Új Dunántúli Napló, 1994. október (5. évfolyam, 270-300. szám)
1994-10-22 / 291. szám
10 aj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. október 22., szombat Dúsa Lajos Emléklap ’56 debreceni zászlairól Bizony, még az a kisiskolás is ujjongott, hogy végre, na végre! Csak tanítónőnk, szép tyúkanyónk, parancsolt a padlóra minket- szemközt a pártház, s van fegyverük Fűvészkert utcai iskolánk nagy, örömös októberében. Kao-Mao-Csin, Komócsin elvtárs amott inai a pártkasszával. - De csupa piros-fehér-zöldek lobognak gyermeki szívünkben, akár ott kint a Perényi utcán: fényes, villogó lobogással... Gyermek voltam, és csak gyerekké, tisztán érzővé akarok válni. Mindig csak piros-fehér-zöldben- csak magunkért és senki ellen - szeretnék szabadon lobogni, édes hazámhoz kötve szállni. Szalay Lajos: Golgota (1956) Kilencvenéves a Berzsenyi Társaság A Somogy új számáról Gazdag és változatos tartalommal, megnövelt terjedelemmel emlékezik meg a folyóirat kiadója, a kaposvári Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság fennállásának kilencvenedik évfordulójáról. A jubileumhoz kapcsolódik Jókai Anna és Jánosy István esszéje, Reisinger János verselemzése, Bisztray Adám verse; a társaság történetét mutatja be más-más oldalról Kanyar József, Takács Gyula, Fodor András és Kiss Dénes emlékező írása. A folyóirat több érdekes levél- és újságcikk-dokumentumot közöl a társaság múltjáról. A jubileumi írások mellett értékes olvasmányt kínál a folyóiratban Tornai József és Elmer István elbeszélése, valamint Czimer József emlékezése Aczél Györgyről, a hatvanas évek színházi életéről. Versekkel Lászlóffy Aladár, Szakács Eszter, Parancs János, Pék Pál és Simon Emil jelentkezik. Bodó Barna és Mandics György a temesvári forradalomról folytat érdekes és az események értékelését új szempontokkal gazdagító beszélgetést. A kritikai írások közül Vasy Géza tanulmánya emelkedik ki Veress Miklós költészetéről, valamint azok az írások érdemelnek figyelmet, amelyek a Berzsenyiről szóló legújabb könyveket ismertetik. Az új szám élén Veress Pál metszete, szép Berzsenyi-portréja látható. A folyóiratot számos Berzsenyi-vers kézirata díszíti. A lapra Kaposváron, a Honvéd u. 5.sz. alatt, a Berzsenyi Társaság titkárságán lehet előfizetni. „A fürdővízzel együtt” ősbemutatója a pécsi színházban A snamuk boldogtalansága Füsti Molnár Éva (középen), Pásztor Edina és Fillár István jelenete Fotó: Tóth Létezik egy történet arról, hogy vannak tündérek, akiket vad, snamu nevű törzsekhez küldenek azért, hogy fontos titkokra tanítsák meg ezeket az életről. A tündérek gyermekként érkeznek a snamukhoz, de csakhamar elfelejtkeznek róla, hogy egyszeriek és csodálatosak. Végül éppen olyan boldogtalan snamu lesz belőlük, amilyenek a szüleik is voltak. Ezek a snamuk aztán éppen csak átvészelik az életüket, olyan pótszerekhez nyúlnak, mint az alkohol, a drog, a gyógyszer, meg a pszichiáter. Nem tudnak megküzdeni már a saját neurózisaikkal sem, így hát hogyan is tudnák egészségessé nevelni a gyerekeiket? Nagyjából ilyenféle snamukat láthattunk a Pécsi Nemzeti Színházban, amikor Bal József rendezésében előadták Christopher Durang A fürdővízzel