Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)

1994-07-02 / 180. szám

1994. július 2., szombat Emlékezés új Dunántúli napló 7 Emlékezünk és emlékeztetni szeretnénk... ^aitoYOLi ~r. W- > - s .Zi .111:0 pLÍüi v ) bWlAlfef ifaaijaCa.rö;ai3^^el - Ml aHM'KassaKí 9,.a TÍRPfctt ÉgHfentí.39^ haláról! T *” 5fc fölött. M M|*a yM m U$ßM '4' &d Július 4-én lesz ötven éve an­nak, hogy magyar csendőrök és német SS-különítményesek marhavagonokba tuszkoltak és elhurcoltak mintegy 3400 pécsi magyar állampolgárt azért, mert zsidó vallásának születtek (ők, vagy szüleik). A deportáltak nagyrészt nők, öregek és gyer­mekek voltak. Javakorabeli férfi alig akadt köztük, mivel ők a magyar hadseregben (katonai behívásra) munkaszolgálatot teljesítettek. A deportáltak kö­zül a 14 éven aluliak száma mintegy 350 lehetett. A 3400 elhurcolt közül talán ha 400 élte túl a borzalmakat, köztük a férfiak száma nem érte el a húszat sem. Kb. 55 év fe­letti, illetőleg 14 év alatti tú­lélő egyáltalán nem akadt, ki­véve egy ikerpárt, akiket sok­száz Auschwitzban elkülönített ikergyermekhez hasonlóan életben hagytak, mivel kísérle­teket végeztek velük-rajtuk. Jelenleg a Pécsi Izraelita Hit­község tagjainak száma össze­sen 156, közülük 101 hatvan éven felüli, tizennégy éven aluli gyermek pedig egy sincs közöt­tünk. Ha nem csupán az izrae­lita hitközség tagjait, hanem a magukat felekezeten kívülinek valló zsidó származásúakat is, a kikeresztelkedetteket is hozzá­juk számítanánk, akkor sem érné el együttes számuk Pécsett a háromszázat. Összehasonlítá­sul: a holocaust előtti utolsó, 1941. évi népszámlálás adatai szerint ekkor (a „fajvédő” tör­vény értelmében, vagyis a kike­resztelkedetteket is figyelembe véve) 4025 volt a pécsi zsidók száma. Megosztani mély gyászunkat Amikor a város maradék zsi­dósága „saját” tragédiájára em­lékezik e napon, nem reklá­mozni kívánja mély gyászát, hanem megkísérli ezt megosz­tani - ki mással tehetné, mint honfitársaival? Ezt lelki kény­szernek érzi, emlékezni és em­lékeztetni kíván. Emlékezni, mert ugyan már hogyan vallhatná EMBERNEK magát az, aki szándékosan kire­keszti elméjéből elhunyt nagy­szülőinek, szüleinek, testvérei­nek, barátainak emlékét? Hát még, ha többségük öreg és gyermek volt, ráadásul legna­gyobb részüket nincs senki más, aki gyászolhatná, mivel generá­ciókat irtottak ki, több száz pécsi család pusztult el teljesen úgy, hogy még írmagja, gyászolója sem maradt. Felvethető, ki mindenki is volt az elhurcoltak, elpusztítot­tak közt. Kiknek a szülei, kik­nek a gyermekei? Számos olyan nevet tudnánk felsorolni, akik­nek megemlítése tán hivalko­dásszámba mehetne egyesek szemében. Ha mások, rajtunk kívül állók ezt megteszik, ná­lunknál tárgyilagosabban, hite­lesebben tehetik meg. Mindez persze mit sem változtat azon, hogy valamennyien (a hívők szerint halhatatlan lélekkel ren­delkező) EMBEREK voltak. Mindemellett MAGYAROK voltak, nem csupán azért, mert magyar állampolgárként szület­tek, magyar nyelven szólt hoz­zájuk édesanyjuk, hanem azért, mert így gondolkoztak, így éreztek, sokan közülük sokat tettek a magyar kultúra, tudo­mány, művészet ügyéért is. Felmenőik vérzivataros idők­ben nem haboztak eleget tenni hazájuk hívó szavának. Keve­sen ismerik Görgey Artur ama levelét, amelyben a szabadság- harcban küzdő zsidó honvédek harcértékéről a következőkép­pen nyilatkozott: „Fegyelme­zettségben, személyes bátor­ságban és szívós kitartásban - tehát minden katonai erényben - derekasan versenyeztek a többi bajtársakkal...” Hason­lóan írt Klapka György is azok­ról az időkről szólva, amikor a 6. veszprémi zászlóaljat alakí­totta meg. Ezt a mentalitást tükrözi, hogy több, mint hét évtizeddel később, mindmáig megtekint­hető módon a pécsi zsinagóga falára vésette az akkori Pécsi Iz­raelita Hitközség „Meghaltak a hazáért” felirattal