Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)
1994-07-20 / 198. szám
8 új Dunántúli napló Korunk 1994. július 20., szerda Emlékezés az első földkeltére Ember a Holdon A Holdra lépő amerikai űrhajós csapat 25 év után Hol járnak most a holdjárók? Európa meghódítja a Holdat? Beatenberg svájci üdülőhelyén négy napon át üléseztek az ESA, az európai űrkutatási szervezet szakértői, együtt a meghívott orosz, amerikai és japán vendégekkel. A tanácskozás témája olyan program kidolgozása volt, amelynek alapján 2020-ig állandó, emberek által lakott állomás létesülne a Holdon. Ott, ahol 25 éve szenzáció született. ... 1969. július 20-án lépett le Neil Armstrong amerikai űrhajós a Hold talajára, ahol elkezdte fura szökdécselését. Azóta még tíz amerikai asztronauta követte a Holdon Armstrongot és társát, Edwin Aldrint. Por- és kőmintákat gyűjtöttek, kis csöveken mérőműszereket rögzítettek, furcsa kis járművükkel, a szakmai szleng által „Mond- rovemek” nevezett űr-autóval zötyögtek a kráterek között és természetesen sok ezer méter filmet forgattak a látványnak bizony meglehetősen komor világban. Utoljára 1972 decemberében lépett a Hold felszínére az Eugene Ceman-Harrison Schmitt asztronauta-kettős. Azóta csend honol a Holdon és a Hold körül. Vajon miért? Ki tudja? Az egyik lehetséges motívum persze a pénz. Az amerikaiak a 60-as és a 70-es években - ma már tudjuk - 25 milliárd dollárt költöttek a Hold-kutató Apollo-programra, amin mintegy félmillió (!) ember dolgozott. De ha Amerika a pénz miatt hagyta abba a dolgot a gazdasági fellendülés szakaszában, hogyan vághat neki Európa a recesszió idején? És főleg miért? Roger Bonnet, az ESA tudományos igazgatója a vállalkozás okát firtató kérdésre így felelt: „Mert a Hold mégiscsak a Föld leánya ...” Ez persze legfeljebb a költészet válasza és nem a tudományé, vagy a politikáé. A terv szerint Európa három szakaszban hódítaná meg a Holdat. Az elsőben Hold-körüli szputnyikokat és távirányított kutatójárműveket telepítenének, a másodikban már bonyolultabb robotokat: ezek oxigént szabadítanának fel a holdkőzetből. Ha ez megvan, jöhet az állandó Hold-bázis felépítése. Az embernek Karinthy híres távirata jut eszébe: „Angliát elfoglaltuk, stop. Mit kezdjünk vele? stop.” „Ennek a nemzetnek el kell köteleznie magát arra, hogy még az évtized végéig embert juttat a Holdra és épségben vissza is hozza őt onnan” - John Kennedy amerikai elnöknek ezek a szavai 1961-ben hangzottak el a kongresszus előtt, alig hat héttel az orosz Jurij Gagarin első űrrepülése után. Július 20-án pedig arra a napra emlékeznek világszerte, amelyen Kennedy merész felhívásának eleget téve az Apolló-11 jelzésű amerikai űrhajó leszálló egysége Holdat ért. * A holdutazások - állítja a U.S. News and World Report - tulajdonképpen az amerikaiak kiábrándultságának következtében valósulhattak meg. Ez a vélemény elég különösen hangzik ma, amikor a Szovjetuniónak se híre se hamva, amikor az orosz tudomány és az űrkutatás hajdan szédítő eredményeivel szinte már csak a tudománytörténet művelői foglalkoznak. De az első műhold 1957-ben és az első ember a világűrben 1961— ben kétségkívül orosz volt... Az amerikaiak ezért mind nemzetbiztonsági, mind pedig „nemzetbüszkeségi” szempontból ugyanolyan fontosnak tekintették Kennedy programjának végrehajtását, mintha egy háborút kellett volna megnyerniük. Az Apolló program ennek megfelelően az Egyesült Államok történetének leghatalmasabb, legköltségesebb és legkockázatosabb erőfeszítése árán teljesedett ki. A program több mint 26 milliárd dollárba került, s egyedül 1966-ban közel hatmilliár- dot fogyasztott el az államkasz- szából. Ez az összeg akkoriban több mint 4 százaléka volt a költségvetésnek. A program csúcspontján, 1966-67-ben 400 ezer ember dolgozott a kormányzatban, az iparban és az űrkutatásban az Apolló űrhajók építésén és hasznosításán. Közülük hárman - Guss Grissom, Edward White és Roger Chaffee az űrhajó földi kipróbálása alkalmával 1967-ben életüket vesztették: bennégtek az Apollóban. Azok, akik jelentkeztek a NASA űrhajós-kiképzési programjában való részvételre, nagyon jól ismerték a veszélyeket. Többségük vadászpilóta volt, akárcsak a szovjet űrprogramok résztvevői, mert ez a foglalkozás nyújtja a legtöbb fizikai készséget űrbéli feladatok végrehajtásához. A fáradságot és a kockázatot természetesen jól megfizették, ha nem is mindig közvetlenül. A Life magazin például egy időben évi 16 ezer dollárt fizetett minden egyes bevetésre készülő asztronautának azért a jogért, hogy elsőként kaphasson tőlük interjút. Ez akkor egy pilóta ezredes évi javadalmazásának 'megfelelő összeg volt. * Amikor az Apolló-11 1969-ben elindult a Hold felé, Amerika már egészen más képet mutatott, mint amikor Kennedy meghirdette a programot. Derékig volt süppedve a vietnami háború kátyújába, s a belpolitikában is tiltakozási mozgalom vont el minden figyelmet. A fiatalok is a Woods- tock-i rock-fesztiválra készültek, s nem a hivatalos amerikai ünneplésére, de azért július 16-án, amikor az Apolló-11, fedélzetén Neil Armstronggal, Buzz Aldrinnal és Michael Col- linssal elindult a Hold felé, vagy egymillió ember leste a startot Floridában. A több mint száz méter magas rakéta, melynek orrán, a parancsnoki modulban a három holdutazó helyet foglalt a 39/A jelű indító- állványról emelkedett fel, s négy nappal később már félmil- liárd ember figyelte televízión a Hold felszínére lépő Armstrongot, amint jelentette a Houstoni űrközpontnak: „A sas leszállt”. Ez is úgy hangzott, mint egy hírszerzői jelentés, s valóban, mint az a mai amerikai méltatok is elismerik, az Apolló programnak elsősorban politikai jelentősége volt. Még akkor is, ha tudományos értéke abszolút kétségbevonhatatlan. Az Apolló-11 utasai először fényképezték le, hogyan kel fel a Föld a „holdlakó” szemszögéből, s az ösz- szesen öt amerikai Hold-expedícióval négy mázsányi holdkőzetet hoztak le a Földre. Ismereteink a Hold felszínéről ezzel hatalmasan bővültek, bár a Hold eredetéről és fejlődéséről még mindig nem tudunk sokat. * Talán éppen a viszonylag sovány gyakorlati eredményekkel magyarázható, hogy negyedszázaddal az első holdutazás után egyáltalán nem világos, hová vezet az ember további útja az űrben. Az amerikaiak az űrkomp-prog- ram némi kifáradása és a Challenger katasztrófája után most egy Nemzetközi Űrállomás terveit dédelgetik, de a Kongresszus nem lelkesedik. Már előfordult, hogy a tervezet előterjesztői egyetlen szavazatnak köszönhetően folytathatták munkájukat. Július elején aztán a Kongresszus 278-155 arányban jóváhagyta a folytatást, mely tartós ameri- kai-orosz-kanadai-japán-euró- pai együttműködésre ad lehetőséget a világűrben. Arról azonban, hogy mikor teheti meg az ember a következő apró lépést az idegen bolygón nevezetesen a Mars felé, még az Apolló-11 évfordulója alkalmából sem beszélnek túl sokat. Huszonöt évvel ezelőtt, 1969 július 2o-án, vasárnap közép-európai idő szerint 21.18 órakor 600 millió tévénéző a képernyőre meredve hinni sem akart a szemének: megvalósult az ősi álom, emberek a Holdon! Neil Armstrong, Edwin Aldrin és Michael Collins azon a napon az Apolló-program keretében beírta nevét az űrkutatás történetébe. Mi történt velük azóta, merre járnak most az első Hold-járók? Neil Armstrong, a parancsnok most 63 éves és teljesen visszavonultan él Ohio állambeli farmján. Elkeseríti, hogy az amerikaiak nem létesítettek állandó Hold-bázist és nem készülnek a Marsra. A Holdra-szállás után 17 évig dolgozott még a NASA-nál, az amerikai űrkutatási szervezetnél, majd az űrkutatás profesz- szora lett a cincinnati egyetemen. Ezt követően az iparban helyezkedett el, majd a Thiokol Corporation igazgatótanácsának lett a tagja. Később saját vállalatokat alapított és ma nagyobbik fiával együtt egy virginiai számítógépgyártó vállalatot vezet, kisebbik fia pedig delfineket idomít. A most 64 éves Edwin („Bűzz”) Aldrin volt a második Holdra-szálló. Mindvégig dü- hösítette, hogy nem ő volt az első. A nagy utazás után évekig küszködött depresszióval, alkohollal. Első feleségétől, három gyermekének anyjától az ivás miatt vált el. Öt éve él együtt jelenlegi feleségével, Lois-szal, s azóta fizikailag pompás kondícióban van, úgy öltözködik, akár egy öreg hippi. Mercede- sének rendszáma MARS GUY, vagyis Mars-fiú, míg a felesége Porsche kocsijáé: MOON GIRL, azaz Hold-lány. Aldrin, amióta úrrá lett alkoholizmusán, az űrhajózás utazó nagyköveteként igyekszik pénzt szerezni különböző tervek számára. Ezek közé tartozik egy amerikai-orosz űrállomás, valamint a Hold és a Mars között ingázó űrhajó. Az Apolló-misszió elfelejtett tagja a ma 63 éves Michael Collins, aki a „Columbus” anyahajó parancsnoka volt. Egyedül keringett a Hold felett, miközben Armstrong és Aldrin az égitestre lépett. Teljesen visszavonultan él és noha egy kissé irigyli két társát, tudja, hogy az ő szerepe is nélkülözhetetlen volt. Rövid közéleti szereplés után a világhírű Smithsonian Institute repülési és űrhajózási múzeumának igazgatója lett, 1980-tól 1985-ig pedig egy űrhajózási társaság alelnöke. 1985-ben önállósította magát. Jelenleg feleségével együtt Washington egyik elővárosában él. Három gyerekük és egy unokájuk van. Collins független tanácsadóként működik és előadásokat tart az űrhajózásról. Négy könyvet írt, a legutóbbi címe: „A Mars-misszió”. A NASA-t és űrhajós társait felbőszítette, amikor azt taglalta, hogy a hosszú űrutak során homoszexuális kapcsolatok alakulnak ki az asztronauták között. Éppen ezért azt javasolta: küldjenek házaspárokat a Marsra. Ez jó tipp - mondják egyes szakértők - de nem a szexuális problémák vizsgálatára, hanem főként annak tanulmányozására, vajon a Földön kívül hogyan viselhetők el a házastársi súrlódások és koccanások. Makai György 1969. július 21. az a nap, amikor először lépett ember a Holdra. Ez a kis lépés óriási tett volt az emberiség számára. Neil Armstrong (képünkön) volt az első, őt követte Edwin „Bűzz” Aldrin Hazai turizmus Ú jra rádöbbentünk, hogy mennyire nem ismerjük hazánkat. Pedig azok közé tartozunk, akik igyekeztek körülnézni és amit iskoláskorunkban láthattunk, újra megmutattuk gyermekeinknek. Sopronban sem először vagyunk, mégis sok újat nyújt ez a néhány napos kirándulás, amely szerencsésen ötvöződött az öregcserkészek nosztalgikus táborozásával. Nagyszerű szállást kaptunk a Sopron belvárosában lévő Bányászati Múzeumban. Boltíves folyosó, vastag falak, régimódi, de ideillő bútorzat persze tévével és hűtőszekrénnyel - kényelmes, békés menedék. Pár lépés a főtér, körül kávéházak nyitott teraszai, templom és a híres soproni „hűség-kapu”. Végigjátjuk az ódon utcákat, majd minden ház műemlék, minden kapu „egyéniség”, hí- vogatóak a belső udvarok. Egyikben a pinceszínház előadását hirdetik. Címe különös: Gatyás erosz.” Amatőr társulat középkori játékra készül Villon stílusában. A néhány nézetméteres pincében kis asztalok előtt intim közelségben készülnek a játékra. A dévaj mulatozáshoz bort és zsíroskenyeret ígérnek. Este bizonytalan érzésekkel foglaljuk el fenntartott asztalunkat. Megtelik a pinceterem. A szellemiekhez kapható táplálék tényleg csak pogácsa és zsíros kenyér, amelyet kérésre bőven megszórnak hagymával. Elnézést kémek, hogy a bort csak műanyag flakonban hozzák, de a kancsók elfogytak, és hogy a kávé hideg . .. Tudtuk, hogy nem luxus-showra jöttünk . .. Számítottunk a vaskos humorra és elkészültünk a ma divatos ízléstelenségekre is. Kellemesen csalódtunk. Egy termetes asszonyság bevezető szavai után koromsötétben kezdődött a ,játék”. A sötétből két csinos lány és egy groteszk férfi-figura bontakozott ki. Nehéz leírni az egyórás színjáték szövegét és történését. Önfeledt, mulatságos rögtönzésnek tetszett. Nem szégyell- ték jókedvüket, fiatalos hancúrozásukat, de megmaradtak a jó ízlés határán. Természetes volt, hogy a közönséget is belevonják a játékba, táncba,végül valódi középkori pincehangulat alakult ki - legalábbis, ahogyan azt az idetévedt utazó elképzeli. Ha az ember nem először van a városban már nem köteles a szokásos látnivalókat - pl. a Stomó házat - megnézni, de egy új érdekes élménnyel találkoztunk. A soproni szénbányászati múzeum a legnagyobb és legteljesebb az országban. Különlegessége a Felvidékről áttelepített régi bányagépek és működésüket mutató makettek. Képek a bánya életéről, a régi Nagy-Magyarországból gyűjtött igen bő 'kőzetgyűjtemény még a laikusnak is lenyűgöző. Az igazgató bevallja, hogy a pécsi bányászati múzeum egy dologban múlta felül őket, a pincében „berendezett” „bányával”. Az utcákat, boltokat járva jólesett a feltűnő udvariasság. Meg is említettük barátunknak, aki az elismerést azzal nyugtázta, hogy ez közismert. Hozzáteszi, hogy talán azért, mert sok a nyugati vendég, azok elvárják - és érdemes ... Tehát itt a nyugat jött be, közeledett hozzánk. A Fertő tó magyar oldalán megnéztük a nívósán kiépített nyaraló-fürdőközpontot. A „szomszédolás” itt egyszerű, csak belepislantanak az útlevélbe és mehetünk Eisen- stadtig. Itt természetes, hogy a névtáblák magyar és német nyelvűek. Eisenstadt a tartomány székhelye. Barátságos, tiszta kis város, központjában az óriási parkkal övezett Esterházy kastéllyal. A Fő utca üzletsora az a nyugati, amit évekkel ezelőtt még csodáltunk. A 47-es öregcserkészek táborozásának a sarrundi „Kócsagvár” nemrég elkészült, nagyszerűen megépített épülete adott helyet. A nádfedél védett a melegtől, a kisebb szobákra osztottság éppolyan célszerű volt, mint a közös helyiségek, a tanácskozóterem, az étterem. A levegős, kanyargós folyosók szögleteiben kényelmes karosszékek, asztalok intim beszélgetésekre. Az udvaron bográcsban készítették a nagyszerű birka-gulyást. A tábortűz helye közel volt, mégis az erdőben. Délután a Fertő tóról hallottunk igen érdekes, szakszerű előadást és az elmondottakat alkalmunk volt a valóságban is élvezni. A Fertő tó nádasának madárvilágát - köztük a táj legszebb madarát a nemes kócsagot -, a Hanság természeti érdekességeit, a magyar szürke szarvasmarhákat, a Racka-ju- hokat és a hozzájuk tartozó terelő pumikat. Láthattuk a soproni hegyeket éppúgy, mint a nagycenki arborétumot, vagy az Esterházy kastély parkját, a sopronkőhidai kőbánya párját ritkító látványát. S opron és környéke újra maradandó élményt nyújtott patinás szépségével és a jellegzetesen magyar táj minden látogatáskor újnak érzett érdekességével. K.T.A. Keravill - új üzletközpont A Fotex csoporthoz való tartozás új távlatot nyitott a Keravill számára. Első lépésként a Keravill létrehozta a hazánkban egyedülálló CD-centrumát a Sugár Üzletközpontban, mely 300 négyzetméteren két szinten, mintegy 30 000 CD-t és műsoros kazettát kínál a zenerajongóknak - mondta el Kirády János elnök-vezérigazgató. A Keravill az év végére várhatóan 8-8,5 milliárd forintos árbevételt ér el, így a cég teljesítménye lényegesen meghaladja a tavaly év végi 7,5 milliárd forintos árbevételét. Az új CD üzletközpont havonta várhatóan 15-20 millió forintos forgalmat bonyolít le. A központban megtalálhatók a legkülönbözőbb zenei irányzatok képviselőinek lemezei, kazettái, melyek olyan vezető kiadóknál jelentek meg, mint a EMI-Quint, a Polygram, a Quittner.
