Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)

1994-07-23 / 201. szám

1994. július 23., szombat Irodalom - Művészet 11 / Acs Jenő Régi játék Még fiatal esők éltek a nyárban az árkokban apró vizek kavarogtak, s a por - elúszott az Éren-túlra, ahol a Szík-tó fehéren bugyog. Régi sípot keresett a szél, a friss - s a vadgesztenye lombja, már bíbicként sikongta a visszairamlót, a hűvös harmatost, % s szikrádztak a füvek, mint gyermekcsillagok. Kicsiny katonák, sörényes gyönge ágak, lombos vesszőparipán hajnalodó vitézek, kerek, kék ég alatt virágzó tusák, ha rátok gondolok - zúzzál szegett nyaram. Kiss Benedek Az Úr szeszélye Hogy vártad a napfényt egész héten át, s alig utaztál el - ragyog, ím, a Nap. Csak bennem borong most. Vigaszt a bor sem ád, vágnám falhoz inkább részeg poharamat. A „plázs” megéledt újra - nélküled. Szemérmetlen combok forralják a tengert, mint spirálunk a teavizet. Tüzel távolban egy gyöngyház bárka. Tegnap az ég sárlott, ma a tenger - nagy céda mind a kettő, s halálosan oda vagyok értük, de most nem kell más gyönyör - most leiszom magam. Hiányzol, kedves, mint egy héten át neked hiányzott e késő verőfény. Borongok, s bár vigaszt a bor sem ád: iszom, mert nem bocsáthatom meg másképp az Úr szeszélyét a halandók iránt! Színésznő, aki fonákul lát A sokoldalú színésznő: Füsti Molnár Éva Fotó: Müller Ha folytatja a családi hagyo­mányt és orvosi pályára lép, ma dr. Tóth Évaként praktizálna. E névvel született, ám mivel szí­nésznő lett, s egyik évfolyam­társnőjét, ugyanígy hívták, nagymamája nevét vette föl. Ezért a színlapon mint Füsti Molnár Éva szerepel, barátainak egyszerűen csak Keke, hivata­losan pedig Borzáné. Az elmúlt hetekben, egy sze­rep erejéig, ősei nyomdokába lépett: Marianne-t, az orvosnőt játszotta Déry-Presser-Adamis: Képzelt riport.. ,-jának televí­ziós átdolgozásában.-Fantasztikus élmény ez a pár nap - meséli a forgatás szü­netében.- Olyan partnerrel találkozni, mint Cserhalmi György, ritka szerencse. Igazi profizmussal és hatalmas koncentrációval dol­gozik. Mindent tud a szakmáról. A pécsi színházban Vári Éva volt az, akivel mindig egy hul­lámhosszon járt az agyunk. Egyszerre vettünk komolyan valamit és hülyéskedni is ugyanakkor támadt kedvünk. Drága jó Labancz Borika azt mondta: „Fonák látásotok van, tudjátok?” Valóban, ha létezik olyan, akkor én a fanyar kategó­riába tartozom. Egyszer, téve­désből, rám osztották a Leány­vásár szubrett szerepét - de én ellenálltam. Nem vagyok az a bűbáj típus. Az ilyennek a pa­ródiáját tudom inkább elját­szani.- Sokan épp ezt tartják nehe­zebbnek.-Lehet, de nem szerencsés, ha a szerep rögtön megszületik az ember fejében. Ilyenkor nem lesz elég igényes az alakítás. A figuráért meg kell küzdeni. Szenvedni kell érte. Segítségül gyakran megírom az előéletét, kitalálom, milyen lehetett, mi­előtt a darabba csöppent. így közöm lesz hozzá, előbb-utóbb rátalálok arra a pontra, ahonnan elindulhatok és megteremthe­tem. Számomra csak így lehet­séges, hogy minden előadás esemény legyen, s ne kötelező penzum.-A főiskola után azonnal Pécsre szerződött.- Nógrádi Róbert figyelmébe Konter László ajánlott, aki ab­ban az évben végezte a rende­zői, amikor én az operett-musi­cal szakot. így kerültem ide. Vallai Pétertől Galambos Györgyig. Takács Margittól Győry Emilig nagyon nagy ne­vek fémjelezték akkor a társula­tot. Később három évadot a Rock Színháznál töltöttem, de 1985-ben visszaszerződtem. Hat bemutatóm volt akkor mu­sicalben, kabaréban, prózai da­rabban. Mostanában szerepá­lom helyett stílusálmaim van­nak: Csehovot és abszurdot sze­retnék játszani. Sőt: rendezéssel is kacérkodom. Ha miden jól megy, szeptemberben debütá­lok.- A Művészeti Szakközépisko­lában régóta tanít is.- Eredetileg Vas-Zoltán Iván rendezőt hívták meg, tanítson színészmesterséget a táncosok­nak. Ő ezt elvállalta, de soha nem ért rá. Viszont ismerte eb­béli ambícióimat és kért, legyek az asszisztense. Igent mondtam, nyolc éve csinálom. Titkos vá­gyam, hogy egyszer felsőfokú színiiskolám legyen. Ahová érettségi után azok jönnek, akik színészek akarnak lenni.- Ebben az évben két szakmai díjat is kapott.- A Déryné-díj nagyon meg­hatott és néhány hete a színházi találkozón a legjobb női fősze­replőnek járó elismerés is. De a boldogság, mint minden csoda, három napig tartott. A negyedi­ken rájöttem arra, hogy semmin sem változtatnak. Ezután is minden este bizonyítanom kell. Hivatkozni sem előző sikerekre, sem díjakra nem lehet. Szeren­csére. Csató Andrea A falu, ahol most élek és dol­gozom, húsz évvel ezelőtt város volt. Húsz-huszonöt-ezer lakosú csendes, rendes, tiszta, csaknem színmagyar megye- székhely Erdély délkeleti csücskében, Európa peremén. Azután a településre lecsa­pott a „szocialista iparosítás” átka, és miközben architektúrai- lag igyekezett mind városiasabb jelleget ölteni, demográfiailag elfalusiasodott. Mentalitásában, szellemében, szokásaiban is mindinkább. Tévedés ne essék - nem né­zem le a falut. Hisz tudjuk, még az utóbbi százötven év ilyen-olyan művészeti-tudomá- nyos-irodalmi díjasai is jórészt falun születtek. Sokuk ott is nőtt fel. Az, hogy nem érzem jól ma­gam falun, szubjektív magánü­gyem. Milliós városban sem ta­lálom a helyem egy idő után. A nagyváros méreteivel, tempójá­val nyomaszt, személytelensé­gével, közömbösségével riaszt. Egy ilyen faluvá visszaesőkön városka felemásságával, amő­baszerű formátlanságával taszít. A falu kikristályosodott szokás­jog- és értékrendje megnyugtató lehetett az ott születettek szá­mára. A régi város kiegyenesí­tett utcáival, iskoláival, nemes- kövű, ódon házaival, „szabaddá tevő levegőjével” szintúgy. Egy ilyen hibrid viszont nehezen megszokható. Sepsiszentgyörgynek hálás kell hogy legyek, és az is va­gyok, mert jó évi tengés-lengés után munkát, kenyeret adott, amit szülővárosom megtagadott tőlem. Egy állás nélkül maradt író helyzete Romániában ka­tasztrofális. Ha írószövetségi tag, munkanélküli segélyt sem kaphat, és ha nincs felesége, gazdag szeretője, aki eltartsa, sorsa az éhhalál. A pénz nélkül maradt Szövetség segélyt nem adhat, egyéb munka pedig nincs, a munkanélküliek száma napról-napra nő. De térjünk vissza Három­székre. Júliusban hetekig tartó hőhullám tört rá a vidékre, ami errefele teljességgel szokatlan. A kitartó kánikulát csak nagy néha szakította meg egy-egy zápor, zivatar, sőt vihar. A viha­rok a nyáron törtek-zúztak, pusztítottak, a lezúduló víz azonban nem sokat segített a növényeken, szinte azonnal to­vaveszett a sovány, homokos ta­lajban. Ilyen aszályban esik meg, hogy a sárgarépa, melynek neve itt murok, 60-70 centire is megnő, de oly vékony marad, mint a kisujjam. Nem a geotro­pizmus hajtja, hanem a szomjú­ság. Az ember szíve elfacsaro- dik, ha látja ... A város vize állandó beszéd- és újságcikk-téma. Paradoxális, hogy ennek a hegyek markába búvó városkának nincs elég vize. Estéről-reggelig ellensé­gesen szörcsögnek a megnyitott csapok, s ha az éjszaka folya­mán szomjasan ébredő emberek idejében nem tett félre ivóvizet, szomjas is marad. Meleg vizet minden második nap adnak ... néhány órára. Ha ezt városom­ban, Marosvásárhelyen csinál­nák meg a lakossággal, felkelés törne ki. Itt viszont sokan még a két naponkénti meleg vizet is sokallják, főleg az árát, hisz jéghideg kútvíz mellett nőttek fel. És ez a nép akármilyen büszke, rátarti és hetvenkedő, éppoly belenyugvó és türelmes is. Közel van Kelet, kőhajítás- nyira, a hegyeken túl már a Bal­kán kezdődik. Hogy a türelem cérnája mikor szakad el, azt előre nem tudni, de ha szakad, akkor „székely bánja”. Székely mindenképpen bánja, mert a két megye, Ko- vászna és Hargita nyakára vad vátrás, magyarul fasiszta pre­fektust ültetett a kormány. Az itteni Casuneanu úr ellen hiába tüntettünk márciusban több tí­zezren, őkelme „meg se parity- tyázta”. Biztonságban érezte magát a töltött fegyverek mö­gött. Egyébként érezhette is, se­hol a világon nincs annyi rendőr, csendőr a lakosság szá­mához viszonyítva, mint itt. Példa: van olyan falu Három­széken, melynek lakossága 200 (kettőszáz) lelket számlál, és e „tömérdek” ember biztonságát 3 (azaz három) zsaru vigyázza. A hegyen túl a Bákó megyei Klézse ötezer fős lakosságának szintén elég három. A hatalom hisztérikusan retteg a magya­roktól. Az ország védelmi doktrínája is erre az idiotizmusra épül. Eszerint két ellenség fenyegeti Románia biztonságát: a külső magyar nyugatról, és a belső magyar. Ezek ellen fegyverke­zik és soroz a kormány az or­szág gazdasági erejét merede­ken meghaladó számban kato­nát, rendőrt, csendőrt. Ez utób­biak éjjel-nappal járőröznek az utcákon, jó részük még pelyhes állú legény, sok köztük az árva­házakban „felnevelt” szellemi fogyatékos. Nemrégiben derült­séggel elegy felháborodást kel­tett Kézdivásárhelyen, amikor három rendőrt a ’89es „forrada­lom” sebesültjeinek járó kitün­tetéssel dekoráltak. Kézdin u.i. nem sebesült meg senki decem­berben, mivel lövöldözés sem volt. A napokban két ilyen hős részegen félig agyonvert két férfit, az egyiket életveszélyes sérülésekkel a sepsiszentgyör­gyi kórházba szállították. Az egyik rendőrt pedig - büntetés­képpen - fegyelmileg Sepsire helyezték át: szóval a hatalom fél, Háromszék falvaiban, ahol korábban 2-3 rendőr teljesített szolgálatot, most 6-7 főt szám­lál a helyőrség. Szerencsére az egyszerű ro­mán ember nem fél a magyarok­tól, a regáti (óromániai) zöld­ségtermesztők már kora tavasz­tól áthozzák a hegyen terménye­iket, s így Sepsiszentgyörgy pi­aca olyan gazdag jó minőségű paradicsomban, paprikában, egyebekben, amilyenről Erdély belsejében nem is álmodnak. Az itteni rideg klíma alatt, ezen a sovány talajon ezek nem is te­remthetők elő. Pedig a fukar földet bőkezűen mért szorga­lommal ösztökéli a háromszéki ember, még a városfalu lakója is. Ez leginkább hétvégeken lát­szik, és még csak nem is kell kimenni a mezőre. Közvetett módon tükröződik ez a város­képen is. Üresek az utcák, mo­zik, de még a kocsmák látoga­tottsága is megcsappan, pedig hétköznap délutánonként, es­ténként ugyancsak tele vannak, noha számuk a ’89-es fordulat óta megsokszorozódott. A rideg klímát meghazudto- lóan júliusban (mely hónapban már havazott is e tájon) hőhul­lám tört ránk. Heteken át úgy perzselt a Nap, mint a Szahará­ban. Alig bírtuk. Volt viszont egy humoros velejárója is ennek a rekkenőségnek. Váratlanul sö­tétbarna, fedelesszámyú repülő rovarok árasztották el a várost, amelyeket eddig senki sem lá­tott. Kárt nem okoztak, csak szörnyű viszolygást s főleg ér­tetlenséget. Mindaddig, amíg a Székely Múzeum biológusai meg nem határozták e kb. két centis bogarat, s a szakvéle­mény a helyi lapban meg nem jelent. Eszerint a futrinkaféle „fekete bűzfutót”, mely sötét­ség- és nedvességkedvelő isten­teremtménye, az aszály űzte a mezőkről a városba. És tényleg, az első eső után nyomtalanul el is tűntek. Szívem szerint a hőguta kon­tójára írnám a következő „tace- paót” is, sajnos jóval korábban jelent meg a házfalakon. Az egyiket minden nap látom mun­kába menet-jövet egy modem ház érdes felületű falán, amely­ről eltávolítani is szinte lehetet­len. SZÉKELY SZARTA A mAGYART. így, kis m-el. Ha­talmas