az első világ­háború 92 pécsi, zsidó hősi ha­lottjának nevét. Nem a magyar- országi zsidóságon múlt az sem, hogy a második világháborúban fiainak fegyver helyett szer­szám jutott, mivel erre szólt ka­tonai behívásuk... Tanítani a történteket okulásul Nem csupán emlékezni, em­lékeztetni is kívánunk. Úgy érezzük, rögzíteni, tanítani kell a történteket az újonnan nö­vekvő generációk számára - okulásul. Már csak azért is, mert antiszemitizmus mind­máig van. Nincs okunk arra, hogy eltúlozzuk jelentőségét. Mai, „puhább” megjelenési formái közé tartoznak például az „idegen”, a „liberál-bolse- vista”, a „mindig felül lévő és maradó”-ra utalások garmadái, amelyekkel bőven találkozhat­tunk a minapi országgyűlési képviselőválasztásokat meg­előző nyilatkozatokban itt Pé­csett is. Jóllehet olyan antisze­mitizmusról lehet csak itt hely­ben szó, amely valójában szinte nem is létező kisebbség ellen irányul. Mert - ugye - nyilván­valóan nem irányíthat sem 150, de még 300 (túlnyomórészt öreg) ember sem 170 000 pécsi lakost. Az ilyesféle állítások nem csupán a csekély számúvá zsugorodott zsidóság, hanem - elsősorban - az egész magyar­ság számára sértőek és lebecsü­lök .. . Olyan megnyilatkozások sem mentek ritkaságszámba a leg­utóbbi években, amelyek a ho­locaust eseményeinek leki­csinylését, a második világhá­ború más, tragikus következ­ményeivel való egybemosását tűzték ki célul. Tény, hogy a ho­locaustról - közel fél évszáza­dos orosz megszállás és a köz­reműködésükkel életre hívott kommunista diktatúra idősza­kában - lehetett úgy-ahogy szólni, írni, a második világhá­borúban elesett magyar kato­nákról, a hadifogságban vissza- tartottakról és ott életüket vésztőkről, a keletre deportált németajkúakról és - általában - a kitelepített német anyanyel- vűekről viszont nem. Most mindegyikről lehet is, kell is. Azonos, tárgyilagos módon kell mindeme szörnyűségek tekinte­tében az igazat kutatni, a követ­kezményeket feltárni, megis­mertetni. Mindez azonban nem eredményezheti a holocaustnak a többi - említett - gonosztet­tekkel, véráldozatokkal történő egy kalap alá vételét. A holocaust során a Magyar- országról, ezen belül a Pécsről deportáltak köréből is kicsiny gyermekek, aggastyánok, nyo­morékok és magatehetetlen be­tegek végeláthatatlan tömegét gyilkolták meg kínhalállal, mégpedig előre kitervelt tech­nikával. Tehát a szó legszoro­sabb értelmében vett genocí­dium történt. Ám mindez csupán végkifej­lete volt a Horthy kormányzó nevével fémjelzett két és fél év­tizedes jogfosztó intézkedés-so­rozatnak, amely már akkor kez­dődött, amikor nemhogy a né­met megszállásnak, de még a második világháborúnak sem volt híre-hamva sem. És már a német megszállás előtt is (alatta persze még inkább) tízezer szám haltak meg magyar zsidó mun­kaszolgálatosok saját honfitár­saik („keretlegényeik”) fegyve­reitől, nem utolsó sorban ama képtelenül hazug és uszító lé- lekmérgezés hatására, amely az említett két és fél évtized alatt, „félhivatalosan” folyt az or­szágban. Szeresd felebarátodat! A rendszerváltás óta elterjedt kifejezéssé vált (a különféle kárpótlások ügyeivel kapcso­latban) a „megkövetés”, netán a „bocsánatkérés”. Megítélésünk szerint ma már nem időszerű semmiféle bocsánatkérés, meg­követés a magyarországi holo­caustért. Részint azért nem, mert a történtekért Isten és em­ber előtt nem lehet bocsánatot kérni, remélni. („Isten ítélkez­zék az ártatlan vért kiontók fel­ett” - mondja bölcsen a pécsi holocaust mintegy 3000 halálos áldozatának nevét tételesen megörökítő, a Pécsi Izraelita Hitközség által 1946-ban össze­állított úgynevezett „Könnyek könyve”.) Am részint azért sem, mert akik elkövették, vagy akik köz­reműködtek ebben magyar rész­ről, azok már többnyire nincse­nek az élők sorában. Utódaik pedig vétlenek abban, amit fel­menőik elkövettek