Új Dunántúli Napló, 1994. szeptember (5. évfolyam, 240-269. szám)
1994-09-03 / 242. szám
10 új Dunántúli napló Kitüntetések 1994. szeptember 3., szombat Munkáért, tehetségért, telj esi tmény ért Pécs város díszpolgára Pákolitz István Pro Civitate Bíró László Pro Civitate Schweitzer József Egy híján éppen negyven esztendeje érkezett Paksról Pécsre Pákolitz István (azóta tudunk egymásról a régmúltba hullt szomszédság okán). Szántó Tibor, a Dunántúl c. irodalmi folyóirat szerkesztője segítette a nagy reményekre jogosító fiatal költőt a megtelepedésben, állás-keresésben. (Az eltelt negyven év leltárába sokféle díj, és sok kötet fér meg, s méltán mondhatjuk Pákolitz Istvánról: a pécsi irodalmi élet meghatározó alakja, nemcsak költőként, hanem irodalomszervezőként, a Jelenkor szerkesztőjeként is.) A jezsuiták kalocsai gimnáziuma két lapot is kiadott: a Nagyregnum-ban az öregdiákok, a Kisregnum-bím pedig az alsósok írhattak. A kéziratot a direktor szobája mellé tett nagy láda gyűjtötte, s ő ugye ez így természetes, egy versét csúsztatta bele, melyet aztán a Kis- regnum közölt. Világot akart akkor megváltani, s mai bölcsességével kérdi: milyen ember az, aki 18 évesen nem világot-váltó tervekkel indul? Aztán természetesen állandó remények és csalódások teszik ki az életet. Ebben a korban pedig azért küzd az ember, hogy mindig legyen megőrzött reménye, s -menekülhessen a végső csalódások, a a végső kétségbeesés elöl. „ Becsületesen elvégzett munka nyomán lehet az ember reményekkel teli, s ez a díszpolgári cím arra jó, hogy visszaigazolja: a dolgoknak, munkádnak értelme van. Hogy elmondhassam neked is: még nem akarom becsukni végleg, a pepita füzetem... ” Kozma Ferenc Az indoklás szerint azért kapta Bíró László ezt a kitüntetést, mert „pécsi tartózkodásának idején jelentős szerepet játszott a város kulturális közéletében, a katolikus egyház pozitív társadalmi kapcsolatainak építésében, különösen az ifjúság nevelésében”. Az idén májusban kalo- csa-kecskeméti segédpüspökké szentelt lelkipásztor 27 éves korában került Pécsre, s káplánként, majd püspöki titkárként, később a Bazilika kanonok plébánosaként, teológiai tanáraként nagyon közel került a hívekhez.-A szemináriumból azt hoztam magammal, hogy legyen mindig nyitva az ajtóm. Nem akartam társadalmat formálni! Egyszerűen pap voltam, olyan keresztény ember, aki a tehetségétől függően tett az emberekért, s ezáltal talán egy kicsit építővé vált.-A pécsi fiatalok, a családoknak hiányzik, s nem kis nosztalgiával gondolnak Önre.-Nem csupán az ajtóm, hanem a szívem nyitottságát, az őszinteséget, a szeretetet egyaránt látták, illetve megérezték gyerekek és felnőttek, egyedül élők és családosok. S velük együtt valóságos közösségeket hoztunk létre, olyanokat, amelyek valóban éltek, működtek. Arra törekedtem, hogy senki ne érezze magát egyedül, találjon nálunk társra.- Püspök úr! Hogyan fogadta e rangos elismerés hírét?- Jól esik, hogy emlékeznek a munkámra, őszintén szólva, soha nem nem gondoltam arra, hogy ezért kitüntetést kapok. R. N. A Budapesti Zsidó Gimnázium után egyetemi tanulmányait a munkaszolgálat miatt meg kellett szakítania, s mint mondja, ezért „kicsit” később végzett. 1945 után folytatta, részben az egyetemen, részben a Rabbiképzőben. Cum laude fokozattal doktorált keleti nyelvészetből, ókori történetből és szociológiából. A pesti hitközség iskoláiban tanított, s 1946-ban került kapcsolatba a pécsi hitközséggel. 1947 őszén Pécsre költözött, 1948-ban választották meg a hitközség főrabbijává, s 1981-ig élt itt, jelentős szerepet vállalva a pécsi közösség újjászervezésében, az itteni zsidóság történetének kutatásában. Közben, az utolsó tizenöt évben, tanított a Rabbiképzőben is. Pécsett nősült, itt született két gyermeke is, akik Pécsett végezték a középiskolát. Budapesten, előbb a Vasvári Pál, majd a Hegedűs Gyula utcai templom rabbija volt, majd Scheiber professzor halála után, 1985-ben meghívták, hogy töltse be a Rabbiképző Intézet igazgatói tisztét, azóta ott dolgozik. Ezzel a munkával együtt járnak oktatási, kutatási, szerkesztési feladatok és előadások, amelyeket a judaisztika köréből tartott többek között Belgrádban, Prágában, az Egyesült Államokban, többször Izraelben, legutóbb pedig Helsinkiben. Idehaza egy ideig tevékenyen részt vett a Keresztény-Zsidó Társaságban, két évvel ezelőtt azonban, hetvenéves korában az aktív részvételtől visszavonult. Tagja a Keresztény-Zsidó Tanácsnak, címzetes egyetemi tanár. Cs. L. Pro Communitate Horváth László Kevesen mondhatják el magukról, hogy sínautó ment értük. Márpedig Horváth Lászlóval ez történt. A PVSK annak idején ilyen járgányt menesztett a bátyjával azért, hogy rábeszélje: Nagykanizsa után Pécsett folytassa a futballista a pályafutását. A kanizsai restiben este 11-ig elhúzódott rábeszélés sikerrel járt, a balszélső a Me- csekaljára igazolt. Pécsett játszott a PVSK-ban és a Pécsi Dózsában is (utóbbiban 69-szer). A híres „biciklicsellel” sok hátvédet becsapott. Harmincöt éves korában hagyta abba a játékot, edző lett. Dolgozott a vasutasok utánpótlás- és felnőtt csapatánál is. 1973-ban a klub legeredményesebb edzője címet nyerte el. 1988-ban fejezte be a pályafutását, vett búcsút a futballpályától. Szép, eredményes karrier az övé. Csak azt sajnálja, hogy két év után otthagyta az MTK-t (1948-50 között focizott ott, de mivel Pesten nem érezte jól magát, elvágyott onnan), emiatt sohasem lett válogatott. Pedig olyanok között léphetett volna pályára, mint Puskás, Kocsis, Czibor). Kétszer is kerettag volt, biztos kezdőembemek számított - mindkétszer az osztrákok ellen szerepelhetett volna -, de mindkétszer az utolsó bajnoki fordulóban megsérült, ezért nem húzhatta magára a címeres mezt. így csak egyszeres B-válogatott volt, a lengyelek ellen játszott, a Sándor, Kocsis, Szilágyi /., Varga, Horváth összetételű csatársorban. Edzőként többek között olyan játékosokat nevelt, mint Stájer, Kaszás, Szabó, Balázs. Kitüntetettek és családtagjaik az ünnepségen Fotó: Läufer L. Pro Communitate Pinczehelyi Sándor Simon Béla és Zs. Kovács Diana növendékeként végzett 1964-ben Pécsett, a Művészeti Gimnázium legendás osztályában, ahonnan sok kitűnő művész „származott”. A Tanárképző Főiskola magyar-rajz szakán 1970-ben diplomázott, s a Janus Pannonius Múzeum grafikusa és kiállításrendezője lett 1977. augusztus 15-ig, amikor is kinevezték a Pécsi Galéria igazgatójának, mely posztot a mai napig betölti. A hazai képzőművészet életében jelentősnek mondható, 1969-ben létrejött Pécsi Műhely alapító tagja, egy ideig titkára volt a Magyar Képző- és Ipar- művészeti Szövetség Dél-Dunántúli Területi Szövetségének. Három éve reklámgrafikát és festést is tanít a Janus Pannonius Tudományegyetem Szép- művészeti Tanszékén. Számos hazai és külföldi kiállítás résztvevője. 1989-ben, Munkácsy-díjban részesítették, de legnagyobb szakmai sikerének azt tartja, hogy 1988-ban a Velencei Biennálé Magyar Pavilonjában harmadmagával képviselhette a magyar képző- művészetet. A vezetése alatt álló Pécsi Galéria az elmúlt több, mint egy évtized alatt európai hírűvé vált, számos kiállításán rendszeresen bemutatkoztak a világ képző- művészeti életének számottevő művészei. A Pécsett és Baranyában élő képzőművészeknek lehetőségük adódott a nemzetközi művészeti élet vérkeringésébe bekapcsolódni, cserekiállítások megrendezésével eljuthattak jelentős európai galériákba is. Cs. L. Kiváló Bányász Breining József Kiváló Bányász Mihály Árpád Kiváló Bányász Muhel Illés Harminckét éve a bányászat szolgálatában. Minek lehetne nevezni ezt a teljesítményt, ha nem szakmai hűségnek. És ha valaki ráadásul jó munkájával, kollegialitással hívja fel magára a mai napig is a figyelmet, az igazán megérdemli a „Kiváló Bányász” kitüntetést. Breining József a Pécsi Erőmű Részvénytársaság Kőszénbányájának külfejtési gépkocsivezetője valamennyi fenti tulajdonságot magáénak vallhatja. A katonaság után, 1962-ben szegődött az iparág szolgálatába, és azóta sem lett hűtlen hozzá.-A mai napig sem bántam meg, hogy akkor így választottam. Jó fizetést kaptam napi nyolc óra munkáért, és nem kellett kamionsofőrként az országot, világot járnom. Jól jött ez akkor is, amikor családot alapítottam - mesélte választásáról a mára már két unokát is dajkáló kiváló bányász.- Önről azt beszélik, hogy nagyon sokat segít munkatársainak, fiatalabb kollégáinak.- Éz egy nagyon nehéz és veszélyes munkahely. Nyáron eső után, télen havazáskor mindig csúszik az út, gyakran dolgozunk emberpróbáló körülmények között. Engem mindig úgy neveltek, hogy segítsek a társaimon. A mi munkánkban talán nagyobb súlya is van, ha egy-egy tapasztalt dolgozó tanácsokkal látja el a fiatalokat. Én ezt soha nem az elismerésért tettem, nekem ez természetes most is. Szeretem a munkámat, és remélem, hogy ha eljön az idő, erről a munkahelyről mehetek nyugdíjba is. K. E. Az öreg, aki Zobákon volt mozdonyvezető, körömszakadtáig ellenezte, hogy a fiából bányász legyen. Édesapja azonban korán meghalt, s az már sohasem fog kiderülni, hogy Mihály Árpád mikor járt volna jobban: ha gépkocsivezető vagy kárpitossegéd marad, és nem lesz vájár. A szükség viszont nagy úr, a szerelemből meg házasság született, az albérlet meg erősíti az otthonteremtés szándékát, a bánya meg lakást ígért. Nem is kellett csalatkoznia: ahogy aláírta a belépési szándékát, rá két évre már be is költözhettek a körtvélyesi új otthonba. Amíg azt berendezték, jobb anyagi körülmények közé kerültek volna, a szénbányászat csillaga ismét leáldozóba került, már azért is küzdeni kellett, hogy egyáltalán megmaradjon a munkahelye^ Mihály Árpádra addig viszont szükség lesz, amíg a bánya fennmarad, több mint öt éve tűzvédelmi csapatvezető vájár, ezen kívül a bányamentő szolgálat tagja.- Még messze vagyok a nyugdíjazásomtól, arra azonban Számítok, itt fogom tartani nyugdíjas búcsúztatásomat. Mostanság sokat dolgozom, gyűjteni kell a használt Re- naultra, de ha az meglesz, akkor egy kicsit visszafogom magam. Hiába, a műszakbér nem elegendő a családi költségvetés kiadásaira, ezért kell a szabadidőmet is feláldoznom. De azért az rossz érzés, amikor a kislányom szemrehányóan tekint rám. Abban reménykedem, jövőre több időm jut rájuk is. Békéssy G. Bátyja természetesen hatással volt rá, ő 1956-ban jött Komlóra az Alföldről, Illés néha meglátogatta, 2 év múlva úgy döntött, itt fog letelepedni. A vájáriskola nem volt nehéz, a technikum sem jelentett fejfájást, a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem bányaművelési szaka már nagyobb erőfeszítést igényelt, de amikor végzett, nem okozott gondot az elhelyezkedés: a Mecseki Szénbányáknál az évfolyamból négyen kaptak vezető funkciót. Éppen a napokban tartották a diploma megszerzésének negyedszázados jubileumát, természetesen mind a négyen még most is Zobákon dolgoznak.- Nagyon sokat köszönhetek az itteni műszaki gárdának, no meg természetesen a bányászoknak is - mondja a csaknem tíz éve termelési főmérnök helyettes. - Azt hiszen, ez is hozzájárult ahhoz, hogy Zobák még most is termel, s igyekszik megfelelni az új követelményeknek, a világpiaci áraknak. Muhel Illésnek már csak négy éve van hátra nyugdíjig, ezt a pár esztendőt már nyugodtan „átlubickolhatná”. A felelős műszaki vezetőre azonban sohasem volt jellemző a szemlélődő tétlenkedés.-Elkészítettük Zobák szerkezetátalakítási programját. Ezt ha megvalósítjuk, itt az ezredfordulóig biztosítja a gazdaságos termelést. Utána viszont már a működés fenntartásához is nagyobb mértékű beruházás szükséges. Ennek végrehajtása viszont nem az én feladatom lesz, az utódomnak kell megoldania. B. G.
