Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)
1994-07-23 / 201. szám
10 aj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. július 23., szombat Nagy István Attila Az emlékezet útvesztőjében Olyanok vagyunk mindany- nyian, mint a mélytengeri halak: állandóan a víz alatt úszunk, s nem vesszük észre az elmaradó napokat, hónapokat, éveket. Úgy válik múlttá a jelen, hogy szinte tudomást sem veszünk róla. Mindig valami más foglalkoztat, mindig előre tekintünk, s nem látjuk, ami a lábunk előtt hever. Messzi tengerek hívása miatt gyötrődünk olykor, s nem érezzük a hazai víz ízét. Kalandozó és buta vágyak partjaira vágyunk, s megfulladunk, ha végül partra vet az élet. Otthonosságot kereső otthontalanok vagyunk. Néha azonban váratlanul megmutatja magát a múlt. S ha van bátorságunk szembenézni a tárgyakkal, s mindazokkal az emlékekkel, amiket azok felidéznek, a hatalmába kerít valami nagy-nagy nosztalgia, ösz- szeszorul a szívünk, mert az ifjúság van azokban a tárgyakban, a helyrehozhatatlan hiba, az eltévesztett mozdulat, a helytelenül végiggondolt gondolat. Megtanultuk filozófiából, fizikából, hogy az idő visszafordíthatatlanul halad előre, sem megállítani, sem új határokat adni nem lehet a folyásának. Amikor létezésünkre még egyetlen fájós fog sem figyelmeztet, akkor még nem érdekel bennünket az idő. Mert minden idő jó idő. Mert minden idő jó idő. Később megtanuljuk, hogy van múlt, jelen és jövendő . De lehet, hogy sohasem bukkannak fel az emlékeztető tárgyak, vagy éppenséggel semmire sem emlékeztetnek. Úgy múlik el a múlt, hogy nem hagy nyomot bennünk, kifolyik az idő a tudatunkból. S még ah iá- nya sem fáj, mert nem tudunk róla. Az élet nagy-nagy bölcsessége ez, a szervezet önvédekező reflexe, amely nem engedi, hogy bármi is elvonja a figyelmünket az aktuális feladattól? A mosolygós lányarc igazi derűvel néz rám a fényképről. A hátoldalán rövid mondat: „Én megőrizlek téged egészen.” Ki vagy te? Kicsoda, aki megőriz engem egészen? S hány éve már? Azóta minden bizonnyal gyerekeid vannak, ők is iskolába járnak már. A nagyobbik túl van az érettségin, a kisebbik pedig talán férjhez is ment. Unokád is van, te kis mosolygós kislány? Vajon mikor hagyott el téged az emlékezetem, mikor léptél arra az útra, amely csak egy irányba vezet? S egy másik cetli az asztalon: Egyszer azt mondtad: Segítek, de csak akkor, ha odajössz velem együtt. Távsegítség nincsen. Igazad van. így távolról nincs mit mondani a levélre. A novella meg nem tetszik. Ha én írnék, másképpen írnék, de ahhoz számomra rögösebb az út. ” De jó lenne kibogozni, miről volt szó abban a levélben, s abban a novellában. S egyáltalán: mi lett azzal a lánnyal, aki úgy elsodródott, hogy nem lehetett megtalálni. Vagy lehetett volna csak, hiányzott hozzá a bátorság, a szembenézés komolysága? Hány elsodródott ember él szerte e kis hazában, akiket jó lenne megtalálni, megkeresni, s megbújni egy kissé a közös múltban. Azonosulni, vagy visszatalálni régi önmagunkhoz. Mondják, ez jellegzetesen infantilis, gyermekded magatartás. A múltat le kell zárni,szerencsére a magánéletben van elévülés. Mégis. Aki már megélt any- nyit, hogy ami hátravan, csupán a mennyiségben hoz változást, nyugodtan törődhet azzal is, hogyan telnek el azok az évek, amelyek még előtte vannak. Lehet infantilis, ragaszkodhat önmagához. Át kellett rendeznem a könyvtáramat. Ilyenkor minden könyvet egyenként kézbe vesz az ember, megforgatja, belelapoz. Meglepetten fedeztem fel egy-egy „új” könyvet az ismerősök között. Olyan is volt, amelyiket már régóta kerestem, lám, ilyenkor derül ki, milyen kincsekkel rendelkezik az ember! Elidőztem a dedikációknál, hiszen minden bejegyzéshez egy-egy emlékem fűződik. „Habent sua fata libelli” - szól a mondás, s ennek igazában nem szabad kételkedni. Somlyó György Mesék a mese ellen című kötete akadt a kezembe, 1967-ben adta ki a Szépirodalmi Könyvkiadó. A legelső oldalon bejegyzés: „Az élő anyag is lehet tükörszimmetrikus” 1968. X. 27. Kulturált jellegzetesen női írás. Születés- napi ajándék. De ki adta? Mert az ajándékozó elrejtőzött előlem. Annyira, hogy most hiába kutatok az emlékezetemben, csak egy parkot látok. Éppen kiértünk belőle, megálltunk szemben egymással. A villamos sikoltva kanyarodott. A lány rám emelte barna szemét, a haját megigazította, s a válltáskájából elővette a Somlyó-kötetet. - Születésnapodra! - mondta. Szégyellem bevallani, de nem olvastam el a kötetet. Nem állt közel hozzám Somlyó, bár a „meséi” nagyon népszerűek voltak akkoriban. Pedig gondolhattam volna, hogy a bejegyzett idézet a kötetből való, s üzenetet tartalmaz. Annyi év után most „felbontottam” a postát. íme: Mese az egyről és a kettőről: „ Csak nézik egymást. Nem is egymást nézik. Csak tudomásul veszik egymást. Tudomást sem vesznek egymásról. Teszik a dolgukat. De minden mozdulatuk a másikban fejeződik be. Egymás vonzásában keringenek, mint a bolygók, mint a mondatrészek. Égymásnak ütköznek, mint a protonok, mint az, amit egymás éjszakái számára érlelnek magukban. Egymás feltételei, egymás magyarázatai, egymás törvényei, egymás égtájai, egymás rangjai, egymás kiegészítő színei, egymás katasztrófái. Az élő anyag is lehet tükörszimmetrikus. ” Félreérthetetlen üzenet. S én nem találtam meg, nem olvastam el. Mindez most megszégyenít. Hol van a barna hajú lány? Ä könyvek rendezgetése során kiderült, hogy még egy ajándékot kaptam tőle. „Csak tisztaforrásból” Antológia magyar írók és költők műveiből Bartók Béla emlékére. Az első oldalon bejegyzés dátum nélkül. „Aki elment messze vissza sose térhet, csontváza, mint szakadt hárfa nekiállt a széknek. ” Most már tudom, hogy ez volt a búcsúzó ajándék. Az életem fordulatot vett 1969-ben, nem volt már értelme az önálta- tásnak. A barna hajú lány a „Csak tiszta forrásból”-t üzenete, bezárva magába a fellobbanó élményt. Fegyelmezetten, egyetlen szó nélkül. S az idézet dátumnélkülisége milyen finom érzékre vall! Nem akarta a búcsúzást konkrétumhoz kötni, csak kívül zárta le a kapcsolatot, belül még bizonyára folytatódott a küzdelem. A lány az emlékezet útvesztőjén kóborol valahol, s én nem találom. Pedig fontos lenne, hogy megköszönjem számomra értékessé most váló szeretetét. De csak a szarvassá vált fiú néz rám a borítóról, a szájából időtlenül szól a hívás. Molnár C. Pál: Ölelkezés c. grafikája Kiss Benedek Tombol a kánikula Szergej Jeszenyin A nyírfa Az ablakom előtt nyírfa, hófehér. Ezüsttel vonta be kis testét a tél. Úgy nyíltak hócsomók puha ágain - mint foszló virágok festők vásznain. És áll csak a nyírfa - csendes