akár gonosz cselekedettel, akár emberieden mulasztással. A kevés számú, itt élő zsidó nem vár el mai meg­követést és semmiképpen nem kíván e napra emlékezvén és emlékeztetvén valamiféle kol­lektív bűnösségre utalni. Tud­juk, azokban az időkben (és sajnos, 1945 után is még évti­zedekig) minden magyar félt, és volt is mitől. Féltette életét, hozzátartozói életét, kenyérke­reső tevékenységét, vagyonát, viszonylagos szabadságát. Az emlékeztetés igénye - részünk­ről - a történtek megismerteté­sére, tanítására irányul, bízva abban, hogy mindebből ki-ki levonhatja a maga számára a megfelelőnek ítélt következte­tést. E mai megemlékezés nem nyújthat alkalmat annak felderí­tésére, miért is volt a zsidóság megalázott, sok tekintetben „idegen test” az akkori Ma­gyarországon. Mindenesetre úgy gondoljuk, hogy azok közé, akik ismerik, becsülik, szeretik egymást, nehéz gyűlöletet ékelni. Ezért is szeretnénk a mai napon emlékezni tudó és kí­vánó, de bennünket és hitünket kevéssé ismerő honfitársaink­nak, barátainknak idézni az ősi zsidó vallás alapvető parancsát: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. Pécsi Izraelita Hitközség 1944. március 19. - július 4. A pécsi-baranyai zsidóság kálváriája Az 1944. március 19-én be­következett német megszállás azért is tragikus volt országunk életében, mert a társadalom közvetlenül is szembekerült a fasizmus gyakorlatával, s ez főként a hazai zsidóság és a po­litikai ellenfelek életében oko­zott tragédiát. A német biroda­lom megbízottai - Adolf Eichmann vezetésével - kidol­gozták a Közép-Európa legné­pesebb zsidó népessége mód­szeres kiirtásának könyörtele­nül precíz módozatát, vigyázva arra, hogy az igazi célt titokban tartsák, és végrehajtását az ille­tékes magyar hatóságok vé­gezzék. A pécsiek hivatalosan a né­met megszállásról a március 23-i híradásból értesültek, a Sztójay Döme volt berlini nagykövet vezette kormány megalakulásának bejelentésével egy időben. „Közös megegye­zés alapján német csapatok ér­keztek Magyarországra, hogy a magyar nemzet a közös ellen­ség, és különösen a bolseviz- mus leküzdésében minden erő mozgósításával, és átfogó biz­tosítékok megteremtésével tá­mogatást kapjon” - írta a Du­nántúl. A kormány felállása után megkezdte áldatlan műkö­dését a két hírhedt belügyi ál­lamtitkár, Baky László és Endre László. Baky már március 29-én így nyilatkozott:,,... Ál­lásomat kötöm ahhoz, hogy a baloldali és zsidó törekvéseket teljesen felszámoljuk ebben az országban.” A kormány zsidórendeletei Az újságok az alábbi híradá­sokban közölték az egyre szigo­rúbbá és embertelenné váló zsi- dórendeleteket. Március 31. „A 6. életévet betöltött zsi­dók kanárisárga, hatágú csilla­got kötelesek viselni a bal mell­részen. Zsidó háztartás április 30. után nem alkalmazhat ke­resztény cselédet, házvezetőnőt vagy inast. A zsidó újságírókat, színészeket és filmeseket, a zsidó ügyvédeket törölni kell a kamarából. Zsidó nem lehet közjegyző, hites tolmács, bíró­sági szakértő, szabadalmi ügy­vivő. A gépjárművel rendelkező zsidóknak be kell jelenteniük a tulajdonukban lévő személy- és teherautót vagy motorkerék­párt.” Április 6. „Az a zsidó, aki megkülön­böztető jelzés viselésére köte­les, sem közlekedés, sem szállí­tás céljára személygépjárművet. . . nem használhat, és az illeté­kes hatóság írásbeli engedélye nélkül... nem utazhat... ” Április 9. „Adatbejelentésre kötelezik a zsidó rádiótulajdonosokat.” Április 14. „Megfosztották gyógyszertá­raiktól a zsidókat... minden zsidó jogosítvány megszűnik.” Április 16. Kormányrendelet a zsidó vagyonok bejelentéséről és zár alá vételéről... Zsidó 3 ezer pengőnél több készpénzzel nem rendelkezhetik... A rendelet megszegőit lecsukják vagy in­ternálják.” Április 18. „Minden zsidó értelmiségi alkalmazottat el kell bocsátani!” Április 23. „Rendelet csökkenti a zsidók élelmiszer fejadagjait.” Április 25. (kedd) „Szerda estig befejezik Pé­csett a zsidó üzletek leltározá­sát. A romlandó árukat szétosz­tották a keresztény kereskedők között.” Április 27. ,.Zsidók sárga élelmiszeije- gyeket kapnak... ” Április 28. „Kormányrendelet a zsidó lakások igénybevételéről, ... a falvakban és városokban élő zsidók át- illetve összeköltözte­téséről. .. A zsidó háztulajdo­nos nem mondhat fel keresztény bérlőjének... A hadműveleti területhez közel eső országrészt már teljesen zsidótlanítot- ták.. Április 29. „Á megkülönböztető sárga csillagot 4200-an kötelesek vi­selni. .. Pécsett... ” Április 30. „A zsidó szerzők könyveit kivonják a forgalomból... ” Április 30. „Zsidók részére kizárólag marhahús vagy lóhús szolgálta­tandó ki. .. A zsidók rendes fejadagja hetenkint 10 dkg.” Május 4. „A pécsi zsidók naponta csak délelőtt 11-től délután 1-ig je­lenhetnek meg a piacokon... ” Gettó, deportálás Május 6. „Kijelölték a pécsi gettót. .. 3400 zsidó kerül a gettóba... délen a báró Bánffy Dezső utcának az Ispitaalja ut­cától a Vas Gereben utcáig be­záróan terjedő északi szakasza; keleten az Ispitaalja utca nyu­gati, északon a Kassa utca déli, nyugaton a Vas Gereben utca keleti része határolja... A kite­lepítést május 8-án, hétfőn reg­gel megkezdik és május 15-én befejezik... egy-egy lakószo­bába öt zsidó jut... ” Május 9. „A 272 keresztény család... már meg is kezdte az átköltözést... az üresen álló 60 zsidó lakásba... Május 13. „A főpályaudvar környéke önkéntes kiürítésének előkészítése... Az esetleges el­lenséges légitámadások okozta károknak a legkisebb mértékre való csökkentése mindnyájunk elsőrendű kötelessége... ” A német megszállás napján Auringer őrnagy, pécsi GÉS- TAPO-főnök a hitközségben tartózkodó dr. Krémer másod­rabbi és Sándor(Rosenberg) Ernő kántor jelenlétében lefog­lalta a zsidó közvagyont, be­fészkelte magát a Goldmark ut­cai szeretetházba, s a főhadi­szállásra hordatta a pécsi tehe­tős zsidó polgároktól rekvirált értékes berendezési tárgyakat. A gettóba költözéskor is csak egy meghatározott, kis mennyi­ségű felszerelési tárgyat vihet­tek magukkal, a gettót drótke­rítéssel körülkerítették, s egy idő után senki se mehetett se be, se ki. A „rendre” a más­honnan kivezényelt fegyveres rendőrök ügyeltek. . . A gettóba főként öregek, nők és gyerekek kerültek, mi­vel a férfiak nagy részét már elvitték munkaszolgálatra a fővárosba vagy a keleti frontra. Június 29-én - csak a leg­szükségesebb felszerelési tár­gyak magukkal vitelével - át­hajtották őket a Tüzér és a Szigeti út sarkán lévő La­kits-laktanyába, ahol őrzésü­ket csendőrök és német SS ka­tonák vették át géppuskákkal. Ide, ahonnan csak előtte haj­tották ki a lovakat, a trágyás, almos szalmába zsúfolták ösz- sze az embereket, s ide kerül­tek a baranyai, a dél-tolnai zsidóság összegyűjtött tagjai is. A nőket megalázó testi mo­tozásnak vetették alá - éksze­reket keresve -, a bánásmód már a koncentrációs táborokat idézte. . . A deportálás július 4-én tör­tént, gyalog menetben hajtot­tak mindenkit a tehervago­nokhoz, 70-75 embert zsúfol­ván egy-egy marhavagonba - korra, nemre való tekintet nélkül. Amikor bezárták a va­gonajtókat, minden vagonra egy-egy kübli jutott „WC gyanánt”.. . A szerelvény csak Kassán állt meg, ellenőrzés után Auschwitz következett. Sze­mélyesen Mengele dr., „a ha­lál angyala” szelektált. A munkára átmenetileg alkal­masnak ítélteket jobbra, a kis­gyerekeket, a betegeket - még az elmegyógyintézet vagonba kényszerített ápoltjait is! -, az időseket balra küldte egy in­téssel - ők a gázkamrában vé­gezték. . . Csak nagyon keve­sen jöttek haza. . . A mártírhalált halt polgár­társaikra emlékezik Pécs vá­ros lakossága az 50. évfordu­lón. . . Dr. Vargha Dezső

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents