Új Dunántúli Napló, 1994. szeptember (5. évfolyam, 240-269. szám)

1994-09-07 / 246. szám

8 üj Dunántúli napló Riport 1994. szeptember 7., szerda ) A „villánykövesdi árok” Arról a bájos kis vízfolyásról emlékezem, amely még a nem is távoli hetvenes években hol szelíden csordogált, hol húsz­szorosára duzzadva, sűrű agyagszemcseáradatot szállítva, de romlatlan biológiai tiszta­sággal sodródott Pécsudvard és Pogány felől Villányig a Kara- sicába. Nagyságából eredő tekinté­lye valahol a patak és a kis fo­lyó közé esett. Üdítő vize ki­sebb kiöntéseivel éltette a ter­mészetes vegetációt, sok-sok ál­latnak nyújtva gazdag élőhe­lyet, a gyermekeknek fürdési lehetőséget, a kirándulóknak, gazdálkodóknak felüdülést és páratlan esztétikai élményeket. Szerényebb pécsi és kör­nyékbeli horgászok számára egy kis pihenést jelentett, és évi 40 forintos „kisvízi” engedély birtokában nagy mennyiségben ontotta a folyóvízi halat. Való­ságos halparadicsom volt a kis vízrendszer rákapcsolódó pata­kokkal és jól gondozott, kör­nyezetükbe diszkréten beolvadó halastavakkal. Búvóhelyül szolgált a kiszabadult pontynak, sárga- és ezüstkárásznak, com- pónak, a jövevényhalak közül a naphalnak, amúrnak, a kis raz- bóráknak, no meg a termete­sebb törpeharcsáknak. Természetes halfaunáját al­kották a szép nagy sügérek, domolykók, dévérkeszegek, hogy csak az ismertebbeket em­lítsem, de még a nagyobb fo- lyókra jellemző nyurga ponty, jászkeszeg és laposkeszeg is megtalálható volt benne. A kilón fölüli süllő se számí­tott ritkaságnak. Egyszer fiata­labb koromban, a tájat félelme­tesen vaddá, de mégis elraga- dóvá varázsoló zivatar előtt hármat is sikerült fognom és a operáció után gyengélkedő apámat meglepni rántott süllő falatokkal. A csuka is ott leselkedett. Különösen a koratavaszi ívás- kor vándoroltak fel a Duna felől termetes példányai, és a kör­nyékbeli gyerekek kézi merítő- hálóval emelték ki a szerelmi bódulattól óvatosságukról meg- feledkezetteket a partmenti kis lagúnákból. A természetvédelem által ol­talmazott, hasznos békák is ide jártak nászúira. Nyáron hazánk egyik leg­szebb színezetű madara, a jég­madár se. volt ritka vendég. Egy-egy kishal elkapása közben ott surrant a vízfelszín közelé­ben a meder hosszában. Őszi naplementekor élmény volt a domboldalban lapuló Palkonya látványa alkonyba ol­vadó kertes házaival, patinás pincesoraival, a föléjük ma­gasló templommal, a különösen kék szubmediterrán alkonyati égbolt háttérfényével, a kör­nyező erdők őzbakjainak sej­telmes horkantáshoz hasonló hangjával és a rét, a halastavak által ontott friss levegővel. A megye egyik reprezentatív szépségű tájának lelke, alapvető tájképi eleme volt a völgy. így nem kifejezhető fájdalom rá­döbbenni a folyócska vissza- vonhatatlannak tűnő pusztulá­sára. A hetvenes évek végén kapta az első súlyos döfést. Egy gaz­daság sertéshizlaló telepén le­gyet irtottak és az esővíz az in- szekticidet bemosta a halastóba. A tonnányi elpusztult hallal a halálos oldatot gyorsan leenged­ték a folyócskába, ahol a termé­szetes fauna szinte teljesen ki­pusztult. A pusztulás haltete­mekkel borította el a határon túlra ömlő Karasicát is. Néhány évvel később „szabá­lyozták” a medret. Az elrekesz- tésekből kiszedték a mérgezés után mémileg regenerálódó ha­lállomány „utolsó mohikánjait” is. A kotrással megszüntették a halak mederegyenetlenségeknél lévő természetes tartózkodási helyeit. A „legyalult” mederfe­nék a vizet gyorsan levezette, ami a vízszint leapadásával járt. Ezzel a nagyobb halak is eltűn­tek. Ráadásul a villányi állomás közelében lévő természetes ví­zesést olyan nagy beton ele­mekkel bélelték, amelyek lép- csőzetén „hal legyen a talpán”, amelyik ívás időben fel tud „kapaszkodni”. A mintegy 25 halfajt számláló gazdag fauná­ból fennmaradt egy-két kisebb domolykó néhány a tavakból kiszabadult kisebb ezüstkárász és sügér társaságában. Ezek után remélem, senki se hiszi azt, hogy a halakról akar­tam írni! A napokban jártam arra, amikor Palkonyán Falumegúju­lási és Faluvédelmi Napot ren­deztek. Lesújtott az üresen tá­tongó meder látványa és arra gondoltam, ha már beavatko­zunk, nem csak a víz elvezeté­séről, hanem a rendelkezésre álló vízmennyiség szükség sze­rinti megtartásáról is jó lenne gondoskodni a vízelvonás meg­engedhető mértékének beszabá­lyozásával és ha ez nem ele­gendő, a csapadékos hónapok­ban keletkező vízkészlet ideig­lenes tárolásával, majd szükség szerinti visszapótlásával. Nem valószínű, hogy nagyobb költ­séggel járt volna. Mindenki tapasztalja, hogy a szárazság szinte évről-vére fo­kozódik. Úgy látszik, hinnünk kell azoknak, akik területünkre szicíliaiassá váló klímát prog­nosztizálnak. Önmagában, en­nek a folyócskának a sorsától függetlenül is jó lenne, ha a víz- gazdálkodás és a mezőgazdaság már készen állna erre a termé­szeti alternatívákra is. A 80-as években, még a leg­nagyobb szárazságok idején is csordogált éltető víz a meder­ben és helyenként még akkor is elérte az 50-60 cm-et. A szük­séges minimális vízutánpótlást bizonyára ma is meg lehetne csinálni a legmegfelelőbb he­lyen minimális anyagi ráfordí­tással kialakítható vízművel. Pedig Pécsudvardhoz, Sző­kédhez, Átához, Kistótfaluhoz, Vókányhoz, Palkonyához, Vil- lánykövesdhez, Villányhoz és a táj többi településéhez ez is hozzá tartozna. No meg, a me­gye egyik legbájosabb folyócs­kája is. Lehet, hogy az ott élő ember mindennap látván a hal­doklót, hozzászokott a pusztu­láshoz? Az utolsó előtti másod­percben, még mielőtt a vízfo­lyás szemétlerakó és szennyvíz árokká alakulna, még mindig felmerül a kérdés: van még re­mény? Lesznek-e még otthonosan ívó halak, az éltető nedvességet kedvelő, esti koncertet adó kecskebékák, kis emlősök, poc­kok a csalitban és a rájuk vadá­szó, ősszel a „baglyas fán” éj­szakázó fülesbaglyok, kisha­lakra vadászó domolykók, a vízre hajló és gyökérzetükkel ívó- és búvóhelyet nyújtó fűz­bokrok, a víz mentén játszó, horgászgató gyerekek? Tud-e majd még a jégmadár hol kisha­lat fogni? Lesz-e még haltartó bárka a Fülemüle csárda mel­lett? Lesznek-e üde levegőt árasztó tavak, kiskertek a pa­takparton? Dr. Dely Mátyás

Next

/
Thumbnails
Contents