az álma. Pelyhei ragyognak - arany a nyárba. Lomhán jár az alkony táncot az esttel - ágait befesti ezüst ecsettel. (Fordította: Mihalik Zsolt) Nagy már fiam, elutazott, és róla semmi hír. Nem ír levelezőlapot, egy árva sort sem ír. Lányom is nyaral valahol - hát vele mi lehet? Az asztalán levélhalom - szerelmeslevelek. Tombol a kánikula, forr a Dunában a víz. Ha várnának rám valahol, elmennék magam is. De senki nem vár, egyedül anyám, szegény, talán. A pincéjében dinnye hűl, tej alszik asztalán. FTI • . // T . X Toro István A leshelyen A szúnyogok vérszomjas csapatát alig tudta elhessegetni, noha csak most kaptatott fel a magaslesre. A létra egyetlen nyikorgás. Talán sohasem villant át agyán, hogy egyszer csak megunja az ácsolt fadúc, hogy annyiféle embert hordozott, bordázata összeomlik, mint annak a vadnak, amelyet innen lelőnek. A hajnalra vár, mely elindítja az erdő lakóit, hogy ösztöneik parancsának engedelmeskedve telezabálják gyomrukat. A fák rozsdabarna levelein még pára ücsörög, hogy majd a szél és a Nap a végtelenbe repítse. Cigarettafüstje beborította az arcát. Egyszerre csak, mintegy a leshelyen ülők örök kísérőjeként, rázuhant a magány. Benépesíthető alakjai voltak, mint valamikor őrségben. Főleg a majré, melyet elődei oly félelmetessé mázoltak előtte. A majré, mely útjában állt, bármerre indult, belebotlott. Később rájött, hogy érzései válaszút elé viszik: megtegye-e vagy sem, amit elvárnak tőle, mert innen vezet az út a magaslesre vagy a Golgotára. A puskás ember agya még tompa. Az éjszaka összes rémképei elszunnyadtak benne. Talán elbóbiskolna, ha a hajnali hűvösség, mely áthatol mindenen, nem emlékeztetné rá, hogy nem a fekhelye várja, a puskás embert, a betolakodót, aki vadászcsizmával gázol ebbe a világba, a védtelen erdőbe. Régi vadászatok jutnak eszébe. A mostaniak is azoknak egyenes folytatásai, mert az emberek és szokásaik öröklődnek. Átgázolnak mindenféle változáson és körülményen. Mintha valamilyen láthatatlan kötelék fogná eggyé a puskás embereket. Ült a leshelyen, és nem js egyedül. Micsoda leshely volt az! Külön készültség vigyázta, túl a vadászok védőszentjén, mert az is megválogatta, kit is fogad szárnyai alá. Kegyeltjei voltak a csillagosok, akiknek még vadászgúnyájukon is átsütöttek a megkülönböztetés jegyei. Talán még a vaddisznók is sejtették ezt, mert szinte vezényszóra túrták fel a tölgyes és makkos avarját, hogy minél több télirevalót halmozzanak fel sörtéik alatt. A csillagos megmozdult:- Te is látod azt, amit én?-Ühüm! - dünnyögött a puskás ember, mert megszólalni éppen nem tudott. Egyszerre inni, és beszélni még senki sem tanult meg. Végre csak megszólalt: -Mit kellene néznem? A puskás ember a sötétségbe bámult. Homályosan észlelt ott valamit, de hogy mit, akkor még nem tudta. Megdörzsölte a szemét, belekapott. Rémlett, mintha gallyak recsegtek volna, és valaki félhangosan mondaná: „Jóska! Jóska!” A csillagos meg egyre bökdöste:- Ott, ott! A kutyamindenedet, te vaksi! A puskás ember törölgette az arcát. Ekkor eldördültek a lövések. Kettő egymás után . Most is felrezzen ezekre a dörrenésekre. A puskaropogás után már nem olyan az erdő. Megmozdul minden. A sötétségben a legkisebb moccanásnak is olyan a hangja, mintha szálfákat döntögetnének. A jajgatás kísérteties. A koponya mélyébe hasít. A fájdalmas, segélykérő, a legmélyebb emberi belsőig hatoló jajgatás, mely egyre halkult, majd nyöszörgéssé váltott, ő már tudta. Ez nem a vad haláltusája. Csak az ember, a levegőbe kapaszkodva, az tud így könyörögni az életéért, melyet lassanként beszív az avar.-Menjünk! - kiabált a puskás ember.- Mész a francba! Ilyenkor még veszélyes. Te tudod a legjobban, hiszen tanultad is! - dörmögte felé a csillagos. Nyújtózkodott, és cigarettára gyújtott. A szél belekotor a levegőbe. A puskás ember szinte látja csapongani a ködszerű párát. A magasles átka ez a csapongás. Azóta többször is virrasztóit itt, és mindig egyedül. A feladattal birkózik folyton. Rossz a képlet, jót nem akar rá kitalálni. Hol van már a csillagos ember?! Az erdő sem ugyanaz. Elpusztuló fáit nem pótolja senki, a szél is szabadon járkál közöttük. A vadak is mintha más vidékre költöztek volna, kevésbé keresve az emberek közelségét, pá- tyolgatásukat, melyek néha az éhhaláltól mentik meg. Nincs szabad terük, elvette az ember, de felmagasztalta méltóságukat, hogy nem kerítheti őket puskavégre bármely vadász, csak a kiválasztott, akinek nem csillagjai vannak, de csillagnyi meny- nyiség csörög a zsebében. Az ember is rájött, milyen védtelen. Hiába ül fel a magaslesre, fegyverezi fel magát, beletapos az erdő rendjébe, mert az visszaüt, hol tud, és mindenütt. Tudja ezt az ember. De aki egyszer felkapaszkodott valamilyen magaslesre, másként látja a világot. Lefelé nem néz, nehogy leszédüljön, mert jó a magasles, még ha a vészívók néha szívogatják testét, és apasztják pénztárcáját. A csillagos surranója ropogott, ahogy mászott lefelé. Ment volna a puskás ember is, de megbotlott és elterült. Feküdt a leshelyen. Mire fel- tápászkodott, a csillagos visszajött. A puskás ember bárgyú képpel figyelte, ahogy az ő fegyverét is kilövik az ágak közé. A csillagos nyújtotta az üveget:- Igyál, te barom! Ez majd meggyógyítja az ütődöttsé- ged! Ä vad nem iszik többé! Csak ennyit hallott. Utána homály és hallgatás. Mintha a nyelv megbénult volna, s mindenütt csak a dögszag keringene. Odébb tette a fegyvert, kibiztosította, nehogy elsüljön. Mennyi véletlenül elsülő fegyver volt már. Mintha az élet csak Véletlenek halmazából állna. De sok vadászat volt azóta! És mennyi vad fennakadt a nagy hálón, mely az élhetetleneket megfogta, az ügyesebbjei átbújtak rajta .. Vizsgázni kellett újra, mert ma már nem úgy kell a vadat sem meglőni, mint valamikor régen. Sok-sok puska került a páncélszekrényekbe, vagy éppen kiherélve a nyaralók kampóira, a dámvad lapátjai mellé. A szúnyogok rendületlenül ostromolnak. És amikor a puskás ember újra tépelő- désbe fogna, egyszer csak megzörren az avar. A homályban méltóságosan, mint valami tünemény, ott áll az ő vadja is. Koronás dámvad. Nyúl a puskája után, de ekkor mintha az érzékei megcsalnák, úgy tetszik neki, a csillagos ember van ott teljes pompájában. A hajnalfényt összegyűjtő csillagjai csak úgy ragyognak. Megtántoro- dott, s a leshely korlátjának esett, amely nemhiába látott annyi vadászatot, a szútól és az embert is megőrlő időtől elkorhadt tákolmány megreccsent, majd eltörött. A puskás ember lebukfencezett a soköles semmibe. Csak a puskája, utána zuhanva, az jelentette, hogy „csütörtök”.
