Új Dunántúli Napló, 1994. november (5. évfolyam, 301-330. szám)

1994-11-19 / 319. szám

1994. november 19., szombat Irodalom - Művészet új Dunántúli napló 11 Pécs volt a trambulinom Dr. Malonyay Dezső színházi pályafutásának kezdetéről Egy söröző kerti asztalá­nál beszélgetek dr. Malo- nyai Dezsővel. Előttünk a Vígszínház felújított épü­lete, mely úgy tartja felénk profilját, mint egy hölgy, aki érzi a szépségét. Pedig két év múlva ő is ugyancsak száz éves lesz, mint egy év­vel idősebb nővére, a Pécsi Nemzeti Színház. A pécsi egy kicsit díszesebb, de a rokonság nyilvánvalóan szembetűnő.- Hét ilyesféle színházat építettek a századfordulón. Életem színházai közül a Vígszínházát szerettem a legjobban, viszont a pécsi volt a legelső. Pécs számára az én személyemnek nincs különösebb jelentősége, de nekem ez a város annál fon­tosabb. Pécs volt az én trambulinom. Innen dob­bantottam, itt értek olyan hatások, melyek egyszer, s mindenkorra a pályához kö­töttek.- Volt valami családi in­díttatása a színházhoz szeg- gődni?- Semmi. Kezdettől fogva színész akartam lenni, fel is vettek a színi­akadémiára, de szüleim óhajára katonaiskolás, „lu- dovikás” lettem, ösztöndíj­jal. Amikor hazajöttem a háborúból, összetalálkoz­tam egy színházi társulattal, amelynek nem volt Mercu- tiója. Felajánlottam, hogy majd én eljátszom.- El is játszotta ?- El, persze.-És milyen volt?- Hogy az előadás milyen volt, és én milyen voltam, azt nem tudom, de, hogy el­képesztő boldogság volt, az biztos.- Mindezek után pedig el­jött a pécsi színházba, és bement az igazgatóhoz, dr. Székely Györgyhöz.- Bementem, és az ifjú­ság szemtelenségével és vakmerőségével azt mond­tam, hogy színész vagyok és játszani szeretnék.- Az igazgató pedig - aki szintén huszonéves volt - úgy gondolta, hogy 1945 különleges szituációjában jól jön neki egy mindenre elszánt, színházrajongó fia­talember. Nevezhetjük a Székely Györgyhöz fűződő kapcsolatát barátságnak?- Igen, máig tartó barát­ság. Tőle tanultam a szín­házról mindent, ami fontos.-Miket játszott a pécsi színpadon ?- Például Freddyt a War- renné mesterségé-ben. De számos más dolgot is végez­tem akkor Székely mellett;- Titkári teendőket?- Olyasmit is, de min­dent, ami csak jött. Például én foglalkoztam az ifjúsági előadásokkal. „Ali baba és a negyven rabló”. Sosem fe­lejtem el.- Emlékszik, hogy hol la­kott akkor?- Pontosan le tudnám írni valamennyi helyet. Legjob­ban a Szerecsen-patika fö­lött szerettem lakni.- Hol ettek?- A színházban. Volt egy színész - civilben hentes - ő főzött és nagyon jól.- Kocsma is volt?- Persze, hogy volt. A Perczel utcában. A színház­ban éltünk, meg itt. Jó erős társulat volt akkor Pécsett. Kitartottak. Hittek.- Milyen volt a színház épülete?- Szörnyű. Minden szín- igazgató csak használta, mert örült, ha gázsit tudott fizetni. Karbantartásra egyáltalán nem gondol­hattak.- Nagyon érdekelne, hogy volt-e akkor a szín­háznak könyvtára ?- Sajnos, nem. Pedig Székely Györgynek ez iga­zán szívügye lett volna. Képtelenség volt rá státuszt teremteni.- Dr. Székely György rö­vid ideig volt a színház ve­zetője. Miért veszett el az a lehetőség, ami a nagykultú­rájú színigazgató és az erős társulat működésében rej­lett?- Párharcoktól és intri­káktól volt hangos minden, és közeledett az államosí­tás.- A színház ötvenedik, jubileumi évadában Szalay Károly lett az új direktor.- Jó szívvel emlékszem rá, igaz nem sok köze volt a magas művészethez. Mesterember volt, jól bánt a színészeivel. Pécs után különleges for­dulatokban bővelkedett dr. Malonyay pályája: volt színházi titkár, gazdasági igazgató, minisztériumi fő­osztályvezető, főiskolai ta­nár és persze, színházigaz­gató. Ezek a pozíciók ma­napság nem tűnnek egy­másból átjárhatónak. Ezen- tól pedig speciális ismere­teket is követelnek. Az ismereteket megsze­rezte és a feladatokat meg­oldotta. A szikár adatok alapján is elképzelhető, hogy vidáman és számolat- lanul pazarolta energiáját a színházra. Szerencsére ettől egy cseppet sem látszik fá­radtnak. Eszembe jut Karinthy Frigyes novellája, amelyben az író találkozik ifjúkori önmagával. A fiatalember, aki ő valaha volt, könyörte­lenül számon kéri, hogy mit tett az életével. Ha most megjelenne itt az a Malonyay Dezső, aki 1945-ben Pécsett működött és telepedne a helyemre - a kérdéseimben ő sem lenne tekintettel a történelem ke­mény szituációira. Rögtön a dolgok közepébe vágna:- Hogyan kerül egy gya­korló színházi szakember a minisztériumba?- Nem az én ötletem volt, de büszke vagyok arra, amit ott a vidéki színházakért csináltunk. Ebben benne van például Székely Gábor és Zsámbéki Gábor törté­nete is.- És az évek Budapesten, a Nemzeti Színház élén, mint a pálya csúcsán ? Erről is szólt az álom a pécsi hó­napos szobában? Néhányon másképpen képzelték.- Az álom szépsége és in­tenzitása sosem valósítható meg. Én máig is hiszem, hogy az országnak szüksége van egy ilyen típusú nem­zeti színházra, amilyet ve­zettem.-Hol van a könyv, ami­hez megvannak a jegyzetek? Már régen meg kellett volna jelennie?- Annyi a memoár . . .- Miért lenne memoár? Lehetne példul egy arckép­sorozat sőt panoptikum. Szemtelen, vidám és pontos, mint régen. Na jó - lehet bölcs is az eltelt évek miatt, de a stílust tartani kéne, mármint azt, hogy minden helyzetben azonnal meglát­ták a dolgok fonákját. így idézte meg Malonyai Dezső a régi Pécset és szín­házát - ifjúsága díszleteit. Péter Anna Harmincéves a Mecsek Fúvósötös Pécsett, a Művészeti Szakközépiskola hangversenytermében próbál a Mecsek Fúvósötös Fotó: Tóth „1964 novemberében, 30 évvel ezelőtt megalakultunk és büszkék vagyunk arra, hogy együtt maradtunk azóta is jóban-rosszban. A három évtized alatt megnősültünk, született 13 gyerekünk, meg- szemüvegesedtünk, volt több, múlt 900 fellépésünk, 35 kül­földi turnénk, kaptunk kitün­tetéseket is. Más nem történt. Talán még bírjuk néhány évig.” Ez a rövid szövege a 30 éves fennállását ünneplő Mecsek Fúvósötös jubileumi kon­cert-meghívójának. Szkladányi Péter (fuvola), Deák Árpád (oboa), Paláncz Tamás (klari­nét), Tolnay Gábor (kürt) és Várnagy Attila (fagott) 1964 novemberében a Pécsi Filhar­monikus- és Operazenekar szó­listája volt, mikor elhatározták, hogy létrehozzák a kamarae­gyüttest. Első fellépésükre Tol­nán került sor.- Zenetörténetileg milyen hagyományai vannak a fúvósö­tösnek? - kérdeztem Szkladányi Pétert.-A későklasszikus kor szü­leménye, bár alapvetően ellen­kezik a klasszikus fúvószené­léssel, mert azelőtt mindig pá­rosával szerepelt egy-egy hang­szer. A kvintett esetében min­den hangszerből csak egy van, és az öt különböző hangszínt nagyon nagy leleménnyel lehet keverni. Érdekes, hogy igazából a 20. században lett népszerű, majd’ minden zeneszerző írt fú­vósötöst, sőt fiatal zeneszer­zőknél is általában az Opus 1. mindig egy vonósnégyes, az Opus 2. pedig egy fúvósötös.- Mindig is szívesen játszot­tunk kortárs szerzőktől, akik sok esetben a mi felkérésünkre írják meg művüket, mint pél­dául Zádor Jenő, Takács Jenő vagy Papp Zoltán. Abban min­denki egyetért, hogy a fúvósö­tös alapvetően nehéz műfaj, hi­szen öt önálló hangszer szerepel benne. Itt nem az történik, hogy egy valaki játssza a dallamot és a többi kíséri, hanem mindenki képes mindenre.- Az öt külön hangszeren azonban öt különböző ember játszik. Hogyan sikerült 30 éven át - ahogy írják - „jó­ban-rosszban ” kitartani egy­más mellett?- Úgy, hogy nincs közöttünk „tanár bácsi”, aki megmondaná, mit csináljunk, hanem valóban együtt alakítottuk a koncepciót, s az idők során valamiféle kö­zös ízlés is jellemzővé vált a munkánkra. Tudjuk már rég, hogy külföldön nagyon szíve­sen hallgatnak jó magyar zenét, ami vagy a népzenére vagy a régi muzsikára épül, például Farkas Ferenc Régi magyar tán­cait vagy Szervánszky Endre műveit. Bár valóban széles a repertoárunk, vannak olyan he­lyek (Nürnberg, Párizs, Na­mur), ahová rendszeresen visz- szahívnak minket, s lassan fej­törést okoz, mivel rukkoljunk elő, mert már „mindent” elját­szottunk.-A Mecsek Fúvósötös rend­szeresen lép fel irodalmi este­ken, kiállításmegnyitókon. Mi­lyen a kapcsolatuk a társművé­szetekkel?- Szerencsénk volt, hogy színrelépésünk után hamar felfi­gyeltek ránk, s valóban sokszor hívtak különböző kulturális ren­dezvényekre. Ez nagyon fontos része lett tevékenységünknek. A zene által személyes jó barátokra leltünk irodalmárok, képzőmű­vészek körében. Mi játszhattunk 1972-ben Borsos Miklós Janus Pannonius szobrának avatásán, Martyn Ferenccel pedig olyan jóban lettünk, hogy karácsony­kor mindig koncertet adtunk a lakásán.- Mik a tervek a következő 30 évre?- Nos, ahogy írtuk is, talán bírjuk még néhány évig. Bár ennek a hosszú időnek veszé­lyei is vannak, nevezetesen, a rutin annyira eluralkodik, hogy egymás hibáit lassan erénynek látjuk. A tagok „fel­elős funkciói” miatt a koráb­binál nehezebb a próbákat, fellépéseket megszervezni, de bízunk abban, hogy együtt-zenélési kedvünk - mint eddig is - legyőzi az akadályokat! * A Mecsek Fúvósötös jubi­leumi koncertjére november 21-én, hétfőn este 7 órakor ke­rül sor a pécsi Művészetek Házában. Műsoron Haydn, Reicha, Takács Jenő, Ibert és Farkas Ferenc művei szere­pelnek. Méhes K. O’Kané és a holttest A az Afiumban Hang Gábor az előadáson az Áfiumban Fotó: Tóth László Szépre, jóra és egy-két krigli habzó sörre vágyakozva mentem le a minap a fent nevezett Áfium nevű hangulatos pécsi korcsma-hivatalba. Az árpalé nem szorul magyarázatta ezen in­tézményben, s szellemi ínyencfa­latokat pedig a Bóbita Bábszínház művészei kínáltak felnőtteknek szóló ír tündérmesék formájában, fűszerezve jófajta népzenével, a’ la Folk Tone Drum együttes. Mint később megtudtam, a terí­tékre kerülő három mesét (O’ Kane és a holttest, A tojáshéjfő­zés, A két unokatestvér) a Meg­babonázott puding című ír tün­dérmeséket és babonákat tartal­mazó kötetből mozsolázta Sramó Gábor rendező, majd Magyar Agnes dramaturggal igen jól fo­gyasztható, gördülékeny dikciót pároltak belőle. No és a tálalás ...! Krizsai Ju­dit mindent tud. Ebben a milliő- ben szervírozták Újvári Janka, Hang Gábor és Pályi János báb­művészek a mulatságot. Mindjárt az elején magas hőfokon, és egyetlen percre sem hagyták ki­hűlni azt. A bemutatkozásul eljárt fergeteges tánc (koreográfus Vá- radi M. István) már sejtette, hogy nem hagyományos bábszínházát fogunk látni. Sramó Gábor igen jó arányérzékkel, ötletgazdagsággal ötvözte a színészet és a bábjátszás lehetőségeit, megspékelve egy kis zsonglőrmutatvánnyal. Vásári komédia, korcsmái komédia a ja­vából! A színészek lubickolnak, nem csoda, hisz mindhármuknak főszerep jutott. Újvári Janka szende kislányt, érett nőt, öreg­asszonyt is játszik, jól énekel és mint kismacska (kesztyűs bábu­val) is megkapó, hiteles. Hang és Pályi lenyűgöztek. Az asztalon fekvő manó felül színész (Hang), deréktól lefelé báb. Pályi - O’ Kané hátán egy csontváz-hulla, akit a hős el akar temetni, meg­elevenedik és bizony igen ke­mény ellenállást tanúsít. Hang jó öregasszonynak, unokaöcsinek, narrátornak. Pályi igazi komé­diás. Buzogányokkal zsonglőr­ködik, kitűnően kezeli a bábukat, kifejező az arcjátéka. A színpad­képbe és a cselekménybe szerve­sen beépülő zenészek igen kelle­mes fűszernek bizonyulnak. Hangeffektekkel, kellékekkel se­gítik a színészek játékát. A történetekben a humoros, kedves, népmeséi elemeket a leg­váratlanabb pillanatokban váltják fel horrosztikus motívumok. Em­lékezetes jelenet, amikor a meg­vadult macska széttépi a rossz testvért, máját, háját a nyájas néző elé szólja. A gonosz fivér úgy va­kítja meg öccsét, hogy a piszka­vasat markolatig:.., aztán a szemek helye ... Leírhatatlan! Is­tennek hála, a rossz az íreknél is megbűnhődik, a jó pedig elnyeri igen rögös úton megszerzett ju­talmát. Juhász László Fehér Klára A Mostari híd Sose vettünk egymásnak drága ajándékot. A jegygyű­rűmön kívül soha nem kaptam féijemtől ékszert. Nem gyűjtöt­tünk festményt és szőnyeget, nem gyűjtöttünk semmit. Ha volt két krajcárunk, elutaztuk. Ha volt ezer forintunk, azt is. De utazás közben fejedelmi bőkezűséggel osztogattuk ajándékainkat. Párizsban Laci­nak adtam a Place des Vos- ges-t. Én megkaptam tőle Fi­renzében örök időkre a Signo- riát és a Ponte Vecchio-t. Sie- nát mindenestül, a kagylóalakú tértől a lovasjátékokig Lacinak ajándékoztam, mert Sienát na­gyon szereti. Én elkértem tőle egy szőkehajú lányt Prágában, az Orloj tövében, de nem kap­tam meg. Férjem szigorúan rámszólt: embert nem ajándé­kozunk. De nagylelkűen ne­kem adta Japánban a Kegon ví­zesést, enyém lett egy szép ja­pán közmondás, amely így hangzik: „Ha szereted a fiadat, utazni küldd.” Lacié Rio de Ja­neiro tengerpartján a sétány hullám-mintája, és enyém a kecskeméti harangjáték. Talán húsz éve, hogy keresz­tül mentünk a mostari hídon. Azon a régi hídon, azon a gyö­nyörűn, amit Csontváry képé­ről már ismertünk. Csodálátos nyári reggel volt, a hídhoz ve­zető keskeny, emelkedő utcá­ban megálltunk a péknél, vet­tünk két pitát, amolyan jóízű friss lepényt, kicsit odább egy bugyogós muzulmán árustól egy marék fügét. Vásárosok, árusok, szamarat hajtok, fény­képező turisták színes, gyö­nyörű forgatagában mentünk, mentünk felfelé a hídhoz. Érezni lehetett a frís sen pör­költ kávé illatát, a híd túl­oldaláról, a pici török kávé­házból áradt ki. És a hídról ki­csi gyerekek ugráltak a rohanó folyóba. Lélegzetelállító mu­tatvány volt, bátran és nevetve dobták át magukat a korláton. Hány nemzedék játszhatta ezt a félelmetes játékot? Kihajol­tam a korláton. Szikrázva csa­pot fel körülöttünk a víz. Ezer színű kavargó örvény, tajték, buborék, szédítő tükör. A zöld folyó, a nap arany fénye, a millió színben kavargó tömeg, a levegő mézes illatába keve­redő virág, erdő, kávé, füge il­lata, a friss lepény íze a szánk­ban, soha nem érzett boldog­sággal árasztott el. A béke és nyugalom érzése volt, a gye­rekkor biztonsága, a csodál­kozó, áradó felismerésé: mi­lyen szép a világ. És akkor telhetetlenül azt kértem a férjemtől: - Kérlek, add nekem a mostari hidat. - Szívesen - válaszolta -. de az­tán jól vigyázz rá. - És ezen nevettünk, harsányan és gya­nútlanul, ugyan, mit kell vi­gyázni egy félévezredes hídra? Őrködnek rajta a pita-árusok és a turisták, ezek a kócos vízbeugráló gyerekek, a domboldalon lapuló házak­ban élő asszonyok, anyák, ta­nítók, horvátok, szerbek, bos- nyákok... Éjszaka gyakran arra ébre­dek, hogy nem vigyáztam a hídra. Se én, se te, se mások. Va­lamit nem tettünk meg, valamit elmulasztottunk, valamit nem így kellett volna. Hallom, fel fogják építeni a hidat. Olyat, de már soha ugyanazt. Hol vannak eltemetve a kócos gyerekek? Ki főzi most a kávét? Ki siratja a pita-árust? Jaj, vigyázzunk a hidakra!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents