Új Dunántúli Napló, 1994. június (5. évfolyam, 149-178. szám)
1994-06-15 / 163. szám
10 uj Dunántúli napló Politikai vitafórum 1994. június 15., szerda Mitől félünk? A középbal-politika a jövő érdekeit teszi az első helyre Három kívánságom teljesült Évszázadok óta az a hírünk a világban, hogy nálunk nem divat a politikai terror. Valóban: a merénylők a magyar történelemnek mindmáig csak ritka és jelentéktelen epizodistái voltak. Az Országházban pedig csupán egyetlen érdemi erőszakos esemény történt, ez is még a Monarchiában, amikor rálőttek Tisza Istvánra az ülésteremben. S az már közfeltünést keltő különlegesség számba ment, hogy az Öböl-háború idején útakadályokat emeletek az épület körül. Egyszerre megváltoztunk volna? Természetesen nem. De az nem mindegy, hogy beszámíthatatlan őrültek vagy kiszámítható célokkal romboló kalandorok robbantották-e be a Parlament kapuját? Tudatos politikai zavartkeltés volt-e a céljuk? Ami vitathatatlan: a Parlament elleni merénylet is jelzi, hogy alaposan megváltozott köÚgy tűnik, ezúttal olyan tárgyalások színhelye a képviselői irodaház - közkeletű nevén: Fehér Ház -, amelyeknek csak tudósítói vannak, de sajtója igazából nincs. A megbeszélések előtt és után az újságírók, fotósok, operatőrök egész serege gyülekezik a tárgyalóterem előtt, ahová egymás után érkeznek a szocialista és szabad demokrata politikusok - mintha szokványos konzultációra gyülekeznének. A tárgyalássorozat pontos menetrend szerint zajlik. Jó esély van arra, hogy június 20-ig lényegében lezajlik a pártközi eszmecsere, s így* egy-két nap még rendelkezésre áll a remélhetően megszülető megállapodás végső formába öntésére, az utolsó simítások elvégzésére. Valószínű ugyanis, hogy az MSZP kongresszusa június 24-én, az SZDSZ közgyűlése pedig június 25-én ül össze azzal a céllal, hogy kimondja a végső szót a koalíciós egyezségről. Ami a mostani tanácskozás formális kereteit illeti: a főbizottságban a szocialistákat 8, a szabad demokratákat 4 politikus képviseli; a „létszámfölénynek” azonban - mint az érintettek is jelezték - nincs semmiféle érdemijelentősége. A fő grémium mellett 10 bizottság tevékenykedik - egy-egy MSZP-s, illetve SZDSZ-es politikus közös irányításával. Itt viszont 20:19 a vezetők aránya a szabad demokraták javára; Szekeres Imre, az MSZP ügyvezető alel- nöke ugyanis két munkabizottságnak is vezetője. Érdekesség, hogy a 10 bizottság összetételére vonatkozóan nincsenek kötöttségek sem a létszámot, sem rülöttünk a világ. Ezért szedett már áldozatokat nálunk a hagyományos nemzetközi terrorizmus (Ferihegy), és lett Magyarország is helyszíne a közvetlen déli szomszédságunkban dúló háborúhoz kapcsolódó merényleteknek. Vajon van-e, lehet-e kapcsolat a szegedi templom és a pesti Országház berobbantott kapuja között? Tény, a közbiztonság romlása elérte az ország szívét, a Parlamentet is. Megelőzhette volna ezt a rendőrség? Vannak-e hozzá megfelelő jogi és anyagi eszközei? Egyértelmű igennel vagy nemmel aligha tudna rá válaszolni bárki. De arra a hétvégi robbanás talán ráébresztett mindannyiunkat: felmérhetetlenül sokba kerülhet, ha tartósan a közbiztonság védelmi rendszerén, szervezetén és technikai felszerelésén takarékoskodunk. Kocsis Tamás például az esetleg meghívandó szakértőket illetően. Valószínűleg ez az oka annak, hogy még nem mindegyik testület „állt össze” - időbe kerül, mig mindkét fél a témák legavatottabb szakértőit felsorakpztatja. A főbizottság továbbra is a Jászai Mari téri irodaházban tartja megbeszéléseit. Az ott elhangzottakat parlamenti gyorsírók - csakúgy, mint az Ország- gyűlés ülésein - szóról szóra írásban rögzítik. A bizottságok vezetői maguk döntik el, hogy hol és mikor tanácskoznak, ezt azonban - a tudósítók legnagyobb fájdalmára - nem hozzák nyilvánosságra. Kósza hírekre, kiszivárogtatásokra már csak azért sem lehet számítani, mert az oldott légkör ellenére érzékelhetően szilárd a két tárgyaló- csoport tagjainak közösen vállalt elhatározása, hogy menet közben nem szolgálnak részinformációkkal - csak a tárgyalások végén, akkor viszont már teljes körű tájékoztatással. Ismeretes, hogy a köztársasági elnök június 28-ra hívta össze a parlament alakuló ülését, ahol a képviselők mandátumának megvizsgálását követően sor kerül az országgyűlési tisztségviselők megválasztására, illetve a frakciók és a bizottságok létrehozására. Ha a koalíciós tárgyalásokon meg is születnek az új kormány összetételére vonatkozó megállapodások, a parlament első ülésén előreláthatóan még nem alakul meg a kabinet. Már csak azért sem, mert a kijelölt minisztereket éppen a frissen megválasztandó országgyűlési bizottságoknak kell meghallgatniuk. Koós Tamás A rendszerváltás óta három politikai kívánságom volt, amelyek mindegyike az elmúlt négy év során csak erősödött. Azt szerettem volna, ha a kormányzat kissé baloldalibb, kevésbé penget nacionalista húrokat és nagyobb szociális érzékenységről tenne bizonyságot. Baloldaliság A baloldaliság a századforduló óta hiánycikk a magyar politikában. Még akkor is az volt, amikor annak zászlaja alatt a sztálinizmus ülte meg a politikai életet. Mert nem az a baloldali, aki annak a zászlaja alatt uralkodik, hanem az, aki a társadalmi haladás híve. Nagyon leegyszerűsítve azt mondanám: számomra a baloldaliság egyet jelent a haladással, jobboldali- ság pedig a múlt erőinek a res- taurációs kísérleteivel. Baloldali az, aki bátran elveti az idejétmúltat, és indokolatlan félelem nélkül híve az újnak. Ézzel szemben a jobboldaliak számára a múlt fontosabb, mint a jövő. A gyors társadalmi változások hívei lehetnek jobboldaliak és baloldaliak egyaránt. A szélsőbal türelmetlenül, a megérett feltételek nélkül akarja a jövőt, a szélsőjobb úgyanúgy a múltat. Ebben az értelemben tekintem a sztálinizmust éppen úgy jobboldali mozgalomnak, mint a fasizmust. Mindkettő lényegében nem előre, hanem hátra vitte a társadalmat. A középpártokat a megfontolt tempó jellemzi, ha ezt, akár a haladás árán is, inkább a múlt tisztelete és értékeinek megőrzése jellemzi, akkor konzervatívizmusról, középjobb irányzatról beszélhetünk. A középbal politika, legyen az baloldali liberalizmus vagy szociáldemokrácia, szintén óvatos, nem lépi túl a realis- tások határát, de a jövő érdekeit teszi az első helyre. Operettvilág? Ebben a tekintetben tartottam az elmúlt négy év politikai rendszerét a kívánatosnál jobboldalibbnak. Azon még az előző választások után sem botrán- koztam meg, hogy nézeteimhez képest jobboldalibb politikai színkép mellett döntöttek a választók. Mindig tisztában voltam azzal, hogy a magyar társadalom politikai súlypontjáról én balra állok. Tiszteltem azt a demokratikus választási döntést, hogy középjobb kormány került hatalomra. Nem becsülöm azokat a politikusokat, akik csak addig szolgálnak, amíg a nekik megfelelő rendszer van hatalmon. A népet szolgálni mindig kötelesség, akkor is, ha nem az a véleménye, ami az enyém. Nem is az volt a baj, hogy a lakosság az előző választáson a régi rendszer restaurációjától való félelemből középjobb többség mellett voksolt, hanem az, hogy a választók akaratából hatalomra került rendszer nem a nyugat-európai értelemben, hanem a két háború közötti múltunknak megfelelően volt középjobb. Jobban úrizált, mint a nyugati testvérpártjai. Nem a tényleges társadalmi igényekre, nem a hazai tapasztalt káderekre, hanem indokolatlan mértékben a régi úrakra építkezett. Olyan arisztokraták, dzsentrik kerültek a legbizalmasabb kulcspozíciókba, akik képességük alapján „nem rúghattak volna labdába”. A kinevezéseknél indokplatla- nul sokat számított a származás, az, hogy ki kivel járt egy iskolába. Nem vált nevetségessé, sőt kormánytámogatást élvezett az, hogy komoly pozícióban lévő úrak régi feudális rendeket állítottak talpra. Ilyen a múltból visszaidézett operettvilág ma már anakronisztikus nemcsak a nyugati testvérpártjaik, de mint a választások mutatják, a magyar társadalom nagy többsége számára is. Jobboldali volt a politika abban a tekintetben is, hogy ugyan érzett felelősséget a nép iránt, de ezt a feladatát felsőbbrendűként, a vezetésre elhivatottként kívánta teljesíteni. Talán semmi sem járult olyan mértékben a választási vereséghez, mint a lekezelő stílus, amit a magyar nép évszázadokon keresztül ugyan megszokott, de amit az elmúlt ötven év után nem fogad el újra. Nem az volt sértő, amit mondtak, hanem az, ahogyan mondták. Nem ismeri az a magyar népet, aki úgy akarja vezetni, hogy nem vállal közösséget, egyenrangúságot vele. A magyar múlt középjobb karakteréhez tartozott az is, hogy a gazdasági kérdéseket másodrangúaknak tartotta. A magyar nemesség mindig rangon alulinak tekintette a gazdasági kérdésekkel való foglalkozást. Ez már száz évvel korábban is hiba volt, de sokszorta inkább az ma. Alapvetően rossz pártvezető és miniszterelnök az, aki a gazdasági kérdésekkel való foglalkozást albérletbe adja hol ennek, hol annak. A választási ciklus utáni elszámoláson semmi sem esik olyan súlyosan a latba, mint a gazdasági teljesítmény. Ha eredmények nincsenek is, legalább azt érezzék a szavazók, hogy a hatalom megtett mindent azok érdekében. Most arra hivatkozhat az MDF, hogy nem volt más lehetőség, de arra nem, hogy a gazdaságot fontosságának megfelelően kezelte. Bizalmatlan szomszédság A túlzott nacionalizmus sem bizonyult jó népszerűségi csaléteknek. Vitatható, ha a miniszterelnök a választóival azonos elvi felelősséget vállal a határokon túl élő magyarságért, sőt, ha a gyakorlatban még ezen is túltesz. Elképzelhetetlen, hogy az ír miniszter- elnök a határon túl élő 40 millió ír miniszterelnökének és vezetőjének is tartsa magát. Amennyire nagy hiba volt negyven éven keresztül a kisebbségi magyarság ügyét az asztal alá seperni, annyira nagy hiba az is, ha érdekeikre hivatkozva elrontjuk a szomszédokkal való viszonyt. Nem kellett volna nagy történelmi érzék ahhoz, hogy felismerjük: a szomszéd országokkal való bizalmatlanság újraélesztése sokkal többet árt a 16 millió magyarnak, tehát a határokon innen és túl élőknek, mint amennyit segített rajtuk. Az-anyaországiak annál később csatlakozhatnak a Nyugathoz, minél rosszabb az itt élő népek között a viszony. Ebben a vonatkozásban hiba volt az is, hogy a kisebbségi magyarság érdekei között a gazdaságiakról megfeledkeztünk. Nem vettük tudomásul, hogy azok többsége