együtt című groteszk komédiáját. Az amerikai pszichológus darabjának ez volt a hazai ősbemutatója is egyben. Színész és rendező nehéz feladatra vállalkozott, amikor olyan előadást hoztak össze, melyben sajátosan keveredik a groteszk a tragikus, vagy éppen a komikus elemekkel. A pszichológus szerző lélektanilag megalapozott jellemeihez mindig társul egy abszurd elem, ettől a néző nem tud velük azonosulni, és egy másfajta szempontból ugyan, de a színész sem. Ez a distancia jelen esetben azonban szükségszerű, s ennek a távolságtartásnak a megteremtése volt a rendező egyik legnagyobb próbatétele. A rendezőként utolsó éves Bal Józsefről elmondhatjuk, hogy jól megfelelt a feladatnak. Az előadás nagyjából kiegyensúlyozott volt, és a három, gyermekét őrző amerikai fiatalasszony jelenetét kivéve nem is lassult le túlságosan sehol. A darab utolsó harmadában felgyorsul az idő, ezt a színpadon jó arányérzékkel, csak jelzésekkel oldotta meg a rendező. A premieren a legegységesebb alakítást Fillár István nyújtotta az apa szerepében, akit élő, valóságos, emberi vonásokkal formált meg. Az anya kulcsfiguráját Pásztor Edina játszotta. Helenje sokszínű, gyermeteg, tanácstalan, fásult, gunyoros, kíméletlen, magányos. Talán csak a külső jegyek tették (agyonstrapált, lyukas harisnya, túlságosan is szétkócolt frizura), hogy időnként hullámzó volt a teljesítmény. Az előadás utolsó harmadában lép a színre a voltaképpeni főszereplő, a gyerek. Molnár Csaba Daisy-je identitászavarokkal küszködő fiatal ember, aki csapdába kerülvén szinte biztosan követni fogja szülei sorsát. Fillár mellett az övé a második leghitelesebb alakítás. Fergetegesen komédiázott a dada szerepében Füsti Molnár Éva, aki itt kiváló érzékenységet mutat az abszurd iránt. A komé- diázás egy másik válfaját mutatta be Unger Pálma, a locsogó, mélyen ostoba igazgatónőt megjelenítve. Németh Judit Cynthiája igazából tragikus szereplő, monomániáján még lehet dolgozni. Ugyanígy Miss Pringle figuráján is, őt Wertig Tímea játszotta. Villanásnyi szerepekben tűnt csak fel Gellért Éva, Bacskó Tünde és Fábián Anita. Pontosan oldották meg a feladatukat, Gellért Éva munkája azonban kiemelendő, még akkor is, ha hangja időnként kevéssé hallható. A gyakorlatilag láthatatlan (tehát végképp kívül maradó) pszichiátert Rázga Miklós játszotta. Salamon Eszter jelmezei és Galambos Péter díszletei hatásos és látványos kiegészítői az előadásnak, bár az ember úgy érzi, nem ahhoz a társadalmi réteghez készültek, amelybe a szereplők tartoznak. Éppen, mintha az amerikai középosztály alsó harmadát képviselő szereplők a magyar majdnem nincstelenek közé költöztek volna. Persze, ez lehet egy perspektíva is, vízió egy nem kívánt jövőről. Hogy azonban mindez menynyire látomás, arról ki-ki maga is meggyőződhet, ha időnként kisétál egy játszótérre, és belehallgat a gyerekeiket felügyelő snamua- nyukák beszélgetésébe... Hodnik I. Gy. Pákolitz István Karosi Kedves Öcsém, amíg lagymatagon építgetted az imitt-amott létező szocializmust, nemigen kaptál sérvet a nekiveselkedé- ses-nagy-nehéz munkától. Az infarktus mégis népbetegséggé avanzsált, akár annak idején a morbus hungaricus, noha a kórság nem a lázas tevékenység okán hódított. A szívbetegségeket nagyrészt a szenvedélyek, az élvezeti cikkek mértéktelensége, nemkülönben a bosszúszomjas és ellenségkereső politikai légkör okozta. Ráadásként a visszafoj- tottság és a tehetetlenség. A fenti nyavalyát most előkelőén karosi-nak nevezik. A túlmunkából, a nagy hajtásból eredeztethető a szívinfarktus, az embólia, az agyvérzés. A japánok megszállottjai a munkának. A szó valódi értelmében lázasan tevékenykednek; gyönyörűséggel és lelkendezve szólnak a szorgalomról, a nagyon hasznos cselekvésről. Túlhajszolták magukat: nyakukba szakadt a karosi. A munkanélküliség, a létbizonytalanság okozta feszültség, a keservesen alakulgató jövőkép honi berkeinkben is szedi áldozatait. A karositól való félelem ne űzzön a minden-mindegy-vég- letbe, Kedves Öcsém, hiszen alig vagy túl a negyvenen: próbáld meg az arany-középutat napi tevékenységedben, nehogy erőt vegyen rajtad a karosi. Góllövő Gólt lőni nagy öröm: az összjá- ték, a csapatmunka szép eredménye. Természetes, hogy a társak gratulálnak az eredményes játékosnak; ölelik, csókolgatják, hát- babufálják a gólszerzőt; győztes gólnál gyakori a „kicsi a rakás”, mindőn öt-hat focista egy-kupac- ban hempereg örömében. A délieknél mindennapos a keresztveté- ses térdreborulás; általánosabb, mikor a játékos kirohan a palánPepitafüzetemből kig, kaiját kitárva, mintegy keblére öleli a szurkolókat. Akad olyan góllövő, aki magasra ugorva a levegőbe boxol; olyan is (egyre gyakoribb), ki eltorzult fizimiskával, görcsös ujjakkal, fél- guggoltában szinte a mindenséget markolássza, azt sugallva, hogy bravúija fölér a világteremtés felével. Gesztusa nem hagy kétséget afelől, hogy egyedül övé a dicsőség, holott csak sikeresen befejezte, amit társai előkészítettek. Mit mondjak? A „Góllövő” megalkotandó szobrát nem ilyennek képzelem. Lovasok Egy fenékkel nem lehet megülni két lovat. Ha mégis, ahhoz olyan zseniális úrlovas szükségeltetik, akiből alig szaladgál néhány ezen a keserves földgolyóbison. A választópolgár történelmi tapasztalatként szűrte le a fentírt tömény bölcsességet, így hát nemigen tetszik neki a parlamenti döntés. Azért nem, mert a polgármesteri, valamint a honatyai poszt betöltése egymagában is nagy felelősség, hát még a kettő együtt! Erősen fönnforog a veszély, hogy sem erővel, sem idővel nem győzi a lovas. A tes- sék-lássék munka meg a mi a fészkesfenének?! Továbbá. A kettős jövedelem rendkívül irritálja azokat a honpolgárokat, kiknek nem hogy jövedelmük, de még csak munkaalkalmuk sincs. A döntés, aszociális jellegénél fogva, napra-nap duzzasztja az amúgy is iszonyúan nagy jövedelmi egyenetlenségeket. És ha nem válik be a lovaglási gyakorlat, megint kiderül, hogy a választók bölcsebbek voltak, mint a megválasztottak. Tutyi Tutyó, tutyóka, tutyika, tu- tyesz, továbbá mamusz, mamu- szi, mamuszka névváltozata is volt annak a praktikus lábbelinek, amit Schmalz József kisüzemében állítottak elő. Az üzemet Tu- tyigyár-nak keresztelte el a népi humorérzék. Zsírosvéndő-kék és koromfekete színű posztóból készültek a lábbelik. Kitűnő minőségű portékát sikerített a „gyár” 30-tól 50-ig hullámzó, váltakozó létszámú munkása. Olyan vásár nem akadt az országban, ahol ne kajátották volna: „Ne legyél tu- tyimutyi, Itt van a Schmalz-féle tutyi!” Az államosítás után nem sokára tönkrement az egész vir- csaft. Schmalz József - búbánatában - fölcsapott alanyi költőnek; potom százhúsz strufliban gyalázta, véreszopó piócának, érzelgős kanördögnek, vörös cárnak titulálva jóságos atyánkat, Sztálin elvtársat, kinek eredeti nevét is „elrejté az versfőkben”. Nem maradt ki az opuszból, hogy a hajdani kispap rossz napjaiban postarablással foglalatoskodott. A poéma zárótételeként azt kívánta a szerző, hogy a Generalisszimuszt a pokol legalsó bugyrában olyan üstben sütögessék, mely alatt tutyi-tűz lobog, hogy az eleven-égetés tetejébe megfelelő büdösség is legyen. A volt tutyigyáros megúszta csekély másfélévi dutyival. Az én „lábtyű”-m is kék posztóból készült. Valter József úri és női cipészmester, ki a féllábát az Isonzó partján hagyta, jó vastag bőrtalppal látta el a mamuszomat; 32 májszköplit (jancsiszeg) vert bele. Azért annyit, mert harminc- kettes baka-minőségben szolgálta a hazát, meg a királyt a nagy háborúban. Finomabb felsőrész-bőrből spiccet is fabrikált mamuszkám orrára. Mialatt a tyutykómmal mívelkedett, folyvást Doberdóról, meg az Isonzóról mesélt, hogy s mint folyt az élet a két fronton; persze, csaknem mindig a tálján szaladt; a magyar baka, a tiroli vadász, a tüzér hősiesen helytállt a vártán. Az ellenség megfutamodását így emlegette a majsztram: ,A digó segge szedte a friss levegőt!” Regélés közben közben Valter bácsi jókat huzgált a pangli mellett tartózkodó pintesüvégből. A mérsékelten vizezett fikszliben nóta is rejlett; Hans Sachs kései utóda nemigen tudott, inkább csak szeretett énekelni. „Kedvesédes anyám, hafölakarsz keresni, /A doberdói csatatérre gyere ki; /otta- láloda siromategy kűszilajalatt, /Kedvesédes anyám, kisírhatod magadat.” Meséjét, nótját, láb- tyűművészi tevékenységét komót félbeszakította, ha rájött a szel- lenthetnék. Keszeg ülepét kiemelve a suszterszékből, akkorákat durrantott, mint amilyen erővel a jerikói bumberdó szólhatott, bár a suszteráj falai nem omlottak le. és föltette a „körösztkérdést”: Na, Pisti, tucc-e futni? Ha azt mondtam: tudok, imigyen szólt a mester: „Akkó szalaggyál utánna!” Ha azt feleltem: nem tudok, ez volt a válasz: „Akkó ájjá a likhó!” Győztem kivárni, míg a knájbbíü megigazítja tutyim bőrsarkát; majd leszerelte a májszköpli-vé- geket, hogy ne ligassák ki a harisnyámat. Haladék Azon meditál a szociológus-politológus, hogy létezik-e világraszóló terrorizmus. Ma még talán nincs, de holnapra biztosan várható. Lassikán a maffia tartja markában a kormányokat, a nagyvállalkozókat, a nagymenőket. Fenyegetőznek, zsarolnak. A menő cégek, a magán-Krózusok rendszeres apanázs-utalással adóznak, hogy békén hagyják őket a jelentkező „alakulatok”. A szektáriánusok olyika-másika világvéget jósol. De ezt megelőzheti egy tehetős demográfiai robbanás. Kupferstein Salamon barátom azt kérdezi, hogy érdemes-e élni ebben az embertelen, kilátástalan világban, melyben kígyóként tekergőzik ránk a félelem, az iszonyat. Öt esztendei haladékot kértem a válaszadásra.
