng. Mire lesz hát elég ez a nyolc százalék? És már előre aggódik, hogy milyen érvek körül folyik majd tavasszal a csatározás a Parlamentben azon, hogy a Békési-program jegyében minél kisebb legyen az emelés százaléka. Zavarodottan gondol arra, hogy a minap „ama” Fekete Jánost hallotta a tévében azt fejtegetni, hogy nincs itt kérem semmi baj, és szó se róla, hogy válság lenne. Hát akkor mi van, kérem szépen, és kinek van itt igaza? És eszébe jut a minapi fenyegetőzés: januárban emelkedni fog a papír ára, és ezzel „természetesen” az újságoké, a könyveké is. És máris azon kezd tűnődni, hogy a már előfizetett lapok közül melyeket vesse a „Szent Infláció” oltárára. Infláció. A nagy, a háború utáni infláció után naivul azt hitte, hogy ilyen többé nem lesz, hogy Tabi László híresen halhatatlan kis monológja a zsír áráról - tetszik tudni, így fejeződik be: „... A 768 000 pengős zsírt csak azt tudja megfizetni, akinek van annyi pénze, hogy egy kiló zsírért 920000 pengőt adjon. Mert bizony ennyibe kerül egy fél kiló zsír. ” - megismételhetetlen. Pedig észrevehette volna, hogy a forint megjelenésétől kezdve inflálódott. És máris a könyvekre gondol: lehet, hogy most karácsonyra lepi meg magát utoljára (már most is méregdrága) könyvvel? Elő kell szedni a régi, olcsó könyveket és újraolvasni azokat. Csakhát annyi az újdonság! Persze ez csak afféle értelmiségi nyavalygás, könyv, meg újság nélkül még megélhet az ember, de kenyér, tej, hús és egyebek nélkül nehezen. Márpedig az energiaárak ezekben is vastagon benne vannak. Persze egészen más volna minden, ha valaki (Békési úr?) megmondaná, hogy még az 1995-ös évet kell kibírni, aztán hurrá... De sajnos nincs vállalkozó erre. Sőt, mintha újabb évekkel eltolódott volna a jövőbe ama bűvös időszak. Lehet, hogy a vélt alagútvég megint csak egy távoli gyertyacsonk halvány fénye? Hársfai István Ma is összefognak az építő kezek A találkozó résztvevőinek egy csoportja Fotó: Löffler G. Láthatatlan sebek Nyugdíjasok napja A Pécsi Nyugdíjasok Egyesülete a Család éve alkalmából december 4-én egésznapos műsoros rendezvényt tart az Ifjúsági Házban. Műsor közben osztják ki a rajzpályázatok, fotópályázatok és irodalmi pályázatok díjait. Köszönteni fogják a legidősebb és a legfiatalabb Borbála nevű résztvevőt, megjutalmazzák a legidősebb női és férfi nyugdíjas társukat. Egésznapos nép- művészeti kiállítás és vásár lesz a galériában és a büfében. A támogató intézmények termékbemutatót tartanak. A Pécsi Rádió is műsort közvetít a helyszínről. Természetesen lesznek meglepetések. Mindenkit szeretettel várnak az unokáktól a nagyszülőkig. Brit kutatások az öregségi nyugdíjról Novemberben Budapestre érkezik egy brit kutató, Jonathan Gor- don-Till, egy olyan kutatói programmal, melynek célja, a magyar nyugdíj- joggal kapcsolatos információk milyenségének és hozzáférhetőségének vizsgálata. Ennek érdekében egy 46 kérdést tartalmazó kérdőívet fog elküldeni mintegy 4000 nyugdíjasnak. Ezek arra kérik a nyugdíjasokat, hogy nevezzék meg a nyugdíjjoggal kapcsolatos információforrásaikat - különböző tévé-műsorok, újságcikkek, stb. - és idézzék az őket közvetlenül érintő problémákról szólókat. Az angol kutató magyar- országi bázisa a budapesti (Váci úti) Nyugdíjfolyósító Igazgatóság lesz; segítségükkel fogja elküldeni a kérdőíveket az esetlegesen kiválasztott nyugdíjasoknak. A korábbi, nagyhírű Baranya Megyei Építőipari Vállalatnak lassan már a híre is elvész. A pécsi lakótelepekről többet hallunk rossz szót, mint jót. Divat manapság szidni, pedig sok tízezer embernek adnak otthont a pécsi panelházak. A BÉV nyugdíjasai ma is összetartanak. Idősödő koruk elmosta az egykori beosztásbeli különbségeket. A főnök és a munkás egy asztalnál foglal helyet, a tisztelet az éveknek és a munkának szól.-Tizenöt évvel ezelőtt a BÉV szakszervezete keretében alakult meg a Nyugdíjas Bizottság - meséli történetüket Békési László. A régi titulushoz már senki sem ragaszkodik, ami volt, az elmúlt.- Akkor még ezer tag alkotta ezt a hatalmas közösséget. Ma a cégbíróságnál bejegyzett, önálló BEV Nyugdíjas Klubként működünk, a létszámunk is megcsappant, csak 50 idős szaki jön össze hetenként az Apáca utcai TESZ-székházban. Ahogy felszámolták a volt céget, eladták az épületeket, onnan menniük kellett. így kerültek új helyre, ők, akik felépítették társaikkal a fél várost. Tagdíj nincs, de itt rendezhetik a volt építősök a szakszervezeti tagdíjukat is. A klub jelenlegi vezetője Békési László, volt munkaügyi osztályvezető-helyettes, szervezője az aszfaltüzemi nehézgépkezelő, Zoltán Gábor. Halfámé Jakab Edit könyvtáros volt, most a kultúrprogramokat intézi. A gazdasági és jogi ügyekkel dr. Sármány László foglalkozik. A klubtagok beteglátogatója Ma- táncsi Nándor nehézgépkezelő, a volt személyzetis Vadon János pedig a szakszervezeti díjakat kezeli. Mindenkinek jut feladat, és elmaradhatatlan az üzemlátogatás. Megtekintették a Zsolnay gyárat, a pezsgőgyártást, nemrég pedig az Országházat. Kirándulásokat szerveztek Tamásiba, Szulokra, Darányba, Cso- konyavisontára és a Mecsek tájaira is. A kártyások - Megyer Béla, Csizmeg Lajos, Pethő István, Újvári Ferenc, - mint évtizedeken át elmaradhatatlanul, most is együtt ütik a blattot. Minden évben megtartják az Építők napját, a Nőnapot, mert nekik ebben a korban ma is ünnep. Ilyenkor emlékeznek a régi vállalatra, a munkáikra, hiszen mindenkit köt valami egy-egy pécsi épülethez, amelynek felépítésében részt vettek. A baromfifeldolgozó, a POTE, a PMMF, a vágóhíd, az új megyeháza, kollégiumok, iskolák, óvodák, üzletek. Ők hozták létre Meszest, Uránvárost, Kertvárost. Büszkék a kétkezi és a szellemi munkájukra. Ezt míg élnek nem felejthetik el. Könnyes szemmel gondolnak vissza a legidősebbek, a 81 esztendős alapítótag Szabados János, az egykori főrevizor Roz- gonyi Ádám, vagy a 79 éves Tarr János. Szeretnék, ha tovább élhetne az építős szellem. Nevük egy-egy szakmát jelképez. Van köztük villanyszerelő, gépkocsivezető, parkettás, burkoló, épületgépész-szerelő, takarító, toronydarus, bérszámfejtő, adminisztrátor, mérnök, technikus, művezető. A régi barátság ide hozza a munkatársakat, főnököket: Rikker Mihály volt főmérnököt, Korbély Győző főépítésvezetőt, Schatzl Józsefépítésvezetőt. Aktivitásukat bizonyítja, hogy a Pécsi Nyugdíjas Egyesület közülük ajánlott önkormányzati képviselő-jelöltet Metzger Tibor személyében. A BÉV-nyugdíjasok életét ezernyi fénykép őrzi. Egyszer még dokumentumokká válnak. Egy iparág virulásában, tündöklésében, hanyatlásában és feltámadásában. Rozvány Gy. Mindannyiunknak van egy sarka, ahonnan kedvünk szerint nézhetjük és láthatjuk a világot. Ez a mi archimedesi pontunk, ahol biztonságban érezzük magunkat, s ahol - mint kifeszített gyöngyvásznon - csillogó képet mutat a régvesztett múlt, az oktalannak tűnő jelen, és az illúzió pá- tyolgatta jövő. Kopogás nélkül dugja ide be fejét a megkopaszí- tott gyermekkor, a borotválatlan kamaszság, a gigerliskedő pubertás, a prosperált és olykor prostituált férfikor, ránk köszön a tegnapelőtti harcos, a tegnapi zsörtölődő és előreköszön, valami földöntúli bájjal a csendes aggkor. Itt érezzük magunkat biztonságban. Gyermekkoromban nagyanyám vörösre izzott kályhája mögé bújtam, ha ő kiment a homályba temetkezett szobából. Hátam az átforrósodott falnak szorítottam, lélegzeteimnél majd szétégett a tüdőm, de én mindaddig, míg valaki vissza nem jött, ott lapultam, égtem, szenvedtem és féltem. Most odabújok, ahol biztonságosan kacsingathatok előre, kandi szemmel vizsgálgatva, mi az, ami felémtart. Sűrű sorokban tartanak felém barátok és ellenek. Kezükben tanaikat, érveiket hozzák. Hozzák, hogy megütköztessenek vélük. Sokan vannak! Erősnek tűnnek! így együtt! De nem félek! Az én kezem is tele van. Benne szorongatom anakronisztikus megszállottsággal emberszeretetemet, bárgyú hittel teleszőtt segítőkészségemet és még a fejem is a simogató kezek alá idomítom. Nem tart soká a kiábrándulás. A bársonysima kezekben durva sárkefék lapulnak, bőröm hántják, lelkem sértik. Összekacsintanak, mint akik jól végzik dolgaikat. S én - megmagyarázhatatlan! - tűröm, hogy kedvükre tüsténtked- jenek. Mert látom, hogy hitük, reményeik, erkölcsük lopottak, hamisak, műanyagszerűek, szériatermékek. Ők nem tudják, nekik senki nem mondta, amit az ógörög bölcsődékben hellén-dadák rágtak örökéletű memoriterként köly- keik agykérgébe, hogy panta rhei? Hogy a világ örökké változik! Hogy megállandósult elvekkel, kölcsönkért és megkövesedett gondolatokkal nem lehet élni. S ha valaki mégis megpróbálja, hát ne kísérelje meg azt mindjárt életnek nevezni. Aligha tudják! A sokadalom uniformizáló ereje, megszédítő illata önmaguk bálványává teszi őket. Innen a megbízható, bátorságot adó sarokból ki kell nevelni mindezt. Tán röhögni kéne, vagy csak mosolyogni? De a szám nem mozdul. Belülről nem indul az inger, hogy idegeim rámozduljanak e groteszkségre. A neuronok nem indítanak ingereket, elárulják önmagukat. Az agysejtek atomjainak H-mag eloszlása nem parancsolja, hogy szemembe érzések vetüljenek. De látom őket egyenként! Látom, hogy bizonytalanodnak el, ha az élet téziseit és an- titéziseit egyedül kell szintetizálniuk. Ha önálló feladattal bízza meg őket az élet, s ha önmagukkal és a többiekkel szembe kell nézniük. Megrettennek, Quasi- modóként húzzák össze eltorzult testüket és gyáva nyúlszívvel osonnak. De hová? Ha nincs egy sarkuk, ahová nekitámaszthatják hátukat, s ahol biztonságot érezve magukat, vissza-, ki- és rátekintenek a világra. Akkor hová sündörögnek? Tessék mondani: ha az ember megöregszik, mi tartja meg az értékét a világon abból, amiben valamikor olyan nagyon, olyan mélyen, olyan forrón és kiábrándít- hatatlanul hitt? Bokrétás A, A pécsi Apáca utcai Fotó: Löffler Gábor idősek klubjában mindig remek a hangulat Nem vagyok már egyedül Fülemben dobogott a szívem. Fejemet majd szétvitte a vérnyomás. Akaraterőmmel próbáltam befolyásolni állapotom ijesztő voltát. Nem sikerült. Tovább romlottam. Kiszáradt a szám, össze-vissza kalimpált a szívem, s az oxigénhiányhoz iszonyatos halálfélelem társult. Minden erőmre szükség volt, hogy eljussak a szemközti házban lévő orvosi rendelőbe. Az orvos megvizsgált, s megkérdezte: miért nem jöttem már előbb, talán a rendelőben akarok meghalni... Majd egy tablettát és egy injekciót adott. Leültetett a rendelő előtti folyosón, hogy ellenőrizhesse, jobban leszek-e. „Meghalni”?! Eléggé egyértelmű figyelmeztetés volt e szóban. Én mégsem a szó értelmére figyeltem elsősorban, hanem boldogan érzékeltem, - mert arra vágytam -, hogy törődnek velem! Nem vagyok egyedül! Hálát adtam a jó Istennek! Egy év komoly gyógyszeres kezelés, s egy jó tanács segített, hogy talpra álljak. Az öregséget, a „kisnyugdíjas” mindennapos gondjait, a szörnyűséges, mindent felemésztő magányt kellett legyőzni. Vannak gyermekeim, szeretjük egymást, de ez a kegyetlen, rohanó világ nem enged időt érzelmeinknek. A fiatalokat a munkanélküliség réme kíséri, hajszolja, s teszi sokszor tudathasadásossá, az öregek pedig depresszióssá válnak. Magas a vérnyomás, romlik a szív. Nagyon kínzott az egyedüllét, s mint egy mentő ötlet jött a jó tanács: „Kérje felvételét az idősek klubjába.” Megfogadtam a tanácsot és most már több mint egy éve vagyok tagja a pécsi belvárosban az Apáca u. 12. sz. alatt működő idősek klubjának. A klub reggel 8-tól délután 4-ig van nyitva, a hét öt napján, szombaton pedig délután 3-ig. Kedves, fiatal, mosolygós, nővérek ügyelnek arra, hogy mindenki jól érezze magát. Rend, tisztaság és télen kellemes meleg helyiségek fogadják az érkezőt. Az étkezés a nyugdíjak arányában, térítés ellenében biztosított. Különböző előadások, nyelvtanulás, sőt szórakozás: tévé, rádió, videó, zene, irodalom áll rendelkezésére mindenkinek. Úgy hallom, ez minden klubban így van. A klubok szeretettel fogadják az érkezőt. Nap, mint nap gondoskodnak arról, hogy érezzük a velünk való törődést. Mindent elkövetnek, hogy tudjuk: nem vagyunk egyedül. J. K.-né, Pécs » 4 4 4 4
