Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)

1994-07-02 / 180. szám

6 aj Dunántúlt napló Tudomány - Kultúra 1994. július 2., szombat A puha diktatúrától a kemény demokráciáig Interjúk a félmúltról Megtettem, amit megtehettem Beszélgetés dr. Flerkó Béla akadémikussal Dr. Flerkó Béla akadémikus, a Pécsi Orvostudományi Egye­tem meghatározó egyénisége. 1964-től két évvel ezelőttig az anatómiai intézet vezető professzora, 1979-85-ig az egyetem rektora volt. Június 30-ától nyugdíjas, de nyugdíj mellett pro­fesszor emeritusként dolgozik tovább. 70-ik születésnapja al­kalmából, a tiszteletére megrendezett ünnepi tudományos ülé­sen mestere és tanítványai köszöntötték. Dr. Flerkó Béla nemcsak, akadémikus, nemcsak a mai pécsi egyetem egyik legmarkánsabb egyénisége, de nemzetközi hírű tudós, több külföldi tudományos társaság tagja. Emlékszünk? 1985.március 11-én Gorbacsovot választják a szovjet kommunistapárt főtitká­rává, másnap szovjet-amerikai leszerelési tárgyalások kezdőd­nek Genfben. A számos hasonló tárgyalás protokolláris nyilat­kozatai talán már elhalványul­tak a kortárs emlékezetében, de azt, hogy Gorbacsov színrelé­pésével új korszak kezdődött, alighanem sokan érezték meg. Az azóta történtek fényében már tudjuk is. * De olvassuk tovább az ese­mények krónikáját. 1986. már­cius 15.: a „lánchidi csata”: a rendőrök gumibottal verik szét a felvonuló fiatalokat. Novem­berben az írószövetség közgyű­lésén nyílt lázadás a hatalom el­len. 1987. június 23.: a minisz­terelnök Grósz Károly lesz, szeptember 27-én Lakitelken megalakul a Magyar Demokrata Fórum. 1988. március 17.: Ká­dár János azt mondja: Magyar- országon nincs válság. 30-án megáikul a FIDESZ. Április 9-én kizáiják a pártból Bihari Mihályt, Bíró Zoltánt, Király Zoltánt és Lengyel Lászlót. Má­jus 20-22.: az MSZMP új főtit­kára Grósz Károly, Kádár János a párt elnöke. Grósz a budapesti Sportcsarnokban a fehérterror rémével fenyeget. 1989. január 28.: Pozsgay Imre népfelkelésnek nevezi az 1956-os forradalmat. Április 19.: az Ellenzéki Kerekasztal megállapodik az MSZMP-vel folytatandó tárgyalásokról. Május 8.: felmentik Kádár Já­nost. Június 16.: eltemetik Nagy Imrét és mártírtársait. Jú­lius 6.: meghal Kádár János. Szeptember 10-én a magyar kormány megnyitja a határokat a kelet-németek előtt. Október 23.: Szűrös Mátyás kikiáltja a Magyar Köztársaságot. De­cember 17.: Temesváron kitör a forradalom. 1990. január 13.: Németh Miklós kormányfő megállapodik a szovjet csapa­tok mielőbbi kivonásáról. Már­cius 25., április 8.: Az MDF a választásokon megszerzi a kormányalakítás jogát. Október 3.: Egyesül a két Németország. Október 26.: Taxisblokád. 1991. augusztus 19.: Puccs Moszkvában. December 27.: a Szovjetúnió megszűnik az ENSZ tagja lenni. * Hat év világtörténelem - és a mi személyes történelmünk is. A budapesti Pelikán kiadónál nemrég jelent meg A puha dik­tatúrától a kemény demokrá­ciáig címmel az az interjúkötet, amelyből a rövidített esemény- naptárt idéztem. Tizennyolc po­litikust kérdeztek meg a kötet szerzői: olyanokat, aki fősze­replői voltak a magyarországi rendszerváltozásnak - mint Pozsgay Imre, Lengyel László, Mark Palmer, Grósz Károly, Szűrös Mátyás - vagy a háttér­ben álltak ugyan, de formálói, alakítói voltak az események­nek: Magyar Bálint, Kemény László, Dérer Miklós, Valerij Muszatov. A szerkesztők idéz­nek korabeli dokumentumok­ból, visszaemlékezésekből is - és megkérdezték a kor más is­mert figuráit is: de közülük so­kan nem vállalták a nyilatkoza­tot. Talán még túl