betűk, szórópalackkal felfújva. Minden nap újra meg­döbbent, met nem értem az indí­tékot. Nem egyszerű vagányság ez, de akkor mi? A háromszéki hőguta tehát tovább tart. Agyvérzés, szívin­farktus les az emberre minden sarok mögött. Meghalni viszont fölöttébb meggondolandó. Mert nem csak az élet drágul, drágul a halál is. Mármint a temetés. Melynek ta­rifája szerényebb kiadásban s eléri a 150 000-200 000 lejt. (Koporsó, gödörásás, padmaly, pap, koporsóvivők, ravatalozó­ház, koszorúk, sírhely, tor, stb.) Miközben az átlagfizetés 70 ezer körül van, a minimális 30 ezer, vagy annyi sem. Ilyen körülmények között a kérdés - lészen-é menés Euró­pába? - merőben akadémikus­nak hat az egyszerű ember szá­mára. Mint amilyen az önök hű­séges tudósítója... E urópa itt toporog az ország küszöbén. És Ázsia is ... Quo vadis domine? Nemes László Háromszéki hőguta Bolya Péter A királyfi A házunk végén, a falusi kamrában ott hajladozik a békázóbotom, amit nemré­gen, egy unalmas délutánon szereltem össze, és azóta már tucatnyi vacsorát szer­zett nekem a folyóparti ze­nészek közül. A bot egy­szerű, vékony mogyoróvesz- sző, rajta kétméteres zsinór, ólommal, piros ronggyal, és hármas horoggal a végén. Késő délutánonként, ha eszembe jut, felmarkolom a békázóbotot, és elindulok a part felé. A partra érve leveszem a tornacipőmet, a vízbe állok. A rongyot a nád mellé lóga­tom, ütemes mozdulatokkal mártogatom a vízbe; a piros színre és a csobbanásokra tí­zesével csúsznak a békák a horog felé... A bot meg­emelkedik a kezemben, s a rongy alatti hármas horog beleakad a béka alsó állkap­csába. Sivítva repül ki a partra, a fűben tekergőzve próbál szabadulni az oldalába akadt horogtól. Elkapom a hátsó lábait, vadászkésem élével a szeme mögé vágok. Megre­meg, kinyúlik. Kiakasztom belőle a horgot, derékban le­vágom a hátsó lábait, és a maradékot visszadobom a vízbe, a rákoknak. A múltkor - estefelé - a béka-zene hallatán újra elha­tároztam, hogy békacombot vacsorázom (paprikás liszt­ben kisütve, szőke kenyér­rel). Előszedtem a békázót a kamrából, és a folyópart felé indultam.-No zenészek - mond­tam a partra érve -, itt a bé­kavész. Öten közületek ma a másvilágra kerülnek. A vízbe kerül a piros rongy, csobogva járja a tán­cot. Loccsanás. A sulyomle- velek között feltűnik az apró hegyvonulat. A béka köze­lebb csusszan, ráugrik a rongyra, aztán sivítva repül ki a fűbe. Fejbe csapom a késsel. Kinyúlik. A lábait le­vágom, beleteszem a mű­anyag zacskóba. Felveszem a botot, újra a vízbe enge­dem a piros rongyot. ... Táncol a rongy a sú­lyom között.- Ott jön egy. Gyere, koma, itt a légy, csak rád vár. A béka ráugrik a rongyra, már itt is van a parti fűben. Nem sikít, nem ugrál. Elő­húzom a késemet.- Ne bánts, te legény... Hátralépek. A béka egye­nesen a szemembe néz. A fe­jén korona. Törzsén apró pa­lást, békalencséből. A torka lüktet. Nyakában lánc, fehér particsigákból fűzve.- Elvarázsolt királyfi vagy, ugye? - kérdezem, amint visszanyerem a han­gom.-Az vagyok - mondja a béka.- Biztos?- Biztos.- Nem hiszem el.-Miért nem? Elvarázsolt királyfi vagyok, láthatod. Ne bánts, szépen kérlek. Ha visszavarázsol valaki király­fivá, gazdaggá teszem.- Hazudsz. Egyszerű béka vagy, mint a többi. És én most agyonváglak.- Nem, ne bánts, ne bánts, kérlek, ne bááánts, még va­lamikor segíthetek rajtad, nem ismered a meséket?!- Annak már vége. Meg- döglesz, szép királyfi. A késsel a szeme mögé vágtam. Kinyúlt, megreme­gett. Levágtam a combjait, beletettem a zacskóba, aztán felvettem a botot... és a pi­ros rongy nemsokára megint ott táncolt a sulyomlevelek között, a zöld palást, a nyak­lánc és a nyolcágú korona mellett.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents