Új Dunántúli Napló, 1994. október (5. évfolyam, 270-300. szám)
1994-10-15 / 284. szám
8 aj Dunántúli napló Riport 1994. október 15., szombat Az ember semmi körülmények között nem tagadhatja meg önmagát A falu, amelyben még „élhetnek” a múlt hagyományai Babarc / Bawarz Magyarul magyarán Mozgószabály Krémer János nagy ember volt, nyolc éven át viselte a bírói tisztet. Kilenc családja közül mindenikre huszonnégy holdat hagyott, vagy pénzben váltotta meg a földet. Krémer Károly, a dédunoka a két kezével bontotta le a német telepesek állította háromszáz éves házat, épített a helyén új otthont magának, és a negyedi születésű, a Felvidékről negyvenhétben betelepített feleségének. A régi gazdaságról már csak a falu leghosszabb, valamikor tizenöt jószágnak helyet adó pajtája árulkodik. Nyolc éve még hizlaltak bikát, mostanára elkopott az erő: kiszívta a téesz, a háztáji, az otthoni munka meg a betegség. Azóta évente csak hat-hat disznót nevelnek - jusson a Mohácsra szakadt gyerekeknek, unokáknak, de maradjon is, s persze aprójószág is lábatlan- kodik a háznál. Szőlő csak any- nyi van, amennyinek a levéből a házigazda magának meg a vendégnek töltögethet. Kínálgatás közben mondja ki az öreg frank a magyar származék feleség bó- lintása mellett a szentenciát; azt, ami életben tarthat egy népet, amit Babarc - Bawarz - jelmondatául is választhatna: az ősökhöz ragaszkodik az ember, és semmi körülmények között nem tagadhatja meg magát. Bezerédy Győzőnek a faluról szóló monográfiájából tudjuk, hogy a termékeny síkság és a nem kevésbé termékeny lágy dombok találkozásánál, egy fontos kereskedelmi útvonal mellett fekvő községet először a pécsváradi apátság alapítólevelében, az apátságnak adományozott falvak sorában említik. Ugyancsak ebből az okiratból, 1015-től ismert a település mai neve, amit első tulajdonosától, Babarc vitéztől kaphatott. A kedvező földrajzi adottságoknak köszönhetően a falu gyarapodása a török megszállásig töretlen, 1408-ban például vásáros hely volt, azaz a mezővárosi fejlődés útjára lépett. A hagyomány azt tartja, hogy a törökdú- lás idején Babarc teljesen elnéptelenedett, ezzel szemben a hódítók kiűzését követő összeírás során tíz családot jegyzett föl a királyi biztos. Az első német telepesek 1698-ban tűntek föl és 1703-ig maradt az első hullámban érkezett negyvenöt családnyi új honfoglaló. Hogy miért mentek el a faluból nem tudni, jóllehet a Pécsváradi Uradalom is támogatta azt a törekvést, hogy a hat évnyi közadó mentesség helyett robotmegváltási szerződést kell kötni a Nyugatról bevándorlókkal. Éppen ezért az első - szám szerint öt - német telepes családnak azokat kell elfogadnunk, akiknek nevét 1720-ban hallás után jegyezte föl latin betűkkel a konskripcióban a németül nem tudó összeíró. 111. Károly nevezetes 1723. évi, „Az ország benépesítéséről” szóló törvényét követően fél évszázad alatt 177 család telepedett le véglegesen Babarcon, házukat egymást segítve kőalapra, az udvar végén ásott gödörből nyert agyagból építették, a kitűnőnek számító habard földből huszonkét hold szántó és nyolc kaszás rét tartozott egy telekhez. A katolikus németek templomot 1807-ben állítottak, de tanítójuk - s valószínűsíthetően iskolájuk - akkor már jó hetven éve volt. A magyar református templom 1714 óta áll, ám a XVIII. század második harmadában fölvett egyházlátogatási jegyzőkönyv tanúsága szerint kicsiny a tanulói létszám, nincs tanítójuk, ezért az oktatás is szünetel. Ugorjunk az időben bő másfélszáz évet: a Pécsi Naplóban a babarci református pap 1936-ban drámai színekkel ecseteli a református magyaroknak a főként az „egykézés” miatt bekövetkezett vészes fogyását. Ugyanakkor a két világháború közötti időszak volt az, amikor a falu újból jelentős fejlődésnek indult: ekkor vezették be a villanyt és a telefont, telepedett meg orvos, épült a római katolikus iskola, a községháza, a jegyzői lak, a bekötő út. A második világégés súlyos sebet ütött a népen: a németek jelentős részét kitelepítették, helyükre a Felvidékről - Felsősze- liből és Negyedről - érkeztek magyarok. A hetvenes évek végének felmérései alapján a falu 1172 lakójából mindössze százötven vallotta magát németnek, származásuk alapján viszont hétszázan számíthattak annak. Ma - 1994 őszén - valós béke tölti el az egymás mellett élőket. Pécsi Sándoréknál pontosan fordított a helyzet, mint a bevezetőben példának hozott Krémer család esetében: felvidéki szüleinek betelepítése után tíz évvel látta meg Babarcon a napvilágot, s míg ő maga törve beszéli a németet, őstelepes-le- származott felesége sajátos akcentussal ejti a magyar szavakat. - Ebben a faluban igazán nincsen jelentősége annak, hogy ki minek vallja magát - mondja a polgármester, miközben elém csúsztatja Babarc címerének fénymásolatát, a község 1724-es pecsétjének lenyomata után rajzolt képet. A biztos földön szétterpesztett lábbal álló, félig katona, félig polgári ruhás alak egyik kezében szőlőfürt, a másikban hat szál búzakalász. Biztos földön... A község földvagyona „négy hármas”, pontosan 3333 magyar hold, az itteniek zöme helyben a téesz- ben, vagy a bólyi kombinátnál talált eddig munkát. Van is, meg nincs is föld, hiszen Babarcot máig nem csapta meg a magánosítás szele: nincs kijelölt földalap, nem volt még árverezés, a mohácsi útról betérőt a falutáblánál gazzal fölvert, düle- dező marhaistálló, a szétesett szövetkezet szimbóluma fogadja. A mezőgazdasági munkásnak mára Szajk vagy Boly maradt, más a mohácsi iparra építhet ideig-óráig, az aktívak körében huszonöt százalékos a munkanélküliség, az önkormányzat költségvetése éppen fedezi az intézmények fenntartását, fejlesztésre egyetlen fillér sem marad. Hogyan lehet akkor biztos távra tervezni valamit, hogyan lehet nekivágni ha nem is a harmadik évezrednek, de a következő esztendőnek? Hogyan lehet megkapaszkodni az elődök mélyre ásott gyökereiben, ha a kilencszázas népesség fele vagy még tanul, vagy már nyugdíjas? Milyen belső késztetés kell, hogy mindezek ellenére, akár vért izzadva is bevezettessék a vizet, a gázt, az „igazi” telefont, hogy megpróbálják - akár kedvezményes telekvásárlással - itt tartani a fiatalokat? Milyen belső tartás eredménye, hogy minden harmadik gyerek zenél, hogy nem csak nevében él az énekkar és egyszerre akár száz táncos is fölléphet bármely színpadon? A lakosság arányában hatvan százalékban frank faluban persze nem teszik föl mindennap ezeket a kérdéseket. Méltatlankodnak, hogy a „piac” nem ismeri el a munkát, de dolgoznak virradattól sötétedésig a földön, a szőlőben vagy az ólak körül, örülnek az idelátogató külhoni ismerős-idegennek és örülnek, ha utazik a gyerek vagy ha ők utazhatnak. És tartják magukat ahhoz, amit az öreg Krémer öntött szavakba a pohár babarci bor mellett: „Az ember semmi körülmények között nem tagadhatja meg magát”. A magyar helyesírás hangjelölő, betűíró és értelemtükröző írásrendszer. Az értelemtükrözés többek között az úgynevezett mozgószabályban nyilvánul meg, s a sokszerepű kötőjel megfelelő helyen való alkalmazásával biztosítható. Mi is a mozgószabály? Ha egy különírt szókapcsolathoz (pl. hajlított bútor) olyan utótagot (pl. gyár) kapcsolunk, amely az egészhez járul, az egyébként különírandó előrészt az új alakulatban egybeírjuk, és ehhez az utótagot (a szótagszámtól függetlenül) kötőjellel kapcsoljuk. Bevezető példánknál maradva így: hajlítottbú- tor-gyár. Ha a kötőjelet előrébb tennénk, akkor az írott alak más értelmet tükröz: hajlított-bútorgyár, amilyen aligha van a valóságban. Hasonló esetek: hideg víz, de hidegvíz-csap. A hideg-vízcsap létezhet ugyan, de nagyon ritkán kerül szóba. Egy-két, a nyelvi valóságból vett példa talán még jobban szemlélteti a mozgószabályok fontosságát. Cégtáblán fordult elő a Vágott baromfi bolt és a Vágott baromfi kereskedő felirat. Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy a kötőjelnek hol van a helye: Vágottba- romfi-bolt, Vágottbaromfi-ke- reskedő. Az előrébb csúsztatott kötőjel meglendítheti a dús fantáziájú olvasó képzeletét. Egy jó nevű nyelvművelőnk friss adatként jegyezte föl egy cégtábla következő feliratát: Szárnyas baromfi bolt. Készítője nem használt kötőjelet, az olvasóra bízta az értelmezést. Mozgószabály szerint nyilván így kellett volna írnia: Szár- nyasbaromfi-bolt. Ha a kötőjel előrébb kerül, akkor már a mesék világába jutunk, hiszen a boltnak is, de még inkább a boltosnak (kereskedőnek) csak a mesében nőnek szárnyai. Másik hiba is van ezen a cégtáblán. A szárnyas szó fölösleges, vagyis szószaporítás (szaknyelven ple- onazmus). A baromfi ugyanis más szóval háziszámyas. Voltaképpen a szárnyas ba- romfi=számyas háziszámyas. Mivel minden baromfinak van szárnya, fölösleges külön jelzővel hangsúlyozni. Lapunkban olvastam nemrég: „.. .futó ló-fotók díszítik a hagyományos képeslapokat.” így írva a fotók futnak, nem a lovak. Pedig a tudósítás a futó lovakról szól. A Vitorlázó repülőgép gyár szövegű névtábla készítője is bizonytalan volt az írásmódban. A mozgószabály ismeretében így helyes: Vitorlázórepülőgép-gyár. A szabály alkalmazásán mértéket kell tartanunk, különben hosszú szószömyetegek, szókígyók jöhetnek létre. Nem vétünk ugyan a helyesírás szabályai ellen, ha ezt írjuk: hőrelá- gyulóműanyag-feldolgozás, de ez megnehezíti a szókép egységben való felfogását, a folyamatos olvasást. Ezért ilyen esetekben célszerű a szerkezetes megoldás alkalmazása pl. így: hőre lágyuló műanyagok feldolgozása. Ez is beletartozik a mozgószabályba. Rónai Béla Suli után benépesülnek a babarci utcák Fotók: Müller Andrea Balogh Zoltán Kérész trej t vény Beküldendő a helyes megfejtés október 10-én (hétfő) déli 12 óráig beérkezőleg, LEVELEZŐLAPON 7601 Pf: 134 Új Dunántúli Napló Szerkesztősége, Pécs, Rákóczi u. 34. VIII. em. A október 1-i lapban közölt rejtvény helyes megfejtése: „Mikor megtudta, hogy nem vagy itthon, elvitte anyádat moziba.” Utalványt nyertek: Kincses József 7300 Komló, Kossuth u. 101., Kiss József, 7952 Gerde, Vaijasi u. 25., Mayer János, 7720 Pécsvárad, Tavasz u. 11., Orovecz Lászlóné, 7632 Pécs, Diana tér 2., Szilas Zsolt, 7629 Pécs, Zsolnay V. u. 111. Az utalványokat postán küldjük el.