nemcsak magyarságában van az anyaországbeliekkel szemben hátrányos helyzetben, de legalább annyira anyagi tekintetben is. A kisebbségi politikánk hibáját azzal tetéztük, hogy annak a határokon túli vezetését az ottani humán értelmiség, papok, művészek, pedagógusok monopóliumaként kezeltük. Nem az a baj, hogy ők az elmúlt száz év hagyományainak megfelelően folytatták a kisebbségi érdekek védelmét, hanem az, hogy ezt ők is a maguk privilégiumának tekintették. A vállalkozók, a közgazdászok és a mérnökök ma már legalább annyit segíthetnek az ottaniak sorsán, mint a papok vagy a művészek, nem csak az egyik vagy a másik, hanem a két értelmiségi tábor közös ösz- szefogásával. Buktató: az érzéketlenség A kormányzat bukásának a harmadik oka a szociális érzéketlensége volt. A munkanélküliség egyre tragikusabb alakulására kevéssé figyelt. Igaz, ebben a liberális pártok sem mutattak kellő figyelmet. Márpedig a választók többsége még elviseli azt, hogy a kormányzat kisajátított szócsöve a rádió és a televí- izó, még azt is, hogy 20 százalékos az infláció, és csökken a bérek és nyugdíjak vásárlóereje, de azt már nem, hogy hétszázezer embernek tartósan nincs, másik hétszázezer pedig joggal fél attól, hogy nem lesz munkája. Nagy hibának tartom azt is, hogy a lakásépítések korábbi támogatását megvonták. A magyar falvak dinamizmusát, optimizmusát semmi sem fűtötte jobban, mint a lakásépítkezés. Éppen azok a pártok állították le a lakásépítkezések támogatását, amelyikeknek politikai bázisa sokkal inkább a falu, mint a város. Anakronizmusnak tekinthető, hogy a népiek kevésbé törődtek a falusi nép anyagi gondjával, mint az urbánusok. Most azt érzem, hogy a választások nagyot lendítenek a három kívánságom teljesülésén. Kevésbé úrizáljunk. Kevésbé legyünk nacionalisták. Több gondunk legyen a szegényekre. Dr. Kopátsy Sándor A koalíciós tárgyalások helyszínén Beszédes mosolyok Boross Péter és Horn Gyula Szabók, Vargák és Kovácsok Egy „formatervezett” parlament Érdekes összefüggésekre bukkanhat az, aki az új parlament képviselőinek listáját és életrajzát összeveti az elmúlt négy év országgyűlési szereplőivel. ígya régiben „csak” kilenc Szabó vezetéknevű képviselőt delegáltunk, a mostaniban viszont 11-en vannak! A három Vargát öt követte, de a hat Kovácsból már csak négy maradt. Megszoktuk, hogy hat parlamenti pártról beszélünk. Pedig 1993-94-re a magyar országgyűlést már nyolc párt alkotta, a függetlenekről nem is beszélve. Utóbbiak eredetileg csupán öten voltak, de a kilépések nyomán a számuk huszonhétre nőtt. A következő parlamentben egyetlen független jelölt ül majd, a Liberális Polgári Szövetség és a Vállalkozók Pártja támogatásával bejutott Zwack Péter. Az Egyesült Kisgazdák most egyetlen képviselőt sem tudtak „befuttatni” a tisztelt házba. Mintahogy a MIÉP sem. A következő négy év tévés közvetítéseiben nélkülöznünk kell Csurka Istvánt is, akinek nézeteivel, mint kiderült, nagyon kevesen értettek együtt, de akinek megszólalásai mindig karakteresek voltak. Nem került be a parlamentbe Bánffy György s Darvas Iván, az SZDSZ képviselője sem lesz ott. (A szabaddemokraták 13 helyet vesztettek, 83 helyett most hetvenen vannak.) Ám távollétükben új színészi alakításnak tapsolhatunk majd: az MSZP-s Pécsi Ildikónak. A jelenleg százharmincöt fős MDF frakció 98 mandátumot vesztett. A négy „Szabóból” csak a két miniszter maradt: Iván és Tamás. A KDNP, bár most már biztos, hogy ellenzékbe vonul, csak egy hellyel foglal el kevesebbet a széksorokban (23 - 22). A Fidesz az MDF mellett a másik nagy vesztes, 26 mandátumából csak húsz maradt. Végülis jól szerepelt a Független Kisgazda Párt, kilencről huszonhatra nőtt a frakció létszáma, persze nem az eredeti 1990-es állapothoz, hanem a pártszakadás időszakához képest. A legnagyobb változás köztudomásúan a szocialistákkal történt. Jelenlegi 33 képviselőjük helyett június 28-tól, amikor az új Országgyűlés összeül, 209-en foglalhatnak helyet a képviselőházban. Régi ismerősökkel találkozhatunk itt, hiszen a hat volt miniszteren kívül számos régi képviselő, politikus került közéjük. A 209-ből 145-en voltak tagjai az MSZMP-nek, nyolcvanan pedig párt- és állami tisztségeket töltöttek be az elmúlt harminc esztendőben. Közülük az MSZMP központi bizottságának tagja volt hat mostani képviselő, a KISZ KB-nak kettő, nagyüzemi párttitkár hat, megyei párttitkár négy. Hárman közülük tanács- elnöki megbízatást töltöttek be, hárman tanácselnök-helyettesit. Torgyánék majd bizonyára tiltakoznak, hogy nem történt meg a rendszerváltás. A szocialisták pedig megismétlik majd, hogy ez egy új stíusú szociáldemokrata párt, s hogy szó sem lehet visszarendeződésről. Az „alattvalók” pedig megint azt mondják: majd meglátjuk. Különben is: lesz a parlamenti szocialista frakcióban két világhódító Nagy Sándorunk is, s ugyancsak szocialista a porosz király névrokona: Nagy Érigyes. Természetesen nemcsak a szocialisták soraiban találkozhatunk a volt állampárt volt tagjaival. A mostani MDF frakcióból hárman, az SZDSZ-ből meglepő módon csak ketten „érintettek” az ügyben. Igaz, közülük a szabaddemokrata Bauer Tamást már 1974-ben kizárták a demokratikus ellenzékkel való kapcsolatai miatt. A szintén SZDSZ-es Halda Aliz viszont az MKP-nek, majd az MDP-nek volt a tagja. Őt az 56-os tevékenysége miatt fel sem vették az MSZMP-be. A teljesség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy sok a párton- kívüli a szocialista színekben indultak között, és itt is akadnak olyanok, akiket kizártak a régi állampártból, mint például Bihari Mihály. A parlament egyébként - úgy tűnik fiatalodik. A legidősebb honatyák a kereszténydemokratákat „erősítik” majd Varga László ügyvéd, író, és dr. Keresztes Sándor jogász személyében. Varga 84 éves, szemben a közelmúltban elhúnyt Kéri Kálmán bácsival, aki kilencven évesen lett képviselő. A harmadik korelnök az SZDSZ színeiben induló Bálint gazda, aki egyidős Keresztes Sándorral, mindketten 75 évesek. A négy legfiatalabb a fide- szes Deutsch Tamás, Nahimi Péter (MDF), Rimóczi József és Botka László szocialista képviselők. Utóbbi mindössze 21 esztendős. A mostani ciklusban több a hölgyképviselő, és akadnak házaspárok is, persze csak párton belül. Újra ott lesz a négy évvel ezelőtt bekerült MDF-es Kónya házaspár, a szocialista Bé- kes-Csehák kettős, új parlamenti család viszont a Torgyá- néké. A szocialistáknak egyma- gukban több képviselője lesz, mint a jelenlegi kormánykoalíciónak van (194). Velük szemben az ellenzék 142 mandátumot tudott felsorakoztatni. Az ide-oda szavazó függetlenek a MIÉP-pel és a kisgazdákkal együtt 48-an voltak. Ha most létrejön az SZDSZ-MSZP koalíció, akkor a 280 (!) kormány- párti képviselővel szemben az ellenzék csak 105 helyet foglal majd el. Ez jóval több mint kétharmados fölény, s még nem dőlt el, csatlakozik-e hozzájuk a vezércserék után a Fidesz. Gáspár Ferenc s. k i