közel van ez a néhány év. Amely a felszínen sem volt unalmas, hát még a mélyben milyen izgalmas volt, milyen izgalmas lehetett. Erről a mélyről szól a könyv: persze, nem a történész, a tudományos elemzés igényével, hanem az újságíró szemével, a publicisz­tika eszközeivel. De ebben a műfajban igen izgalmasan és színvonalasan. Nem az „egy új­ságíró - egy interjúalany” felál­lásnak vagyunk tanúi, hanem többen többeket megkérdeztek ugyanarról, és a nagyobb témá­kat felölelő, fejezetnyi inteijúk- ban egymás mellé szerkesztet­ték a válaszokat. Az olykor egymásnak igencsak ellent­mondó válaszokat, hiszen a kü­lönböző nyilatkozók pozíciója, személyes érdekeltsége, tájéko­zottsága és persze, memóriája nagyonis különböző. Másként emlékszik a CIA egykori al­kalmazottja arra, hogy taktikai okokból adtak az amerikai ban­kok óriási hiteleket Magyaror­szágnak - hogy ti. gazdaságilag összeroppanjon és másként Pullai Miklós, a Bankszövetség főtitkára, aki szerint ez az állítás egyszerűen: „duma”. De azért az is kiderül: magasrangú gaz­dasági és politikai vezetők a „reformbizottságokban” tudtak erről a taktikáról, sőt támogat­ták is azt. * A könyv sorra veszi a Gorba­csov hatalomra kerülésétől a Szovjetúnió összeomlásáig ter­jedő hét esztendő főbb hazai és világpolitikai eseményeit és sszámos jelentős figuráját. Mégpedig kedvcsináló fejezet­címekkel: Keleti gyorsítás nyu­gati pénzen, A bomlás virágai, Forgatókönyvek és rendezők, Palmer megvallja rokonszenvét, Ahol a párt szakad, Málta, a Titkok szigete stb. A visszaem­lékezések természetrajzából következik, hogy gyakran kerül egymás mellé lényeges és lé­nyegtelen momentum. Ámde tudjon az olvasó mérlegelni! Mert az, hogy Havasi Ferenc sírvafakadt, amikor megtudta, hogy nem kerül be a Központi Bizottságba, csak egy kis pletyka. De az, hogy Gorbacsov miért nem fogott kezet Teller Edével, annak már szovjet bel­politikai összefüggései voltak. Mindenesetre betekinthetünk két világhatalom mechanizmu­sának működésébe. A szovjetek például saját szövetségeseikkel is bizalmatlanok voltak, s bár 89-ben Máltán lemondtak Ke- let-Európáról, az akkori „szoci­alista országok” vezető politi­kusait nem tájékoztatták erről - vagy ha igen, csak célozgatva, virágnyelven. Csupán Grósz Károly állította, hogy - bár jegyzőkönyvet nem látott - neki elmondták a lényeget. A többi­eknek úgy kellett összerakniok a mozaikkövekből, mi történt Máltán Gorbacsov és Bush kö­zött. Az amerikaiak viszont tá­jékoztatták az ellenzéket, amely - többek között - annak tudatá­ban tárgyalt a hatalmat hol át­adni, hol megtartani akaró kommunista vezetőkkel, hogy már tudták: a szovjetek nem fognak beavatkozni, akármi tör­ténik is. És persze, beláthatunk a ha­zai politika boszorkánykonyhá­jába is: a gyakran nagyvonalú de gyakran kicsinyes marako­dásba a hatalomért: láthatjuk, kik és milyen nosztalgikus ideo­lógiák receptjei alapján főzték azokat az étkeket, amelyek a magyar választópolgár asztalára kerültek az elmúlt öt évben. * De aligha lehet felidézni minden érdekességet a könyv­ből: Kádárról, Grószról, Antall- ról,Pozsgayról, a rendszerváltás forgatókönyvéről, az állítólagos munkásőrlázadásról, az MSZMP megszűnéséről stb. Akit érdekel a közelmúlt törté­nete, izgalommal olvashatja ezt a könyvet s vetheti össze saját élményeivel, emlékeivel. A szerzők: Aczél Endre, Ács Zoltán, Bodzabán István, De- mény Dóra, Horváth Gábor, Kertész György, Kéri J. Tibor, Kovács Zoltán, Ránki Péter, R. Hahn Veronika, Schmidt Attila, Szalay Antal, Szerető Szabolcs, Ungár Péter, Zeley László. A szerkesztők: Bodzabán István és Szalay Antal. G. T.-Professzor úr, úgy tudom, ön nemcsak iskoláit végezte Pé­csett, de ennek a városnak a szülötte is.- Édesapám még szászvári volt, de én már itt születtem, s azóta is itt élek, sőt a Nagy Jenő utca egy részének szanálásáig ugyanabban a házban, amely­ben születtem. Sajnos a ház már nincs meg, de csodálatos mó­don az eperfa, amely az udva­runkon állt, s amelyre gyerek­koromban sokat felmásztam, még ma is megvan. Pedig édes­anyám minden évben elmondta: na, ez a fa a jövő évben már nem fog újra kihajtani. Ugyanis a törzse belül már teljesen üre­ges volt. S lám, olyan életképes, hogy még ma is él. Iskoláimat is Pécsett végez­tem. A Makár utcai elemi iskola után a pécsi Pius Gimnázium­ban, jezsuitáknál tanultam to­vább. Ezek az évek meghatáro­zóak voltak a további életemre. Rendkívül szigorú fegyelmet megkövetelő iskola volt. Csak egyetlen példát említenék: dél­után 5 óra után nem volt szabad utcán mutatkozni. Azt mondták, a rendes diák 5-től 7-ig tanul, 7 óra után pedig már nincs keres­nivalója az utcákon. Aki ezt megszegte és összetalálkozott véletlenül valamelyik tanárral, s nem tudott elfogadható magya­rázatot adni, osztályfőnöki ro- vót kapott. Ma azt mondják, ez a szigo­rúság túlzás, mert a diákban gát­lásokat alakít ki. Nekem, aki társaimmal együtt ebben nőt­tünk fel, ellenkező a vélemé­nyem, mert a szigorúság mellett fantasztikusan jó pedagógusok is voltak. Elmesélnék egy ese­tet. Az egyik tanárunknak az volt a szokása, hogy magyará­zat közben hátul összekulcsolt kézzel sétált le-fel a padok kö­zött. Mint aféle csínytevő gye­rek, én egy alkalommal lopva megettem egy szilvát, s a magot hátul a kezébe tettem. Bünteté­sül osztályfőnöki rovót kaptam. Az osztályfőnökünk egy fiatal jezsuita volt, s minden szidás, kiabálás helyett, azt mondta: fiam, nem kell, hogy ezt édes- •anyáddal aláírasd, mert tudom milyen nehéz körülmények kö­zött nevel téged, (édesapámat ekkorra már elvesztettem) ne tudja meg, hogy milyen semmi­rekellő fia van. Ez nekem job­ban fájt, mint bármilyen más szidás, s meghatározó volt a to­vábbi éveimre. Ezzel a fiatal ta­nárral később szinte baráti kap­csolat alakult ki. Persze az iskola nemcsak fe­gyelemre tanított bennünket, de az oktatás is rendkívül magasz- szintű volt, s szerencsésnek mondhatom magam, hogy itt tanulhattam.-Az orvosi tanulmányait is Pécsett végezte, s úgy tudom, hogy azzal a legmagasabb ki­tüntetéssel, amit csak azok kap­hatnak, akik nem csupán az egyetemi, de ezt megelőzően a középiskolai éveket is kitűnő eredménnyel végezték.- Igenhez a Sub Auspiciis Rei Publicae, vagyis a köztársasági elnök által adományozott kitün­tetés lett volna. Azért mondom „lett volna”, mert végül nem kaptuk meg. Az országban ket­ten voltunk erre esélyesek. 1948-ban végeztem, s mire a ki­tüntetésre való felteijesztésün- ket a köztársasági elnöki hivatal jóváhagyta, a minisztérium ho­zott egy olyan döntést, ami mi­att csak a Sub Laurea Almáé Matris-t kaptuk meg, azt is csak két év múlva. Az anatómiai intézetbe tulaj­donképpen már elsőéves hallga­tóként bekerültem. Egyik bará­tommal azon versengtünk, ki tud több kollokviumot letenni az első félévben. Az akkori ana­tómiai intézet professzorának, Tóth Zsigmondnak, félelmetes híre volt, azt mondták, a félévi kollokviumokon mindenkit megbuktat. Mi ezt külön kihí­vásnak éreztük, s jelentkeztünk nála vizsgára. Mindketten jelest kaptunk, s ezután hívott meg az intézetébe. Tulajdonképpen szerencsém volt, mint ahogy azzal is, hogy később Szentá- gothai János lett a főnököm. Amikor Entz Béla meghívta őt az egyetemre, az anatómiai intézetben a munkát hallgatók­kal kezdte meg, nem voltak végzett munkatársai. A korábbi intézeti tagok vagy a háborúban elvesztek, vagy elhagyták az or­szágot. Én ekkor szigorló vol­tam, s egy ideig dédelgettem magamban olyan elképzelést, hogy szülész-nőgyógyász le­szek. Később rá kellett jönnöm, nem rendelkezem azzal a ma- nualitással, amellyel jó operatőr lehetnék. Ez a felismerés, vala­mint Szentágothai János egyé­nisége miatt maradtam az ana­tómiai intézetben. Ebben az időben rajta kívül az intézetben még senki nem tudott angolul. 0 pedig azt mondta, ha be akarunk tömi a nemzetközi tudományos életbe, akkor szaklapokban publikálni kell, ez pedig csak angol nyel­ven lehetséges. Ezért minden­kinek előírta, hogy 3 éven belül meg kell tanulni angolul. (Én hiába tudtam németül, amit a Pius gimnáziumban magas színvonalon tanítottak meg ne­künk, az orvosi szakirodalom­hoz nem volt elég.) A tanulási idő alatt, amíg nem sajátítottuk el a megfelelő angol tudást, Szentágothai János a magyarul megírt dolgozatainkat átírta an­golra. Rengeteget dolgozott ez­zel, s nem ismerek rajta kívül mégegy intézetvezetőt, aki ezt megtette. A kutatási témám, amivel először sikerült áttörő ered­ményt elérni, kapcsolódott a nőgyógyászathoz. Kísérletek során tapasztalt jelenségekből arra következtettem, hogy az agy bizonyos területén léteznek ösztrogén (a petefészek tüsző- hormonja) receptorokat tartal­mazó idegsejtek. (A felfedezés azt jelentette, hogy bizonyos nőgyógyászati hormolális prob­lémákra a választ másutt kell keresni, mint addig, szerk.) Az erről írt tanulmányt megjelen­tettem szaklapokban. Annyira új felfedezés volt ez akkor, hogy nagy érdeklődést váltott ki világszerte. Ennek köszönhe­tően hívtak meg 1961-ben a nemzetközi Neuro-Endocrino- lógiai (idegrendszeri szabályo­zású, belsőelválasztású miri­gyek működésének vizsgálatá­val foglalkozó tudományág) kongresszusra Miamiba, vala­mint számos amerikai egye­temre kaptam meghívást, hogy tartsak erről előadást. Meg kell mondanom, az én 30-40 évvel ezelőtti, csupán megfigyelésen és logikai következtetésen ala­puló elméletemet nemrég sike­rült modem vizsgálati módsze­rekkel is igazolni. Szentágothai professzor mondogatta mindig, akinek a tudományban egy jó ötlete van, s ezt sikerül bizonyí­tania, nyert ügye van. Nekem szerencsém volt. Ismét.- Úgy tudom ennek köszön­hetően lett több tudományos társaság tagja, vezetőségi tagja, külföldi egyetem tiszteletbeli tagja.- Valóban több külföldi tu­dományos társaság választott tagjául. Tagja vagyok az Aca­demia Europea-nak s a nemzet­közi Neuro-Endokrinológiai Társaságnak voltam 1988-92-ig elnöke. Ezt azért érzem meg­tiszteltetésnek, mert Kelet-Eu- rópából én voltam az egyetlen, de európait is ritkán kémek fel erre a tisztségre, általában ame­rikait választanak. Most az utó­dom is egy amerikai lett. Elnök­ségemnek is köszönhető, hogy a jövő héten Budapesten lesz a következő nagy nemzetközi kongresszusunk, megelőzve ez­zel a megrendezést megpályázó másik két várost, Jeruzsálemet és a japán Kyotot.- Ön nemcsak a tudományos életben, de közéleti emberként is ismertté vált. Gondolok itt arra, hogy egy ciklusban or­szággyűlési képviselő is volt.-Igen, az 1972-76-ig tartó években. Felsőbb politikai kö­rökben hoztak olyan döntést, hogy több pártonkívüli embert kell bevinni a Parlamentbe. Hogy kinek jutottam én eszébe, azóta sem tudom. Egy alka­lommal behívattak a megyei párbizottságra, ott közölték ve­lem, hogy az a megtiszteltetés ért, hogy engem jelöltek képvi­selőnek. Meglehetősen meg­hökkentettem őket, amikor azt mondtam, elsősorban egyetemi oktató vagyok, előadásokat kell tartanom, s a tudományos mun­kám miatt sem tudom elvállalni. Másnap a lakásomon kerestek fel, s végül hosszas győzködés- sel rábeszéltek.- 1964-ben, Szentágothai professzor távozása után nevez­ték ki intézetvezetőnek. Egymást követő két ciklusban is - 1979-85-ig - az egyetem rekto­rának választották meg. Ho­gyan tekint vissza erre a hat évre?- Úgy gondolom, amit megte­hettem, azt megtettem. A rek- torságom, alatt sikerült két nyugati egyetemmel kapcsola­tot kiépíteni. Az egyik egy finnországi, a másik a tübin- geni egyetem Ez utóbbival kü­lönösen gyümölcsöző a kap­csolat egyetemünk számára. Az én időmben kezdtük el a külföldi hallgatóknak az angol nyelvű oktatást. Az országban mi voltunk az elsők. Először főként görög hallgatóink vol­tak, egy görög-magyar kor­mányközi kulturális megálla­podást követően. Rövid idő alatt olyan hírünk lett, hogy más országokból, a tengeren­túlról is érkeztek hallgatók, ma már pedig akkora az érdeklő­dés, hogy válogatni tudunk.-Beszélgetésünk elején emlí­tette, hogy hallgatókként azért versenegtek egymással, hogy minél több kollokviumot tegye­nek le. Ma tapasztal-e ekkora lelkesedést a hallgatók részé­ről?- Sajnos egyre kevesebb. Nem csak felkészületlenebbül érkeznek évről-évre hozzánk a középiskolákból a, hallgatók, de. a viselkedési reakcióik is évről évre több kívánni valót hagynak maguk után. Tudom más típusú képzésben, nevelésben része­sülnek, nem lehetnek olyanok, mint mi voltunk annak idején. Ám sokszor tapasztalom, hogy nem rendelkeznek az alapvető udvariassággal, tiszteletadással sem. Ezt pedig már nem értem és nem is fogadható el.- Nemrég súlyos szívműtéten esett át. Most nyugdíjas. A pi­henés évei következnek ?- Nem, hiszen továbbra is be­járok dolgozni, ugyanúgy foly­tatom a kutatásaimat, legfeljebb kevesebb előadást tartok, s ke­vesebb hallgatót vizsgáztatok, így 70 évesen visszanézve mondhatom, szerencsés voltam, több minden miatt. Hiszen nem mindenkinek adatott meg, hogy olyan főnöke legyen, mint ne­kem. A beszélgetésünk elején említettem, hogy a fiatal jezsu­ita pap osztályfőnökömmel ké­sőbb jó barátságba kerültünk. Többször írt, s hívott meg kis beszélgetésekre. Valaki tudo­mást szerzett erről, s felszólítot­ták Szentágothai professzort, hogy azonnal küldjön el engem, mert klerikális, reakciós kapcsola­tokat tartok fenn. Ez az Ötvenes évek elején történt. Ő azt mondta, szó sem lehet róla, ha nekem menni kell, ő is felmond. Szeren­csés voltam a munkatársaimmal is. Olyan tehetséges, gárda vett körül, hogy emiatt mondtam ne­met, amikor meghívtak a buda­pesti egyetem II. sz. anatómiai in­tézete igazgatójának. Talán csak egyvalamit tennék másként, a mostam fejemmel gondolkodva. Nem fektetnék akkora energiát mégegyszer abba, hogy végig ki­tűnően végezzek. Inkább nyelve­ket tanulnék, minél többet, azzal sokkal többre mentem volna. Dr. Flerkó Bélát a Magyar Tudományos Akadémia 1970-ben levelező tagjává, 1978-ban rendes tagjává vá­lasztotta. Kilenc év óta folyama­tosan tölti be az MTA Pécsi Akadémiai Bizottságának el­nöki tisztét. Sarok Zsuzsa Dr. Flerkó Béla akadémikust (jobbról) a hetvenedik születés­napja alkalmából a tiszteletére megrendezett ünnepi tudomá­nyos ülésen mestere, Szentágothai János professzor és tanítvá­nyai egyaránt köszöntötték Fotó: Läufer László

Next

/
Thumbnails
Contents