Új Dunántúli Napló, 1994. október (5. évfolyam, 270-300. szám)

1994-10-15 / 284. szám

1994. október 15., szombat Riport uj Dunántúli napló 7 Nyíri Tamás (1920-1994) Budapest: Július 21-én Bu­dapesten szívinfarktus követ­keztében elhunyt Nyíri Tamás filozófus és teológus, a ma­gyar katolikus szellemi élet egyik jeles, mindenki által be­csült személyisége. Életrajzát a 70. születésnap­jára megjelent kötet a követke­zőképpen foglalta össze: Nyíri Tamás 1920. augusztus 10-én született Igáiban. Kapos­várott érettségizett. 1938- 1940-ig a József Nádor Műszaki, és Gazdaságtudomá­nyi Egyetemen Budapesten, 1940-1945-ig a Bécsi Egyete­men természettudományokat, fdozófiát és teológiát tanult. 1947-ben doktorált Bécsben. 1945-1946-ig segédlelkész Bu­daörsön. 1946-1952-ig a budai Szent Imre Kollégium prefek­tusa, lelkésze, 1952-1963 között Esztergomban szemináriumi tanár. 1963-1968-ig segédlel­kész Budapest-Újlakon, 1968- tól a Pázmány Péter Hit- tudományi Akadémián a filozó­fiatörténet és filozófiai antropo­lógia tanszékvezető profesz- szora. 1978-tól a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia Leve­lező Tagozatának igazgatója, az 1976-1977-es években dékán. Zsinati vizsgáztató. Címzetes prépost, 1984-től a vatikáni Nem Hívők Titkárságának a konzultora. 1986-tól a Magyar Filozófiai Társaság elnökségi tagja, 1987-től a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat filozó­fiai tanácsának a tagja; 1990. áprilisában a Magyar Filozófiai Társaság elnökévé választják. 1969- 1980-ig a Vigilia folyói­rat, 1974-től a Concilium című nemzetközi folyóirat (Hollan­dia), 1986-tól a Magyar Filozó­fiai Szemle szerkesztő bizottsá­gának a tagja. 1984-ben meg­szerezte a filozófiatudomány doktora fokozatot a Magyar Tudományos Akadémián. 1990-ben a Magyar Köztársa­ság ideiglenes elnöke Széche- nyi-díjjal tüntette ki. Nyíri Tamás professzor a teo­lógusok azon nemzedékébe tar­tozott, amelynek lehetősége volt tudását külföldön hosszabb ideig elmélyíteni. Annak a Kari Rahnemek a tanítványa, aki ké­pes volt megújítani a XX. szá­zadi katolikus teológiát. Ez a megújítás a szekularizált világ adott voltából indult ki, abból, hogy a hagyományos skolaszti­kus, szenttamási filozófia már nem képes egyedül azt a funk­ciót betölteni, amit egy korábbi történelmi korszakban sikere­sen ellátott. Azok a filozófiai fogalmak és összefüggésrend­szerek, amelyeket a skolasztika jórészt az arisztotelészi filozófi­ából örökölt, jelentős árértel­mezésre szorultak a modem természettudományok, matema­tika, társadalomtudományok és emberkép elteijedésével. Talán legnépszerűbb művé­ben, „Az ember a világban” c. munkájában az ember vizsgála­tán keresztül jut el Istenhez. Az emberi lét analízise arra az eredményre vezeti, hogy az ember specifikuma az állatok­kal szemben a kutató, kereső, nem adaptív, lezárhatatlan, al­kotó nyitottság, amely nem ta­lálhat nyugvópontot az adott véges, - tág értelemben vett - kultúrjavak elsajátításában, sem azok teremtésében, hanem Is­tenként, illetve vallási titokként kell, hogy megélje azt, amivel ezen eredendő nyitottsága foly­tán találkozik. így képes az em­ber megtalálni azt az arkhimé­dészi pontot, amelyen állva szi­lárd rendet teremthet világában és életvezetése számára reális kereteket jelölhet ki. így juthat olyan állapotba, amikor nem esik kétségbe a jövő, saját és mások cselekedetei következ­ményeinek kiszámíthatatlan­sága, az adott tudás fokának mindig tökéletlen volta miatt. Talán e kényszerűen tömör összefoglalás is mutatja azt, hogy itt nem a kultúra, a tudo­mányok elutasításáról van szó, hanem eredményeinek alkotó elsajátításáról, nem az antropo­lógiai értelemben adott és kény­szerű nyitottság leküzdéséről, hanem annak igenléséről és to- vábbkereséséről, amelynek ki­induló pozícióját az ember előtt megnyíló transzcendenciának, a titoknak vagy Istennek a keresz­ténység Istenével való azonosí­tása képezi. Nyíri professzor tevékenysé­gével és műveivel is mintegy theória és praxisz egységét kife­jezve ezt a nyitottságot jelení­tette meg. Ennek egyik, a széle­sebb közönség számára is is­mert állomása volt a hetvenes évek ideje, midőn az ideológiai­lag „puhábbá” váló magyaror­szági szocializmus keretein be­lül mód nyílt valamiféle párbe­széd folytatásra kereszténység és marxizmus között. Ez a felül­ről, praktikus politikai megfon­tolásokból is kezdeményezett dialógus nagy dilemma elé állí­totta a hazai katolicizmust; vagy megmarad a szellemi gettóba kényszerítettség állapotában, vagy élve az engedélyezett szű­kös keretek által azért mégis biztosított lehetőséggel, a médi­ákon keresztül eleget tesz misz- sziós kötelezettségeinek. Nép­szerűtlen feladat volt, de Nyíri Tamás munkásságára jellemző volt az, hogy nem futamodott meg a hálátlan feladatok elől, szolgálatnak tekintve filozófusi, teológusi hivatását. Volt érzéke a más eszmerendszerekben, fi­lozófiákban föllelhető értékek iránt, képes volt azokat megbe­csülni, mert benső összefüggé­seik, gondolatiságuk felől köze­lítette meg azokat, s nem ideo- lógikum és politikum felől. Ez a nyitottság elsősorban odafigye­lés volt és nem idegen elemek átvétele. Nyíri professzor min­dig ügyelt arra, hogy ne keverje össze az egymással össze nem keverendő dolgokat, például a teológiát és filozófiát. Ez a nyi­tottság és másokra való odafi­gyelés jellemezte Nyíri profesz- szort, mint embert is, ami a filo­zófusok között bizony ritka erénynek számít. S az odafigye­lés segítő tettekben nyilvánult meg akkor, ha úgy látta, értéket segít születni. Filozófiatörténe­tet írt a tanítványok, majd a szé­lesebb olvasóközönség szá­mára, ha kellett fordított klasz- szikusokat, fordításokat ellen­őrzött és adott ki, emellett szak- filozófiai tanulmányokat és könyveket írt. Megőrizte szen- zibilitását az emberiség új, ak­tuális problémái iránt, állást foglalt ezen kérdésekben har­monikus életművet hagyva maga után. Hangját, arcát jól ismerhette a szélesebb nyilvá­nosság és meg is szerette. Nyíri Tamásnak nem kellett hirtelen megváltoznia az utóbbi évek­ben, nem kellett mást monda­nia, mint amiket korábban mondott, mert nem volt köze a politikai vagy ideológiai, anyagi érdekek motiválta iszap- birkózásokhoz. 1990-ben Nyíri professzor a Janus Pannonius Tudománye­gyetem Keresztény Filozófiai Tanszékének lett vezetője, s so­kat tett azért, hogy lehetővé vált a filozófia szakos képzés bein­dulása Pécsett. Isiásza miatt nem tudta hosszabb ideig vál­lalni a hetenkénti pécsi vonato­zást, még több idő, még több energia szükségeltetett volna a képlékeny viszonyok között ah­hoz, hogy kiforrjon az a kon­cepció, ami a szakos képzés alapjául szolgálhatott, igen sok nehézséggel kellett megküz­deni. Azóta beindult valami, lé­tezik Pécsett filozófia szakos képzés a maga gyermekbeteg­ségeivel együtt. Ézen munkál­kodva 1991 után is, Nyíri pro­fesszor távozása után is mindig számíthattunk hathatós segít­ségre, támogatásra. Nyíri pro­fesszor az utóbbi két évet is a tanításnak szentelte, Salzburg­ban. Nyáron is dolgozott, a vég­zetes szívinfarktus otthonában érte. Ami fontos, nem megy? Mit tartanak ma a legfonto­sabb feladatnak az országban? Erre a napokban egy közvé­leménykutatás adta meg a vá­laszt, megerősítve azt, amit valamennyien tudunk: most szinte mindenki az életszín­vonal csökkenésének megállí­tását, a munkanélküliség visz- szaszorítását és az áremelke­dések mérséklését tekinti a legsürgetőbbnek. Sokan eh­hez még hozzáteszik a közbiz­tonság javítását, az egészség- ügyi ellátás színvonalának emelését is. Hogyan felel meg ennek a várakozásnak az új kormány? Ugyanezen közvé­leménykutatás szerint a kabi­net - sajnos - éppen az emlí­tett problémák megoldásában nyújtja a leggyengébb telje­sítményt. A megkérdezettek főleg a külpolitika bizonyos területein tartják jónak a kor­mány munkáját, a hazai dolga­ink között pedig értékelik a társadalmi béke megteremté­sére irányuló erőfeszítéseit. Meglepő megállapítások? Nem, inkább érthetők. Akik a mostani koalíciót „beszavaz­ták” a kormányzásba, azoknál elsősorban a maguk egyre ne­hezedő helyzetéből adódó rossz gazdasági közérzetük játszott szerepet a voksolás­nál. így a várakozásaik is eb­ből adódnak: viszonylag gyors javulást remélnek gaz­dasági téren. De lehetséges-e ez a mai helyzetben? Bár az ellenzék „szándékos dramati- zálással” vádolja a kormányt, azt elismeri, hogy csodákra a mai magyar gazdaság nem képes. Akkor hát marad az azonnali megszorítások és tá­volabbi kibontakozás ígéreté­nek politikája. Ez pedig az adott helyzetben elégedetlen­séget vált ki a kormány politi­kája iránt. Törvényszerű ez? Igen, de az már nem, hogy a megkérdezetteknek csak 44 százaléka nyilatkozott úgy, hogy bízik a kormányban. M iután nyugdíjas va­gyok, mindenre van időm, így hát eleget tettem egy többnapos meghí­vásnak, nő ebédeket-vacsorá- kat fogyasztottunk. A nagy kí­nálatnak ki is tudna ellenállni? Főként azért is, mert voltak szép lányok, ifjú asszonykák, akik gondoskodtak az étkekről, fel is tálalták még az italokat is. Ez utóbbiak közül nekem legjobban ízlett a Ringer nevű pia. Ebből első napon három félliteres üveggel lehajtottam, meg még két kisebb üveggel, de ezeknek a márkáját nem je­gyeztem meg. A szakács min­denkinek saját ízlésének meg­felelő menüket állított elő. Ne­kem például nagyon ízlett a franciásan elkészített karfiol, illetve karalábé enyhén sósvíz­ben főzve, amitől franciás lett, mellőzve a fölöttébb egészség­telen vastag rántásokat, haba­rásokat. Nem volt benne hagyma, meg pirospaprika sem - gondolom az ólom miatt -, viszont nagyon ízletes fűsze­rekkel dolgozott a konyha-személyzet. Az én íz­lésemnek például legjobban megfelelt egy új fűszer, fűsze­rek egyike, mint a Mono Mack, vagy a pikáns Amiélorid, az Ebrantil pedig egyenesen fel­ejthetetlen volt. Ebből is lát­szik, hogy vendéglátóinkkal erőteljesen közeledünk Euró­pához, mert e fűszerek egy ré­sze korábban csak Nyugatról volt beszerezhető. Persze, az ember nehezen szokik le korábbi magyar­konyhai ételekről, ezért aztán stikában beszereztem magam­nak négy-öt szép, hosszú, sárga banánt. Féltem, hogy esetleg éhes leszek, és hát itt nem lehet mondjuk éjszaka mezítláb ki­lopakodni a konyhai hűtőszek­rényhez, maradék pörköltekbe belenyalni. De hát ki nem dob­hatom a banánt, egy este - vé­letlen magányomban - húzom is le egyik banán héját, ám vendéglátónk egyik csinos hölgytagja megrovó pillantást vetett rám, mondván, ez még sem illő, ósdi, édes és eléggé kalóriadús csemegéket esze­getni, amit esetleg ők félre is értenek, azt hinnék, nem ízlik a napi menü. Megnyugtattam, hogy az ellátás kifogástalan - hogy mást ne mondjak - a teg­nap esti egy szem Medve sajt micsoda nő volt, különben pe­dig egy nyavalyás banánért nem fogom a küszöböt rágni, csupán csak kíváncsi voltam, nem rohad-e. Hogy szavamat ne felejtsem, első éjszaka valaki a számba dugott egy vékonyka mű­anyagcsövet, és mit tesz isten, friss, kellemes oxigén áradt be­lőle, annyira ízlett, hogy egy éjszaka kisebb palackra valót le is szoptam. Hoztak egy má­sikat, de abból nem jött semmi, lehet, hogy tönkretettem, res­telkedtem is egy kicsit. Jó társaság volt, elvoltunk valahogy. A szomszéd ágyon egy dúshajú, de teljesen ősz koros hölgy feküdt. At is szólt nekem éjjel, hogy „Menjen már föl a padlásra és hozza le a ...” - nem tudom mit, mert soha nem fejezte be a monda­tot. Többször is megismételte kívánságát, végül is - nehogy azt higgye, valamiért harag­szom - mondtam neki, nem ta­lálom a padláskulcsot. Ebben maradtunk, el is aludt sze­gényke, csak a reggelinél éb­redt fel, de nem volt étvágya. Egy délután megejtően szép lány köszönt be a szobába. Aggódott, lázas vagyok-e, hozta a lázmérőt, de aztán megnyugodott. Többször is benyitott, hogy vagyok, meg minden, aztán egy váratlan fordulattal megkérdezte: „Tudja-e, hogy én kinek a kis­lánya vagyok?” Nem tudtam mit felelni, arra gondoltam, ez a lány ismerkedni akar, meg kéne gyorsan fésülködnöm, el­végre az ember ... Szóval tű­nődtem, mert valóban ismerős volt, rá is jöttem, honnét: „Már tudom! Az izére hasonlít, a Daliásból, tudja, a Pamelára, vagyis hát a Victoria Princi- palra. Éppen olyan sötétbarna, hosszú haja van, nagy szeme, bájosan csücsöri ajka, csak szebb és ifjabb kivitelben, mert a Pamela azért már - szerintem- üti a negyvenötöt..Látha­tóan jólesett neki a bók, én pe­dig próbáltam felülni kellő tisztelettel az ágyon, ha a ka­romra erősített műanyag cső engedte volna, ami - mellesleg- éppen a fejem fölött függő üveg Ringerre volt bevezetve. Azt mondta: „Csak nyugi, nyugi. Egyébként az én anyu­kám a Török Éva, aki három szobával odébb dolgozik a szerkesztőségben. Kollégák." Egy pillanatra lelombozódtam, tehát nem én tetszettem meg neki, a mosoly és kedvesség nem emiatt szólt. Ugyan, mit is akarnék 67 éves fejjel, bár, az ember soha sem tudhatja ... De őszintén megörültem neki - talán nem haragudott meg érte, de mindjárt tegeződtem, végül is hát majdnem ötven eszten­dővel fiatalabb. Este visszajött széles mosollyal, elővette a go­lyóstollát, másik kezével a kór­lapomat fogta és azt kérdezte felejthetetlen bájjal: „Pisike volt-e ma és mennyi, Feri bá­csi?” Mondom neki, vagy két liternyi, ha nem több. Erre mondta, ezzel örömet szerez­tem neki, csak így tovább. En­gem meg eléggé ordenáré mó­don, olyan röhögés fogott el, hogy mindjárt megkérdezte, minek „derülök” úgy. „Hát an­nak - feleltem -, hogy már em­lékszem rá, régen egy cégbeli szokásos Télapó ünnepség volt a szerkesztőségben, Te akkor, Anikó négy éves lehettél, sö­tétkék kis ruhában, fehér haris­nyában, meg - azt hiszem - pa­rányi lakkcipőben ültél a szé­ken a nagy gyerekzsivaj köze­pette. De mintha a világ meg­állt volna körülötted, csak ló- báltad a lábaidat és valami csokoládéfélét ettél. De nem ez tűnt fel, hanem közben énekel­tél, nem teleszájjal, hanem csak úgy dúdolgattál valami óvodás dalocskát. És elmúlik száz év, bejössz a szobába, szépségesen, ifjú hölgyként és megkérdezed, volt-e ma pisike . . . Hát nem csodálatos?” Azt válaszoltad Te, Pamelánál Pa- melább húszéves kislány: „Hát .. . bizony öregszünk .. . öreg­szünk!” - és eltűntél az ajtón át úgy, hogy többet nem is látta­lak, mert ezen a délutánon csak helyettesítésre jöttél föl a má­sodik emeletről. Nagyon sajná­lom. Kint bóklásztam a folyosón, - a rokonszenves főorvos engedel- mével már elhagyhattam az ágyat - szóval mászkálok, a falon van egy rácsos valami, amire külön­böző szövegek vannak feltűzve. Ott lóg egy nagy sárga plakát, nem akarok hinni a szememnek. A szöveg rövidítve, de szó sze­rint: „Ne gürcöljön, mert epekő, vesekő műtét nélkül törhető! Alta­tás és műtét nélküli fájdalommen­tes kőeltávolítás az ország legna­gyobb teljesítményű kőzúzó gé­pével ...” Alatta a cím: Miskolc, stb. Azt mondják, a jó pap holtig tanul... Megtoldom: a jó újság­író meg holtáig egyre hülyébb . . . Mert én eddig azt hittem - láttam elégszer! -, hogy a nagyteljesít­ményű kőzúzó gépek egyike pél­dául Nagyharsányban dolgozik a kőbányában, naponta több tonna mészkő teljesítménnyel. Ezek szerint rosszul tudtam. Az üzlet, a biznisz, így hatol be már a kórhá­zak falai közé is. Mondtam, hogy vidámarmenetelünkEurópífelé... Egy nővérke jön, mondja, hol­nap reggel nyolcra menjek le a földszintre a cardiológiára, ahol a főorvos úr megvizsgál. Le is me­gyek, derékig vetkőzöm, oldal­vást fekszem a vizsgáló asztalon, mögöttem van egy képernyő - kékesen vibrál -, abból kilóg egy kábel, amelynek a végét a doktor valami pasztával bekeni és amint a mellemen huzigálja, a szívem megjelenik a képernyőn. Csalód­tam, mert a szívem nem hasonlít a búcsúbeli piros, tükrös mézes-bá­bos szívekre, de azért elmegy. Mozog, azt látom, meg nevetnem is kéne, mert eléggé csiklandós vagyok. A doktor mondja, csak most ne nevessek néhány percig. Aztán fölerősíti hangosra a szer­kezetet és valami elképesztő ri­csajt és kvartyogást hallok. Persze van benne ritmus, de mégis ez a hangzavar olyasmire emlékeztet, mint amikor a kihívott szerelő az eldugult angol klozetet pumpálja. Úristen! És én milyen boldog vol­tam, amikor valamikor - többször is - tánc közben azt mondta a kis- csaj - arcát a mellemre szorítva, mert ugye a tangó anélkül nem megyen -, hogy .Jiallom a szíved dobogását.. .’’Ezt hallotta volna! Aztán az jutott eszembe - talán meg is kéne mondani a doktor­nak, dr. Radnai Bélának -, mi lenne, ha egyszer megbolondulna ez a gép, mert azért a gépek néha megbolondulnak, szóval ahogy figyeli a képernyőt és megjelenne Tom és Jerry, vagy esetleg egy viharos pornófilm kezdődne, egé­szen végig, a záró feliratig, hogy „Konyec”. A halkszavú, kedves szakor­vosnő - dr. Goják Ilona. Üljek le az ágy szélére, faggat, mikor mi­lyen betegségeim voltak, megko­pogtatja a hátamat, meg is hall­gatja gyönyörű szívemet, aztán gyanakodva tapogatja a melle­met. A bal mellem mintha lejjebb lenne, a másikkal nincs szimmet­riában. Azt hittem viccel. Kérdi, mit nevetek. Mondom neki, ezt én is mondtam néhány hete egyik kolléganőmnek: „Az egyik mel­led, vagyis a baloldali, rossz he­lyen van.” Kérdezte, hogy-hogy rossz helyen. „Hát mert nem a te­nyeremben ...” A doktornő rám néz: „Látom, javul az állapota... Örülök.. R ám jött később a rossz­kedv. Sajnos, az utóbbi két évtizedben, gyakran vendégeskedek kórházakban, kli­nikákon. Leülök az előcsarnok­ban egy székre szemben a lifttel, örökké jár föl-alá, a fiúk kereke­ken mozdítható hordágyakon hozzák a betegeket. Többnyire férfiakat, öregeket. Sápadtak, mellükhöz szorítják a kalapot, némelyiken még nagykabát is van. A hordágy gurul, mögötte si­etve próbál lépést tartani a már szintén koros asszony, reklám- szatyrokkal fölpakolva, benne elemózsia, pizsama, Coca-cola, ez-az. És csak sietnek nehézke­sen, riadtan, némelyik sírdogálva, mert az embere nagyon beteg. És, tudják, kimondatlanul is, hogy a férfiak hamarabb halnak el. A reménytelenségtől keserűség fog el, koromban már bármikor elindulhatok oda, ahonnét még vissza senki sem jött, át a Túlsó Partra. Düh fog el: hát majd én is elmegyek egyszer, vissza sem né­zek ... A francba is! Rab Ferenc Vendégségben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents