Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)

1994-07-08 / 186. szám

1994. július 8., péntek Kultúra üj Dunántúli napló 7 A bizalom nem szempont? A minisztereken és a po­litikai államtitkárokon ki­vitt vannak-e más bizalmi állások az ország kormány­zati szervezetében? A válaszhoz először is tisztázni kell,hogy mit ér­tünk bizalmi álláson. Azo­kat a magas pozíciókat, amelyeknél nem elég a mindenkori kormányzathoz való jogszerű kapcsolódás - a hivatalos kinevezés, az alá- és fölérendeltség pon­tos meghatározása, stb. hanem elengedhetetlen egy jogszabályba nem foglal­ható tényező is. Az, hogy legyen meg a kölcsönös bi­zalom a kormányzatért fel­elős politikai erők és a szó- banforgó vezető között, s feltétlenül bízzon egymás­ban az a két ember, amely közül az egyik a kinevező, a másik a kinevezett. A bi­zalom tehát egyszerre poli­tikai és emberi kategória. Milyen állások betöltői sorolhatók ide? Szakkifeje­zéssel szólva: a stratégiai fontosságú posztoké. Ilye­nek például az országos ha­táskörű szervezetek vezetői (gondoljunk a mostani vi­tára: ide tartozik a Nemzeti Bank elnöke is), az orszá­got külföldön képviselő nagykövetek,(akik közül eddig két diplomata ezt be is látta), a Rádió, a Televí­zió és az MTI vezetői, a fegyveres testületek irányí­tói. Lehet-e ezeken a poszto­kon bizalom nélkül dol­gozni? Nem lehet, s ezt nyíltan ki kell mondani. Mert igaz, hogy elsőren­dűen fontos a szakmai tu­dás, tapasztalat és nem sza­bad figyelmen kívül hagyni a jogszabályi kötöttségeket, például a hosszabb időre szóló kinevezéseket. De mindez csak viszonylagos támasz, ha a szóbanforgó személyt bizalmatlanság övezi. S a bizalom megadásá­hoz vagy annak megvoná­sához minden kormányra kerülő politikai erőnek joga van. Aki a politikai és em­beri bizalmatlanság nyil­vánvaló jelei ellenére is ra­gaszkodik az íróasztalához, s nem vonja le maga a meg­felelő következtetéseket, az vagy a hatalom megszál­lottja, vagy nagyon szeretné megkapni a busás végki­elégítést. Egyik típusból sincs haszna az országnak. Czakó Zsolt álma egy „művészkönyvekkel” foglalkozó könyvkiadó, melynek első darabja So­mogyi Krisztina „rövidülni KEZDET” c. tipografizált novellája Jól érezzük magunkat a betűk között Czakó Zsolt és a könyvek A kesztyűgyári toronyház ha­todik emeleti ablakából a szép­séges Tettyét bámuljuk - a Mindenszentek templomától egészen a kihajolva még éppen látható Havihegyi templomig. Az ablakon belül a falakon sa­játkészítésű és idegen nyomtat­ványok össze-vissza „kiállí­tása”, az asztalokon számítógé­pek, monitorok, nyomtató - a századvég modem kis nyom­dája, persze a nyomdagép nél­kül. Modem könyvműhely? Az ART’i csók stúdió eddig míves „kiskiadványokon” - prospek­tusok, színházi műsorfüzetek, stb. - próbálgatta az oroszlán- körmeit. De amióta a piacra ke­rült Pálinkás György: A város­ban esik az eső c. különlegesen szép kötete, illik e kis kétszemé­lyes stúdióra a „könyvműhely” elnevezés. Főleg ha azt is tud­juk: a Pálinkás-könyv nem az utolsó itt készült alkotás. A kolofonban olvassuk: „A vizuális térélmény-rekonstruk­ció, borító, tipográfia Czakó Zsolt munkája”. Ki is ez a fia­talember? Hallgatva önéletrajzi vallo­mását: nyugtalan ember, mint legtöbbünk (voltunk) 30-on in­nen. A művészetivel kezdte, de igen hamar szakítottak. A Zi- pemovszky-val folytatta, ott is érettségizett. A Fényszöv-nél lett fotós és laboráns, így jutott be a színházi próbákra jelenet­képeket csinálni. Sokat belebe­szélt a nagyok dolgába, ezért valaki odamondta: ha olyan jól tudod, csináld is. Belepottyant a Kaspar díszlet- és jelmezterve­zésébe, majd még egy pár darab körül ügyködött, aztán plakátok és műsorfüzetek következtek. És az Iparművészeti Főiskola, ahol fotót, tipográfiát tanult. Majd egy teljes év Bécsben, ahol kísérleti tipográfiát tanult egy alkalmilag szervezett főis­kolán. Lehet, hogy ez terelte a most is járt útra? Aztán kiállítás tavaly a Művészetek Házában pályatársakkal, majd Rómában a Magyar Akadémián tíz ma­gyar alkalmazó grafikussal együtt, hasonló olasz művé­szekkel versengve. Legutóbb a Kisgalériában ő szervezte-ren- dezte a New Tipography nem­zetközi kiállítást. Aggodalommal beszél a szakmáról, számítógépben rejlő hihetetlen csapdáról: „Aki vesz egy számítógépet, máris grafi­kusnak hiszi magát, pedig ez egy nagy becsapás. A gép egy sor dolgot készen ad, csak tudni kell kiválasztani a megfelelőt. Ez nagyon gyorsan a vizuális kultúra lezülléséhez vezethet, ráadásul a tudat alatt is hat, rombolja az ízlésvilágot. Igen, én nagyon félek, hogy ez a mai dömping a vizuális kulturálat- lansághoz vezet. Ez a szakma most már a piacról szól - Pes­ten már annyian vannak, hogy egymás alá ígérnek, és itt Pé­csett is egyre többen foglalkoz­nak ezzel -, nem pedig egy fel­adat legszebb megoldásáról, vagy ha úgy tetszik, egy munka legjobb kivitelezéséről. És - tisztelet a kivételnek - a meg­rendelők sem szentek, hajlanak (mert talán tetszik is?) az ol­csóbb megoldások felé. Én a le­hető legjobb munkák létrehozá­sát úgy képzelem el, hogy azok művészeti részébe a megrendelő a lehető legkevesebbet szóljon bele. ” A Pálinkás-könyvről mondja, hogy az úgy valósult meg, ahogy elképzelték és ebben a Kner-nyomda is partner volt. A benne megfogalmazódott gon­dolatok alapján próbált olyan könyvet csinálni, ami másokban is ugyanilyen gondolatokat kel­tenek, miközben iparkodott ki­lépni az akadémikus könyvmű­vészet formavilágából. A Pálin­kás-könyv sikerültsége sugallta: nem kellene-e létrehozni egy kis példányszámban készülő „művészkönyvekkel” foglal­kozó könyvkiadót? Lehet, hogy ez már jó úton is halad. Az első könyv nyomdailag kész, ősszel kerülhet árusításra, ha elkészül­nek az üvegek. Ti. maratott üveglapokba „kötik” Somogyi Krisztina „rövidülni KEZDET” c. mindössze néhány oldalas, izgalmasan tipografizált novel­láját. „Egy törékeny álomról szól az írás, az álomszerűséget szeretném kifejezni az üveggel. ” Viszont a napokban került Knerékhez a „Pécs egykor és ma” c. képeskönyv, ami a Pécs Története Alapítvány kiadásá­ban még a nyáron jelenik meg (végre!). A múzeum hatalmas fényképgyűjteményéből van a száz év előtt Pécsről szóló válo­gatás, ezekhez párosították Csonka Károly mai fényképeit, amelyek „hiteles, bár nem ép­pen vigasztaló képet mutatnak a városunkról. ” És mire készül Czakó Zsolt? Pl: egy Párizs-könyvre, Pesti Andrással közösen egy rendha­gyó fotóalbumra, amit nem kö­zönséges papírra nyomnának, hanem pauszra. A tematikusán összeválogatott képek több ré­tegen áttörténő átláthatóságával szeretné visszaadni a párizsi hangulatok rá gyakorolt hatását. Foglalkoztatja tovább egy épí­tőművészeti sorozat, amelyben elsősorban a fontos, a meghatá­rozó, főleg természetesen kor­társ építőművészek kapnának helyet. Ma érvényes ars poeticáját imigyen fogalmazza meg: „Amíg azt csinálhatjuk, amit szeretünk, és szeretjük is azt csinálni, addig nincs baj, és jól érezzük magunkat a betűk kö­zött. Mert szomorúan nem lehet könyvet (sem) tervezni. ” Hársfai István 150 éves Hymnus - hallgatva és énekelve (Július 2-án volt a 150. év­fordulója annak, hogy egy sike­res pályázat után Pesten bemu­tatták Kölcsey Ferenc Hymnus-át Erkel Ferenc zené­jével.) Kölcsey magasztos hangvé­telű költeményének az eredeti címe: „Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból”. Talán az egyetlen vers a magyar köl­tészet dúsgazdag tárházából, amit az iskoláskorú és a felnőtt lakosság túlnyomó többsége részben vagy egészében kívül­ről is tud. A költemény és zene úgy vált nemzeti imádsá­gunkká, hogy hivatalosan és törvényileg soha nem nyilvání­tották azzá. Ha meghalljuk, el­szorul a torkunk, a szívünk he­vesebben dobog, ha énekeljük, az első szótagoknál meg-meg- bicsaklik a hangunk, s ha olya­nok a körülmények, még talán könny is szökik a szemünkbe. Még akkor is gyönyörű a zene, ha távol a hazától valamely ide­gen zenekar nem a fülünknek tetszőén játssza, hanem ropogós indulóként sietősen, fals han­gokkal megtűzdelve és meg­csonkítva. Ilyenkor általában valamely ifjú honfitársunkért, honfitársnőnkért szól a Hymnus és ez valami nagyszerű érzést plántál belénk, a hallgatókba is. Hallgatók... A Hymnust mindahányan e hon polgárai - jól hallók és botfülűek egyaránt- megtanultunk énekelni, tud­juk is énekelni, méltóságtelje­sen hömpölyögtetve a dallamot, s elérzékenyülten, mert másként ezt nem lehet. Csakhogy ke­vésszer énekeljük, s akkor sem ha alkalom lenne is rá. Meg­szoktuk már, hogy zárt ajkak­kal, combhoz szorított, vagy ha­sunk előtt összekulcsolt kézzel- hallgassuk mások énekét. Szép lassan, évtizedek alatt ala­kult ez így. Ha már egy magát ateistá- nak-materialistának deklaráló ország nemzeti imádsága Isten nevével kezdődik, hát legalább ne énekelje az istenadta nép. Bevallom, ama ötvenes évek­ben, amikor képesek voltunk hosszú perceken át és egymás után újra meg újra ütemes taps kíséretében teli torokból kiál­tozni, hogy „Éljen Rákosi - Él­jen a Párt”, meg hogy „Éljen Sztálin”, mindig attól féltem: címerünk után elveszik Hymnu- sunkat is, és kapunk helyette egy „Sződd a selymet, elvtárs” szerű mozgalmi indulót. Bár akarták, de nem tették. S ha 56 előtt nem tették, 56 után már nem is lehetett. Maradt tehát a Hymnus, maradt Isten nevével kezdődően. S ha már maradt, legalább ne énekeljék az embe­rek. Gyönyörű; igazán magas színvonalú lemezfelvételek ké­szültek, lemezjátszó, erősítő, hangszóró mindenfelé volt, a kialakult rituálé szerint - ese­mény előtt Hymnus (netán a szovjet is), esemény után az In- temacionálé - a megbízott fel­elős személy elindította a le­mezjátszót, majd a hangszórók­ból áradt a dal. És mi engedel­mesen hallgattuk, eszünkbe sem jutott (vagy mégis, csak nem tettük?) énekelni. Emlékszem, 1977-ben Siklós várossá avatására készült a me­gye. Az utolsó operatív megbe­szélésen a már kész műsort is­mertették - az egyik fénypont Aczél elvtárs faültetése volt -, s ebben elhangzott az a mondat, ami máig visszhangzik bennem: „azután meghallgatjuk a him­nuszt ...” És meghallgattuk. Akkor is. Most, június 28-án összeült a szabadon választott második magyar országgyűlés. Kell en­nél ünnepélyesebb alkalom e hazában? Nem bizony! Köztár­sasági elnökünk áll a szónoki emelvényen, köszönti az újdon­sült honatyákat és -anyákat, mond valamit a Hymnusról is, aztán egyszerre csak felcsendül a jól ismert zenekari zene, majd a kórus hangján - és a magyar országgyűlés „meghallgatja a himnuszt". Figyeltem ezenköz­ben a képviselőket, ahogy a kamera végigpásztázott az ar­cokon. Csak nagyon kevesek­nek a szája mozgott (azt nem tudni: énekeltek-e?), a többség haptákba meredve, szorosra zárt ajkakkal állt. Ha majd ilyen és más alkal­makkor újból teli torokból - és nem hanglemezkisérettel! ­énekeljük a Hymnusunkat, az lesz a rendszerváltás igazi szimbóluma. H. I. Magyar karmester sikere Kollár Imre lett a június 30-án befejeződött Treviso-i Nemzetközi Karmesterverseny nyertese. A verseny résztvevői Mozart Varázsfuvoláját és Re- quiem-jét, valamint Beethoven VII. szimfóniáját dirigálták. Kollár Imre 1969-ben szüle­tett. A Magyar Televízió 6. Nemzetközi Karmesterverse­nyén, 1989-ben közönségdíjat kapott. A Zeneművészeti Főis­kolát 1992-ben fejezte be. Kol­lár Imre ez év júliusától a Deb­receni Filharmonikusok főzene­igazgatója. Vasas Bányatelepen egy hónapos szünet következik Egy vidéki kultúrház nyáron A kertben kihelyezett kispadok hiába várnak látogatókat. Teljes a csend Vasason a Művelődési Házban és környékén. Müller Andrea felvétele Vasas, Bányatelep. Napsütés, csönd. Az ütcákon alig egy-egy ember. Egy idős asszonytól ér­deklődöm, merre találom a mű­velődési házat. Eligazít, de mindjárt hozzáteszi, kár is odamennem, nincs az ilyenkor nyitva, a vezetője csak másodál­lásban foglalkozik vele, nap­közben Pécsett dolgozik. Meg­tudom, Walter Józsefről van szó. Az ő házához érve valóban nem találok otthon senkit, csak a szomszédot. Mikor a kultúr­ház felől érdeklődöm, csak le­gyint:-Zárva van. Nincs itt élet ilyenkor.- Hát a gyerekek? - kérdem. - Itt a vakáció, biztos örülné­nek, ha lennének szervezett programok.-Nincsenek itt gyerekek - jön a következő rezignált vá­lasz. - Mindenki öreg - mondja az amúgy javakorabeli férfi. Hogy mégse járjak itt hiába, csak azért is felmegyek a kis dombetetőn épült házhoz, me­lyet a DOZSO Művelődési Központ működtet Kodály Zol­tán Művelődési Ház néven. Csodák csodájára minden tárva nyitva, sőt az egyetlen főállású alkalmazott, Okos Jenőné, a gondnoknő, férjével együtt a kertben tevékenykedik. Hogyan lehet, hogy erről alig tud va­laki? Igaz, hogy egy árva lélek sincs a lesötétített helyiségek­ben, csak a közeli bolt előtt kó- lázik néhány fiatal. Végigkalauzolnak a nagy, kellemes beosztású házon. A nagyterem, mely színpaddal is bír, télen tornateremként funk­cionál, most három ping-pong asztal váija a játékosokat.- Színpadi rendezvény itt emberemlékezet óta nem volt - mondja. Okos Jenő -, túl drága lenne nekünk. Legfőképp lako­dalmakat, családi esteket tarta­nak itt, óránként 500 forintért adjuk bérbe a termet. Amúgy zajlik itt az élet, igaz, a szakkö­rökre, klubprogramokra szinte több nyugdíjas jár, mint gyerek. Az a kár, hogy beruházás azóta nem volt, hogy 1976-ban a bá­nyától átvette az intézményt a tanács. A nagytermet egyszer sikerült kimeszeltetni, a többi szoba meg a berendezés magá­ért beszél. Közben telefonon sikerül el­érni Walter Józsefet, is a követ­kezőket mondta:- Nincs kifejezetten nyári programtervünk, egyelőre még a tanévben is zajló szakkörök működnek, a fotó-, a bakancsos és honismereti szakkör. Sajnos, a DOZSO és a Kulturális Bi­zottság döntése értelmében jú­lius 16-tól augusztus 15-ig zárva leszünk, és csak 20-a után indul majd újra az élet.-Az mondják, hogy csupa öreg ember él Vasason. Alig akarom elhinni.- Az iskolába 149-en járnak. A gyerekeknek beosztás szerint vannak kiírva a programok, hogy mikor jöhetnek pingpon­gozni vagy a klubba. Az emlí­tett szakkörök átlag 20 fővel működnek, úgyhogy igazából nem lehet érdektelenségre pa­naszkodni. Azonban ilyenkor az iskola viszi őket Fenyvesre táborozni, és a családokkal is sokan nya­ralni mennek. A vasasi Kodály Művelődési Házban, úgy tűnik, nyáron csak a gondnoknő és a férje tart ki.- Rendnek azért kell lennie - mondják. - Kertészkedünk, fü­vet nyírunk, szellőztetünk. De nem árt egy-két lazább hét. Ha újra kezdődik az iskola, akkor itt reggel 6-tól este 8-ig nincs megállás! M. K.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents