Új Dunántúli Napló, 1994. november (5. évfolyam, 301-330. szám)
1994-11-19 / 319. szám
10 üj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. november 19., szombat Rózsa Endre Amit adsz a világnak Nézd, a törött cimbalomból egy-egy hang kilóg. Roskadozva sorakoznak szünetjel-kilók, • ne nyiszáld a levegőt, mert torka csupa vér. Rozsdás kulcs földből kiröppen; a múlt visszatér. Születésed le ne késsed. Egy szemvillanás, s mindenemet elviszi a hatujjú patás. Minden törött cimbalomhang csakis az övé. Mintha urunk a teremtést újra kezdené! Légyölő galóca hátán a jel körbe ér. Vedd akár ezt képletesen: a jövő - szeszély, elröpült a légy, s galóca itt fönt nem ered, gyilkos vagy! S az életjelre viszket tenyered. Amit adsz a világnak: a fekvő nyolcasok, végtelenbe tekerednek - s elnyugosznak ott. Szép literatúrai ajándék Új irodalmi lapot szerkesztenek a pécsi bölcsészkar hallgatói Megjelent a könyvesboltokban a Szép literatúrai ajándék című, elegáns és jó színvonalú irodalmi és bölcseleti újság első száma, melyet a Janus Pannonius Tudományegyetem három bölcsészhallgatója - B. Fekete Zoltán, P. Horváth Tamás és Nyáry Krisztián - szerkeszt. A lap létrejöttének körülményeiről és a szerkesztési elvekről beszélgettünk B. Fekete Zoltánnal és P. Horváth Tamással.- Manapság inkább lapmegszűnésekről és nem alapításokról lehet hallani. P.H.T. Volt egyetemi újság itt az egyetemen, de azt nem akartuk folytatni, úgy gondoltuk, hogy egy rendes irodalmi lapot kellene csinálni, olyat, mint például a szegedi Pompeji, amely hasonlóképpen jött létre. B.F.Z. Tulajdonképpen egy házibulin döntöttük el Krisztiánnal, hogy létrehozzuk a lapot. A hirtelen ötletet aztán féléves rohangálás követett.- Feltételezem, hogy pénz is kellett az induláshoz, s még több kell a rendszeres megjelentetéshez. B.F.Z. A rendszeresség még nem biztosított. Az első számra sikerült a bölcsészkar kiadói bizottságától pénzt szerezni, a továbbiakban pedig mindenféle alapítványok pályázatait próbáljuk megcsípni. Eddig kettővel kísérleteztünk, egyik sem sikerült. De volt itt Pécsett egy rangos konferencia, melynek anyagát mi adhatjuk ki különszámként; erre kapunk pénzt. Hogy a valódi második számot miből adjuk ki, még nem tudjuk, pedig anyag már van bőven. Egyébként negyedévenként jelennénk meg.- Egy-egy számnak mekkorák a költségei ? B.F.Z. Áfával együtt három- százezer körül, ez már tartalmazza a szerzői honoráriumokat is, de ebből lejön hatvanezer, amely a lapterv költsége volt. Tehát körülbelül egymillió kellene évente. Nyilvánvaló, hogy nem számíthatunk valamilyen biztos alapra, mindig a következő számra kell majd pénzt szerezni.- Milyen megkülönböztető sajátosságai vannak a lapnak? B.F.Z. Publikációs lehetőséget szeretnénk biztosítani egyetemista fiataloknak, ugyanis születnek itt olyan dolgozatok vagy fordítások amelyek a Jelenkorban vagy a Nappali Házban nem jelenhetnek meg, a dolgozat jelleg miatt, de azért igen jó színvonalúak. Ezeken kívül az irodalmi irányzatok igen széles skálájának szeretnénk teret adni. Nyitottak vagyunk kifelé is, bárki küldhet nekünk kéziratot, de nagyon szigorúak vagyunk, a jó minőség a fontos.- Kinek szól az újság? P.H.T. Nagyon széles körnek szánjuk, hiszen nem csupán kőkemény tudományos dolgozatokról van szó. Közvéleménykutatásunk szerint az orvosoktól a mérnökökig mindenki tetszését kivívta a lap. B.F.Z. Az újság országos terjesztésű, ezer példányban jelenik meg. Budapesten az írók Könyvesboltjában, a Pont Könyvesboltban, a Századvégnél, aztán Szegeden Debrecenben, Győrben kapható. Pécsett pedig az írók Könyvesboltjában, a Széchenyi téri boltban és a pavilonban és az Ifjúság úti Szövegboltban árusítják.- Van már valami visszajelzés arról, hogy veszik-e? P.H.T. Az írók Boltjában, Budapesten, elkapkodták. De manapság az emberek nagy része nem vásárol irodalmi lapokat. Tömegbázisra tehát nem számíthatunk. Cseri László Arcok és mozdulatok Kobayashi Ken-Ichiro előadásában a pécsi próbán Läufer László felvételei Kobayashi Mahlert vezényelt Az idei koncert-évad kiemelkedő eseménye volt a Magyar Állami Hangversenyzenekar pécsi vendégszereplése a POTE Áulá- jában november 10-én. A majdnem teltháznyi közönség Mahler 2. szimfóniáját hallhatta, ezt a nem egyszerűen teijedelménél, hanem legalább annyira sokrétűségénél, technikai-hangzásbeli követelményeinél fogva a karmester és a zenekar számára egyaránt nagy kihívást jelentő alkotást. (Akik annak idején hallották, bizonyára ma is örömmel emlékeznek rá, hogy néhány éve a Pécsi Szimfonikus Zenekar is műsorra tűzte e művet, Howard Wil- liams-szd jelentős sikert aratva.) A mostani hangverseny szí- vet-lelket melengető élménye mindenek fölött Kobayashi Ken-Ichironak köszönhető. A magyar zeneéletbe immár húsz éve üstökösként berobbant dirigens Pécsett ismét megmutatta, hogy nagyszerű képességeiből jóval többre futja, mint amennyit még a vele nem rokonszenvezők is mindig elismertek: vezénylése technikai biztonságát, csodálatos hajlékonyságát, árnyaltságát, minden pillanatban sugárzó muzikalitását, azt, hogy mindezekkel nem csak a közönség folyamatos rokonszenvét vonja magára s az általa éppen képviselt zenére, hanem muzsikusaiból is általában a legjobbat hozza ki. Nos, pusztán ennyi is sokkal több, mint amire hazai - és külföldi! - koncert-hétköznapok karmesterei képesek. Ez a Mah- ler-tolmácsolás azonban megmutatta Kobayashi rendkívüli szellemi és drámai erejét is. Nem minden nap lehet tanúja az ember hatalmas apparátust megmozgató másfél órás zeneművek partitúra nélküli végigvezénylésének, ráadásul úgy - s ez a lényeg! -, hogy a másfél órában nincsenek olyan pillanatok-percek, melyekben a karmester kiengedne, s csak sodortatná magát a zenekar keltette hullámokon. Őt azonban alighanem csak zavarta volna a partitúra annak a készenlétnek a fenntartásában, ami által ez az interpretáció lényegileg lett minden ízében az általa elképzelt, és Mahlerhez méltó. Tudott kivárni, tudott gazdálkodni a zenekar erejével a zene legveszélyesebben elsodró mozzanataikor is, így olyan grandiózus drámai folyamat részesévé tett bennünket, melynek végső katarzisát még a Philipp Glass stílusába illő, idétlen orgonahangzás sem árnyékolhatta be. A zenekar hangzását az itt megszokotthoz hasonlítók a kezdet perceiben talán némi elégtétellel állapíthatták meg, hogy a hazánkban (szerencsére!) páratlan akusztikai viszonyokból adódó kellemetlenségek leküzdése bizony még e más súlycsoportba tartozó nagyzenekar számára is feladat. így utólag azonban inkább a pianóban is üzembiztosán játszó rézfúvósok tónusa, az egyszerre induló fúvós-akkordok, a csellószólam egységesen nemes és tömör hangja és más hasonlóan kellemes emlékek villannak fel emlékezetemben. Az Urlicht-tétel fordulópontjától Ulbrich Andrea, majd Pászthy Júlia és a Magyar Állami Kórus voltak Kobayashi partnerei a nagy mű betetőzésében. Gönczy László Galambosi László Ameddig lehet Mint ezüst rózsasövény a gyümölcsöt ringató, füttyöktől fiatal kertet, ölellek sugárba. Még élni, élni akarok melletted! Hőköltessük a csápoló halált, hőköltessük, ameddig lehet. Meredj magasba! Látod-e a menny fióka-járta legelőjén a lakmározó, narancssárga tehenet? Most vezeti gyöngyház-karámba a Nap! Kedvesem, Virágnyitó, dőlj hanyatt; kitakart csípőd mézillatú kalácsán hadd játsszon kutatni kívánó kezem. Töltsd teli odaadással szerelmünk gyönyörrel hevített edényét, a derengő éjszakát. Szeress! Feledném a rettegés völgyéből imbolygó lidércet, a fegyverekkel csorbított világ csörömpölését, ha vendégelne vigasztaló öröm, ha szárnyacska csukódna rám. Csókold korbáccsal gyalázott arcom. Talán homlokomra billen megtartó koronám. (1986) A lódenkabát G yerekfejjel, tizennégyéve- sen kerültem el a szülői háztól, de az mindig megmaradt egy végső menedéknek, ahol megbocsátást nyertem minden ballépésre és ifjúkori meggondolatlanságra. Nem könnyen, mert apánk igen szigorú elveket vallott, s bennünket az öcsémmel olyan katonásan nevelt, ahogy a leventéket oktatta. Lázadoztunk is ellene titokban, előtte nem mertünk, de komolyabb összetűzésre sohasem került sor, mert anyánk szelídsége és szeretete mindig megvédett bennünket haragjától, s miután lehiggadt, belátta, hogy anyánknak igaza van, bár ezt soha be nem vallotta, s mi is csak sokkal később jöttünk rá. Kemény volt, még kiskorunkban sem babusgatott bennünket, a hízelgést ki nem állhatta. Egyedül anyák volt az, akihez mindig szelíden és halkan szólt, vele szemben indulatosnak sosem láttuk. A katonaság mellett az élet is megkeményítette, mert a háború után, ahogy a hadifogságból hazajött mint horthysta katonatiszt sehol sem kapott állást, s hogy a családot el tudja tartani, kénytelen volt elfogadni az egyetlen munkalehetőséget: építőipari segédmunkásként dolgozott évekig, s amikor esze és kitartása révén sikerült feljebb küzdeni magát, rögtön lecsapott rá az ÁVH. Megjárta a börtönt és a kistarcsai intemáló- tábort, s ahogy a háború után, úgy szabadulása után is élőiről kellett kezdenie mindent. Apánk internálása idején anyánk tartotta el a családot, takarítónőként dolgozott a vasútállomáson. A felmosóvíz és az őszi-téli nyirkos hideg megtámadta az Ízületeit, évekkel később szörnyű fájdalmai voltak, de panaszkodni senki sem hallotta soha. Minket ez idő alatt áldott jó nagyszüleink neveltek. Máig emlékszem nagyanyám illemtanóráira - s ha vendégség alkalmával nem alkalmaztam gyakorlatban a tanultakat, olyat csípett belém, hogy rögtön eszembe jutott minden, amire oktatott - s nagyanyám meséire, melyeknek legnagyobb részét ő maga találta ki, s nekünk minden más mesénél jobban tetszett. Múltak az évek, mi felnőttünk, dolgozni kezdtünk, családot alapítottunk, jöttek <az unokák. A kötetlen munka, a tisztességesebb megélhetésért vállalt másodállás egyre kevesebb szabad időt biztosított számunkra. Kialakult egy gyakorlat, hogy a nagyszülők minden hónapban, hol egyik, hol másik gyermekük családját látogatják meg. Az idő előrehaladtával ezek a látogatások ritkulni kezdtek, egy-egy levelezőlap jött csak: „Anyátok nem jól érzi magát,, vagy: ’’Apátoknak rendetlenkedik a vérnyomása, ne haragudjatok, nem tudunk menni.” Azontúl ha csak tehettük, mi mentünk, vagyis inkább csak én, mert öcsém közben elárvult, újra nősült, visszaköltözött a szülőfaluba, s anyámék közelében épített magának családi házat. Látogatásaink alkalmával anyánk finom falatokkal, apánk a napi politika és az emberi butaság ostorozásával traktált bennünket. Sokszor már előre tudtuk, mi lesz a téma. Szeptemberben biztosak lehettünk, hogy azzal fogad: „Már megint tele van a TV, a rádió és az újság azzal a szörnyűséggel, hogy: - Kezdődik az iskola! - „A fityfenét az iskola, a tanítás kezdődik - dohogott tovább. Még a Grétsy Lászlónak is írt ez ügyben, aki válaszában tökéletesen egyetértett vele, de ettől még változott semmi. Rendszerek, kormányok jönnek-men- nek, de a „kezdődik az iskola” marad. Egy ideig megritkultak a látogatásaim, amikor magam is új családot alapítottam. Ereztem, apám neheztel rám ezért a lépésemért. Az idő haladtával lassan belenyugodott, és ahogy jobban megismerte új menyét, úgy szállt el haragja is, mint füst a szélben. Amint megszületett az első leányunoka, már az árnyéka is eltűnt a kettőnk közti nézeteltérésnek. Jól benne jártunk már az őszben, egyik közös ebéd után leültünk kávézni a nappaliban, amikor apám kiment az előszobába és a garderobe szekrényből behozott egy szép szürke lódenkabátot - akkortájt kezdett újra divatba jönni -, s eldicsekedett vele, hogy előző nap vette az áruházban az akkori árakhoz képest igen olcsón. Biztatott, próbáljam fel. Megfogadtam a tanácsát, a kabát tökéletesen illett rám, s tetszett is. Mindjárt megkértem, hogy - aznap vasárnap lévén - másnap vegyen nekem is egyet. Mi este hazamentünk, én másnap feladtam a kabát árát postán, s úgy gondoltam, a legközelebbi látogatáskor majd megkapom. Igen meglepett, amikor kb. egy hét múlva apám váratlanul beállított egy csomaggal és közölte, hogy elhozta a kabátot. Eljátszott a féléves kisunokával, aki nagyokat kacagva cibálta a nagypapa bajuszát, kicsit beszélgettünk, majd a délutáni vonattal hazautazott. A karácsony estét még együtt töltöttük, öcsémék is eljöttek, életem egyik legmeghittebb szentestéje volt. A következő év márciusának égyik reggelén anyám arra ébredt, hogy apám mozdulatlanul fekszik az ágyban, s hiába szólongatja, nem reagál semmire. Valamikor hajnalban agyvérzést kapott, s többé nem is tért magához. A következő héten eltemettük. Anyánkat nagyon megviselte az elvesztése, ráadásul egészségi állapota miatt nem maradhatott egyedül, eladta hát a házat és öcsémékhez költözött. Pár hónap múlva - telefonáltunk, hogy megyünk - anyám azzal fogadott, hogy a szobájában kirakta az ágyra apám ruháit, válogassak belőle - mondta -, amit használni tudok, azt vigyem, a többit odaadja a szegényeknek. Nehéz szívvel, de megtettem, amit kért. Nagyjából azonos termetűek voltunk, így hamar kiválasztottam, amit használhatónak véltem. Már mindent ösz- szecsomagoltunk, amikor eszembe jutott a lódenkabát. Édesanyám! Apám lódenka- bátja hol van? Anyám rámnézett, s én megláttam egy könnycseppet a szeme sarkában, ami hirtelen nőni kezdett, s mint egy gyöngyszem gurult végig arcának barázdáin. Abban a pillanatban mindent megértettem. Később elmesélte, hogy elment apám másnap az áruházba, de a kabát már elfogyott. Látta, hogy nekem mennyire tetszett, nem akart csalódást okozni, ezért úgy döntött, odaadja a sajátját, neki jó lesz a régi is. A kabát most is ott van a szekrényben, ahányszor felveszem, mindig megsímogatom, régi tulajdonosa nem tud már tiltakozni. Egy évre rá aztán anyánk is elment. M ostanában, különösen így novembver tájékán, egyre többet gondolok rájuk. Jó lenne újra érezni apám férfias kézfogását, vagy mégegyszer megcsókolni anyám izületi gyulladástól elformátlanodott kezét. De már csak virág van, gyertya és emlékezés. Durczy István A.
