Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)

1994-07-06 / 184. szám

1994. július 6., szerda Oktatás - Kultúra üj Dunántúlt napló 7 Egy tartalmas év lenyomata A Leowey Klára Gimnázium évkönyve 1993/1994 Művelődés és kultúra egy „összkomfortos faluban” Hogyan dobog a közösség szíve? Munkáját összefoglaló le­nyomatat színvonalas, színes borítójú évkönyvet tárt a diákok és tanárok, a szülők és a város egész közvéleménye elé a Le- ővwey Klára Gimnázium. Az „intézmény tükör” műfajában készült munkát dr. Szolcsányi Jánosné, az iskola igazgatónője szerkesztette, aki bevezetőjében így vall a kiadvány céljáról: „Szeretnénk egy villanásnyira kinyitni a tantermek ajtaját, hogy betekinthessünk a Leőwey életébe, amelynek sokrétűségé­ről tanárok és diákok vallanak. Sajátos arculat a miénk, ame­lyet korunk és társadalmunk, de múltunk és jövőnk is meghatá­roz. Úgy alkalmazkodunk a vál­tozó világhoz, hogy közben megőrizzük hagyományainkat, alapvető elveinket és belső harmóniánkat.” A kötet három szempont sze­rint rendszerezte igen gazdag anyagát: egyrészről kronologi­kus, tényszerű áttekintéssel be­mutatja a tanév fontosabb ese­ményeit, a tantestületet és fény­képeken az egyes osztályokat és osztályfőnököket. Tételesen be­számol az eredményekről, az iskola hagyományainak megfe­lelően név szerint említve, ezál­tal maradandó erkölcsi elisme­rést nyújtva a kiemelkedő eredményeket elért tanulóknak. Másrészről összegző tanulmá­nyok formájában áttekinti az in­tézmény életének főbb terüle­teit, a nemzetiségi tagozattól kezdve, a francia színjátszó kö­rön és sportéleten keresztül a néptánccsoportig. A kötet har­madik vonulata válogatást ad azokból a szellemi teljesítmé­nyekből - ünnepi, szalagavató és búcsúbeszédek, tanári töp­rengések, diákreflexiók - ame­lyek év közben a gimnáziumban születtek. Külön említést érde­mel a korábbi igazgatónőnek, dr. Bemáth Józsefnének nagy­ívű tanulmánya, amely az utóbbi tíz év fontosabb, az in­tézmény szempontjából megha­tározó jelentőségű eseményeit tekinti át. A kötet színes borítója szim­bolikus: a nyitott főbejáraton ki­lépő iskolazászlóval ballagó di­ákok látványa jól sűríti magába az iskolának az előszóban is ki­fejtett markáns pedagógiai tö­rekvéseit: értékeinket meg­őrizve, tudással felvértezve bo- csájtjuk ki tanítványainkat abba a bizonyos nagybetűs - nos nem elsősorban ÉLETBE - hanem inkább az érvényesülésért folyó küzdelembe. Az ízléses kiadvány nemcsak késői korok kutatóinak munká­ját könnyíti meg, tálcán nyújtva át hétköznapjaink és törekvése­ink teljes tárházát, hanem a vá­ros szellemi életét gazdagítva lép ki az iskola belső életével a nyilvánosság megmérettetése elé. Bebesi György Valaha, nem is olyan régen még közel négyezren laktak Mágocson. Mára alig több, mint 2700-ra olvadt a lélekszám, pe­dig úgy látszik, minden rendben van, épülnek az új házak, szépül a település. Mágocsot összkom­fortos nagyközségnek tartják, és ez így is van. Bent van a házak­ban a víz, sok helyütt a telefon is. Mégis: a regisztrált mukanél- küliek száma 20-25 százalék, és ha a többieket is hozzávesszük, a keresőképes lakosság egyne­gyedé került az elmúlt időszak­ban utcára. Kis közösségek A Baranya legészakibb csücskén levő településen a megélhetés alapját mai napig a mezőgazdaság jelenti, a húsipar kevés helybelit foglalkoztat, a Mezőgép kft-kre szakadt, a hypóüzem és a téglagyár csak keveseknek ad munkalehetősé­get. Az építőipari érdekeltségű Konzol kft-nek pedig elsősor­ban jól képzett szakemberekre lenne szüksége. Bonyolítja a helyzetet, hogy a lakosságnak legalább a felét kitelepítették, felvidékiek, erdé­lyi családok, alföldi telepesek kerültek az eredetileg sváb köz­ségbe.-A közösségi életnek itt nincs sok hagyománya - fogal­mazta meg az Általános Műve­lődési Központ vezetője, Ha- mamé Hegedűs Mária, akivel azért találkoztunk, hogy segít­ségével képet nyerhessünk ar­ról, milyen szerepe jut a mágo- csiak mindennapjaiban a műve­lődésnek, a kultúrának. Tény, hogy több kis közösség szerveződik, de olykor ezt a többiek úgy élik meg, hogy el­lenük szerveződik valami. Pe­dig nem lenne rossz új hagyo­mányokat kialakítani, ha már egyszer közös, egységes régi nincs, és jó lenne több hírt kapni arról is, hogy az egyesületek bemutatkoznak egymásnak azért, hogy jobban megismerjék eltérő kulturális, néprajzi érté­keiket.- A központ helyet ad a helyi egyesületeknek - folytatta be- zélgetőtársam. - Hétfőn és csü­törtökön az asszonytornásoké a ház, kedden van a kismamaklub, és ilyenkor próbál a német nem­zetiségi kórus is. Ők 1989-ben alakultak, úgy negyvenen kezd­ték. A szerda a népitáncosoké, este pedig a kézimunkaklub tag­jai találkoznak. Nem ritka, hogy este 10-ig is elmaradnak! A hét­végén csak alkalomszerűen van program, de havonta tartunk játszóházat. Az anyagi lehetőségek alapo­san korlátot szabnak a tervek­nek. A 250 forintos fejkvóta itt 650 000 .forintot jelentene, ez gyakorlatilag a fűtésre sem lenne elég. Az idei költségvetés 2,5 millió, de félmilliós bevételt is kellene még produkálni. A központ vezetője panaszkodik: egy színvonalasabb produkció drága, hogy megérje, több né­zőre van szükség, de a most fel­újított ház egyetlen nagyobb termében legfeljebb csak 90-100 vendéget lehet leültetni. A jegy drágább lenne, ezt pedig itt, ilyen munkanélküliség mel­lett lehetetlenség megfizetni. Ha nagyobb terem kell, azt az iskolától muszáj bérelni, vagyis jó, ha nullára kifut a dolog.- A nyereséges rendezvény álom. Hogy pénzt szerezzünk, árusoknak is kiadjuk a terme­ket, de túl nagy bért nem kérhe­tünk, Mágocs mégsem nagyvá­ros. Együtt az iskolával Hamamé Hegedűs Mária sok mindent megpróbált az elmúlt egy évben, mióta a központ ve­zetője. A természete is ilyen nyughatatlan. Bár matema­tika-kémia szakon végzett, mindig is humán érdeklődésű volt. 1981-ig Siklóson élt, majd megismerkedett férjével, Ha­mar Jánossal, aki tősgyökeres mágocsi, ahogy mondja, ott szü­letett, ott is akar meghalni. így most itt él a család, a 23 éves nagylány és a 11 éves, ügyes­kezű, és a matematikában is já­ratos fiúgyerek. Hamamé pedagógusként is, és később könyvtárosként is számos műsort, programot szervezett, s amikor a könyvtá­rat összevonták a művelődési házzal, többen szóltak neki, pá­lyázzon a vezetői posztra. A ha­táridő utolsó félórájában adta be a jelentkezését.- Mindig azt akartam elérni - vallja- ,hogy úgy nőjön fel az iskolában a gyerek, hogy lássa, nem csak az iskola létezik, van­nak és lehetnek más közösségek is. Az iskola persze mindig ha­talmas erő, Mágocson is 380 gyerek tanul, akik 3 faluból jár­nak ide. Jól segíti a munkát az a társa­dalmi szervezet, mely most már negyedik éve működik, az Alapfokú Oktatási Intézmények Iskolaszéke. Az egyesületnek is a központ ad helyet, és Ha­mamé maga is tevékenyen részt vesz a működésében, tekintve, hogy ő az elnöke. A 21 család részvételével létrejött csapatból, mely ma már 63 családot fog össze, mára kialakult egy kis mag, egy szorgos, tevékeny központ, akikre számíthatnak az itteniek a művelődési munká­ban éppúgy, mint az iskola tor­natermének meszelésében, a karbantartási munkákban. Semmi nem független hát egymástól, különösen egy ki­sebb településen, ahol mindenki ismer mindenkit, s ahol gyakor­latilag ugyanazokkal találkozni minden nagyobb társadalmi megmozdulás szervezői között. Nincs külön közművelődési munka a művelődési központ­ban, nincs külön az iskolában, sem a könyvtárban, sem más­hol. És nincs roszabb annál, ha nem dobog egészségesen a „kö­zösség szíve”, ha egy-egy ütés félrever. Az együvé tartozást minden­képpen erősítik az olyan prog­ramok, mint az évenkénti, egész napos családi hétvége. Hamamé kulcsfontosságúnak tartja, hogy felnőtt és fiatal, szülő és gyerek együtt legyen ilyen alkalmak­kor.- Ellene vagyok annak a gyakorlatnak, ha a szülő azt mondja: ”jól van, vigyék a gye­reket, csak nekem ne legyen gondom vele ”. A gyerek ne csak reggelinél meg vacsorakor lássa a szüleit! A sikerek mellett van még kudarc. A fiatalokat nehéz visz- szaszoktatni, sokan a közeli Dombóvárra járnak át szóra­kozni, vagy a környező falvak felkapott diszkóit látogatják. Próbálkoztak varró és számító- gépes tanfolyammal, nem jött össze a kerámia szakkör sem. Elsősorban a nagyobb esemé­nyek vonzzák az embereket, a farsangi bál, a szilveszteri, szü­reti mulatságok, a svábbál, no meg a locsolóbál. Ha készen lenne a művelő­dési központ teljesen, több hely és lehetőség adódna ilyen prog­ramokra is. Egyelőre azonban a központ két épületéből az egyik csak részben van felújítva (en­nek ellenére máris beázik), itt egy kis tv-szoba, és klub mellett csak egy tanfolyamokhoz al­kalmas terem található, a már említett nagyterem mellett. Be­rendezés alig van, de a tisztaság feltűnő. A másik épületben lévő könyvtár azonban igazán han­gulatos. 17 000 kötet kapott he­lyet a nyitott polcokon, naponta 20-30 látogató jön könyvet cse­rélni. A beiratkozottak száma 3-400 között mozog. Kár, hogy itt sem jut pénz a beszerzésekre, már azt is alaposan meg kell gondolni, milyen újságokat rendeljenek meg. Valamikor régen- Volt idő, amikor Mágocson elevenebb volt a kulturális élet - mondta el Hamamé Hegedűs Mária. - Valamikor itt öt zene­kar is játszott! Próbálok minden ilyet fölkutatni. . . A művelődési központ veze­tője nem hagyja magát. Nehéz a dolga, de teszi lelkesen. Most éppen művelődésszervezést ta­nul, hogy jobban menjen a munka később. Ahogy hallga­tom, kicsit az az érzésem támad, hogy egy kitartó, szívós révész­szel beszélgetek, aki minden erejével azon van, hogy át­mentse a folyón az értékeket, a süvöltő orkán ellenére is. És hát reménykedjünk, hogy talán egyszer kedvezőbb szelek is fújnak még ... Hodnik I. Gy. A Mágocsi Művelődési Központ Könyvtárában mindig sok a látogató Fotó: Kóródi Gábor Fisher Annie - nyolcvan éves Egy élet a zongoránál Nemzeti elfogultság és zsur­nalisztikái túlzás nélkül állíthat­juk, hogy a század harmincas évtizedének első felében a bu­dapesti Zeneakadémián, Doh- nányi Ernő művészképző osztá­lyában olyan nagyszámú zongo­rista-növendék formálódott il­lusztris, később Európa-szerte ünnepelt pianistává, amire a nyugati zenefőiskolákon alig akadt példa. Ekkoriban indult pályáján Földes Andor, Ungár Imre, Hernádi Lajos, Faragó György, Sólymos Péter, Czifra György, Kilényi Ede - hogy csupán néhányuk nevét említ­sük, az övékét is azért, hogy kimondhassuk: ebből a bámula­tos zenei táborból küzdötte föl magát a világhírnévig Fischer Annie. A művésznő július 5-én ün­nepelte 80. születésnapját, s ez alkalom arra, hogy áttekintsük Fisher Annie pályáját, aki - bár mindig a pódiumok reflektorfé­nyében, közönség előtt töltötte napjait -, szinte szűkkeblű ag­gályoskodással távol tartotta magát a „civil” életben vitt sze­reptől, a „közéleti nyilvánosság­tól” a sajtótól, a rádiótól, a tele­víziótól. Interjút alig-alig adott, foto- riporteri bravúrnak számított, ha egy színházi hetilap munka­társának sikerült elkapni egy-egy magánéleti pillanatát, amint sétál a bűvös barokk vá­ros, Sopron belvárosában, vagy a lemez-stúdióban egy partitúra fölé hajolva megbeszéli a zenei rendezővel, mi javítani való akad a felvételen. A csodagyermek tizenévesen indult. Fellépett szülővárosá­ban, Budapesten, Zürichben, 1930-tól a Zenakadémián Szé­kely Arnold és Dohnányi nö­vendéke lett. Ekkoriban rendez­ték meg az első Liszt zongora- versenyt, melynek első díját ő nyerte el. Ezzel a versenysikerével kezdődött a fiatal pianista hazai és külföldi karrierje. Itthon minden fellépését elismerő kri­tikai hangok követték, külföl­dön a publikum viharos ünnep­lése. Az 1936-os esztendő for­dulatot hozott életében. Egy Mengelberg-vezényelte koncer­ten Mozart D-moll versenymű- vét játszotta, mely után Tóth Aladár, a jeles esztéta, a Pesti Napló kritikusa ezt írta:,,... Mengelberg egyéniségétől bi­zonyára kissé távolabb állnak azok az élet fölött lebegő mennyei kantilénák és ritmu­sok, melyeket a versenymű szó­listája bámulatos kongenialitás- sal szólaltatott meg.” Méltatás volt ez, de vallomás is. Fischer Annie és Tóth Aladár még eb­ben az évben életreszóló társ­ként folytatta útját. 1941-ben, amikor Európát és benne Magyarországot is elön­tötte a fasizmus szennye, a há­zaspár Svédországba menekült, ahonnan 1946 májusában tért haza. Fiscber Annie júniusban már hangversenyt adott, elját­szotta Bach D-moll versenymű- vét, hírül adva, hogy muzsi­kus-szelleme, brilliáns techni­kai felkészültsége töretlen. A romokból ébredező ország kon­certtermeiben, később Európa nagyvárosaiban, fesztiváljain ünnepelték Edinboroughtól At­hénig, Berlintől Luzernig, aztán tovább az USA-ban, Ausztráli­ában. Zenekari hangversenyeit olyan karmesterek dirigálták, mint Klemperer, Ansermet, Fritz Busch, Karajan, itthon Fe- rencsik János. Annak a generációnak a tag­jai számára, akik nyomon kö­vethették pályáját, sok-sok Fis­cher Annie fellépésén jelen vol­tak, nehéz a válogatás: melyikre emlékezzenek. Egy időben a sommásan ítélkezők azt szokták mondani: Schumann ábránd és álomvilágával azonosul legjob­ban, de akkor mit mondjunk Mozart F-dúr szonátájának hal­latán, melyben a derűt, a naív bájt, a klasszikus formai tökélyt tátja elénk. Hallottuk - hisszük, hogy még hallani fogjuk - Haydn egyik-másik alkotását, melyben a mester rejtett roman­tikus hangját szólaltatta meg. És be kell ismernünk, hogy a reve- láció erejével hatott ama Brahms-szonáta tolmácsolása, melyben életre keltette a szerző rezignációját, a századvég kor­hangulatát. És ott vannak emlé­kezetünkben a nagyvonalú ver-* senyművek, a szonátázás Zat- hureczkyvel, és ott vannak a Beethoven kompozíciók, me­lyek legtöbbjében a menny és pokol üzen egymásnak utolér­hetetlen érzelemmel-szenve- déllyel, és feledhetjük-e Bar- tók-darabok szikárságát, a Ko­dály-művek színgazdag zsáner- rajzát. Albert István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents