Új Dunántúli Napló, 1994. május (5. évfolyam, 120-148. szám)
1994-05-07 / 125. szám
10 aj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. május 7., szombat Szép magyar vers Ady Endre Paul Verlaine álma Álmodom egy nőről, akit nem ismerek, forró és különös, áldott, nagy Látomás, aki sohasem egy s aki sohase más, aki engem megért, aki engem szeret. Mert ő megért. Neki, óh jaj, csupán neki bús, áttetsző szívem többé már nem talány, sápadt homlokomnak verejték-patakán frissítve omlanak az ő szent könnyei. Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem. A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen, mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn. Nézése hallgatag szobrokénak mása, szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen: mint elnémult drága szavak suhanása. Pelléas és Mélisande Debussy-opera Budapesten - pécsi zenekarral Közép-európai fiatal írók találkozója Pécsett Fiatal írók Pécsett, az Angol Központban Fotó: Tóth László A budapesti Tavaszi Fesztivál programfüzete a Pesti Vígadóba Debussy Pelléas és Mélisande című operájának „koncertszerű előadását” hirdette. Kérdés, hogy valóban csak egy koncertszerű előadást láthattunk-e? A rendező Charles Roubaud a hangverseny- és a színházi előadás közötti megoldásával a zene- történet e kivételes művének egyik legfőbb vonását domborította ki. A szövegíró, a belga Maeterlinck nyelvezete szimbolikus, a szavak valós tartalmán túl szinte minden szónak a mögöttes tartalma az igazi mondanivalója, az a képzet, az az asszociáció, amit a szó bennünk kelt. És ez az asszociáció' a szavak közötti csöndben születik meg. Maga Maeterlinck így ír csönd-tanulmányában: „azon szavaknak, amelyeket kimondunk, nincs értelmük, csak a csönd jóvoltából, melyben fürödnek”. Debussy éppen ilyen szövegkönyvre vágyott, amikor az „antiwagnerista” opera írását tervezgette. A szavak közötti csöndben vibráló tartalmat akarta kifejezni, mondván: „a zene ott kezdődik, ahol a beszélt szó felmondja a szolgálatot, hiszen a zene éppen a szóval kimondhatatlan dolgok kifejezésére való”. Nos, a szavak e mögöttes, a konkrét értelemnél jóval mélyebb és összetettebb, filozófiai értelmének kifejezése és a csönd alatti, sokszor tudatalatti lelki történések kifejezése nem annyira a sajátos énekbeszédben történik, hanem sokkal inkább a zenekari szövegben. A visszatérő zenei motívumok itt a legrejtettebb pszichológiai összefüggésekre is ráirányítják a figyelmet. Ilyenformán tehát azt mondhatjuk, hogy a Pelléas és Mélisande-nak, mint zene- drámának igazi főszereplője a zenekar. E megközelítésnek nagyon jól megfelel, hogy a zenekar nem a zenekari árokban játszott, hanem a színpad közepén. A cselekmény a zenekar előtt és a színpad két oldalán zajlott. A puritán, mégis igen érzékeny rendezés csak a legszükségesebb mozdulatokra szorítkozott, ami azonban nem jelenti azt, hogy ne játszottak volna el minden jelenetet a maga teljességében. A viselt ruhák nem nevezhetők jelmezeknek, noha jelzésértékűek. A díszleteket a szereplők a játékukkal varázsolták a színpadra. Például amikor az eltévedt Mélisande utat keres a sötét erdőben, és a zenekar mögül lép elő, maga a zenekar lényegül át erdővé. A szokatlan, ám kétségkívül hatásos elképzelés kiváló előadókra talált. A Pécsi Szimfonikus Zenekar a kitűnő francia vendégkarmester, Jean-Paul Penin vezényletével - a felkészülési idő rövidsége ellenére - igen kidolgozott hangszínbeli árnyaltsággal, meglehetős érettséggel játszotta a hallatlanul nehéz és összetett zenei anyagot, amelynek itthon igazán nincsenek előadásbeli hagyományai. A pécsi zenekar e produkciója után az eddiginél fokozottabb figyelmet érdemelne. A francia vendégénekesek kiegyensúlyozottan magas színvonalon énekeltek és játszottak, ha nem is volt mindegyikük orgánuma olyan jól illő a Debussy zenéhez, mint a két címszereplő, Rap- haelle Ivery és Francis Du- dziak hangi adottságai. Utóbbiak tökéletes illúziót keltettek a szinte még gyermek szerelmesek szerepében, holott mindketten harmincas éveikben járó művészek, számos jelentős szereppel a hátuk mögött. A francia énekeseknek és a karmesternek ez volt az első magyarországi fellépése. Az est a Budapesti Francia Intézet és a Francia Külügyminisztérium támogatásával valósult meg. Csak remélhetjük, hogy e kiváló művészek további meghívásokat kapnak Magyarországra. Meglepetés volt tehát az előadás minősége (sokan már előzetesen fanyalogtak, talán mert az énekesek neve itthon teljesen ismeretlen, és a „vidéki” zenekarokat sem szokták a fővárosban kitörő lelkesedéssel fogadni) de meglepetés volt az is (igaz, más előjellel), hogy a magyar közönség mennyire nem volt kíváncsi a zenetörténet egyik „alapművére”, és egyben egyik legvá- rázslatosabb alkotására, amelyet ráadásul itthon évtizedek óta nem adtak elő. A darab és az interpretáció kiváltotta mély katharzisból fölocsúdva bizony nemcsak Bartókot érthettük meg, aki azt nyilatkozta, hogy Debussynek a Pelléas és Mélisande a „legkü- lönb alkotása”, hanem eszünkbe juthatott Kodály jóslata is: „Debussy zenéje még soká, vagy mindig a keveseké lesz.” Solymosi Tari Emőke Első alkalommal rendezték meg hazánkban a közép-európai fiatal írók találkozóját, melynek Pécs adott otthont a múlt hét végén. Az eseményt Takáts József író, kritikus, a Tanulmány Kiadó vezetője szervezte. Segítőtársakra a Jelenkornál, a Fiatal írók József Attila Körében és a Pécsi Művelt Társalgónál talált. Szponzorai a Soros Alapítvány, a Narancs Alapítvány, az MHB Nyitott Társadalom Alapítvány, Pécs város, a Jelenkor és az Ángol Központ voltak. A vendégek, mint a prágai Petr Bílek, a ljubljanai Andrej Blatnik, Lela B. Njatin, Matej Bogataj, az erdélyi Láng Zsolt, Iustin Panta, Salat Levente a szlovákiai Gustáv Murin, Igor Otcenás és a varsói Jerzy Sos- nowski mellett eljöttek olyan magyarországi műhelyek képviselői mint a JAK Műfordító Füzetek, az Átváltozások, a Nappali Ház, a Pompeji, a Jelenkor, a 2000, az Alföld folyóiratok továbbá a marosvásárhe- lyi Látó, Az Éneklő Borz és a kolozsvári Korunk szerkesztői. Tájékoztató füzet készült a résztvevőkről, az említett műhelyekről magyar és angol nyelven az egyébként angolul, szinkrontolmácsolással zajló tanácskozásra. Kon rád György Van-e még álom Közép-Európáról? című esszéje adta első este a vitatémát. Sajnos a neves író visszalépett nem sokkal a rendezvény előtt, ezért a kolozsvári Salat Levente vezette a beszélgetést a Művészetek Házában. Úgy tűnt, a résztvevőket nem igazán a politika és a művészet viszonya foglalkoztatja. A konszolidáltabb országokból érkezők többnyire túl vannak ezen a konfliktuson, amelyben az előttük járó nemzedékek pedig nyakig benne voltak. Kivételt olyan frontországok költői képeznek, mint a horvát Sibila Petlevski és Milos Durdevic vagy Laima Zi- hare szerkesztő, műfordító Lettországból. Nagyjából egy nemzedék tagjai jöttek el Pécsre. Valameny- nyien érett fővel élték át az 1989-es váltást. Tudják, milyen volt a hatalom viszonya a független alkotóművészethez, a szabad véleménynyilvánításhoz a fordulat előtt és után. Számos változatot hallottunk erről a második napon, Szabadság és irodalom címen a Nemzetközi Angol Központban. A szlovén Matej Bogataj például evidenciaként beszélt az irodalom szabadságáról. Változás szerinte az írók felelősségében következett be. Többé nem köti őket a cenzúra, és szabadon léphetnek a nyilvánosság elé. Bogataj utalt a délvidéki háborúra és a térségben fellángoló többi hisztériára, amit a leírt, kimondott szó vezetett be, s amit békítő szóval nehéz megállítani. Intellektuális terrorizmusnak nevezte azt, amikor a szó, az író vagy a botcsinálta politikus diktálja a társadalmi eseményeket. A pozsonyi Gustav Murin azt javasolta a találkozó végén, írások cseréjével, fordítások, egy angolra fordított novelláskötet révén maradjanak meg a kapcsolatok ezen első találkozó résztvevői között. Folytatódjék tovább a párbeszéd, értettek egyet, noha érezték, a dialógus erőfeszítést kíván. Erre legnagyobb készséget a csehek, szlovákok, szlovének mutatták. Nem rajtuk múlott, hogy a dialógus nem vált intenzívebbé. Gállos Orsolya A z önök hűséges tudósítója gyakran szenved álmatlanságban. Ilyenkor nem segít a szemzsibbadásig menő olvasás, forgolódás, sem egyéb sámánkodás. Ha már nagyon gyűrött a lepedő, és hajszoltak az agy-szürkék, idegnyugtató sétára szánja magát. Pedig az éjszakai séta nem mindig idegnyugtató ám. A hajdani csendes, nyugodt, biztonságos város - Marosvásárhely - éjszakái néha igencsak mozgalmassá válnak. Hja, kérem felduzzadt a település, a tudósító gyermekkora idején 40-50 ezer lakosa lehetett, ma ennek többszöröse, hogy pontosan mennyi, azt földi halandó nem tudhatja, mert a statisztikákat - ha vannak gondosan titokban tartják. Nehogy még véletlenül valamely illetéktelennek kedve támadjon etnikai arányszámításokba bocsátkozni, s azokból felelőtlen következtetéseket levonni. A város éjszakái ma már nyugtalanok. Gyanús alakok kószálnak bennük, mindenféle gonosz szerszámmal - manapság már altató-vakító spray-vel is - felszerelve igazán tettreké- szek. A nagy ritkán elszáguldó rendőrkocsik nem riasztják őket, inkább a békésen hazaigyekvőket, mert nem egyszer előfordul, hogy igazoltatás címén el-elagyabugyálnak egy-egy munkából-szolgálatból hazaigyekvő ártatlant. A tudósítóval is előfordult már, hogy a mellette csikorogva lefékező járőrkocsiból kiszóltak: „Hé, te! Állj csak meg!” (hát istenem... A románban van önözés, magázás és tegezés. Az egyik fokozatból a másikba az átsiklás olajon megy.) Miután igazoltatták, megkérdik, hol dolgozik. (Nálunk a személyibe nem írják be a munkahelyet.) A tudósító megmondta, mire egyik zsaru - hogy műveltségét fitogtassa - megkérdezte: „A nyomdából jön?” Nem - felelte a tudósító bolond kedvében - egy csajtól. No, ebből csaknem ruha lett, de szerencséjére egyik zsaru elröhögte magát, s a kocsi elszáguldott. Utána a tudósító szíve majd felverte a környéken alvókat. A tudósító tovább halad befele a Hosszú utcán (volt Szántó, Malinovszki, Lunga, pillanatnyilag 1918 december 1 bulvár - Erdély Romániához való csatolásának dátuma.) Az úttest közepén egy imbolygó alak torkaszakadtából üvölti. Hogy asszondja ... zöld ablakban piros-fehér virág ... No, gondolja a tudósító, ezt a szerencsétlen flótit nemsokára vagy a zsaruk, vagy a „kályhások” fogják puhára verni. Nem rég egy ilyen nekikeseredett magyart, aki a régi posta melletti Fehér Lóból támolygott elő, és valami hasonlót danolá- szott, elkapott három „testvér”, leverte a földre, majd addig rugdosta a fejét, amíg belehalt. A közelben posztoló rendőr egyetértő érdeklődéssel figyelte az idillt, és csak akkor ballagott oda, amikor három felháborodott asszony lökdösni kezdett. A tudósító elfintorítja orrát. A tömbházak között, a nyári éjszakában békésen bűzlik a kéthetes szemétkupac. Nem tudják elszállítani, a Közüzemeknek nincs elég üzemanyaga. A Bolgár tér felé közeledve a tudósító sarokhoz ér, a két utcanév táblán a felirat: Strada Grivita Rosie utca. Az utca szót valaki halványkék festékkel megpróbálta lefedni - nem sok sikerrel. Grivita, Bukarest egyik negyede, ahol a harmincas években nagy vasutas sztrájkok voltak, s ahol egyik üzemben állítólag holtában is ott lógott a harcra hívó sziréna fogantyúján a szitává lőtt ifjúkommunista Vasile Roaita. Tudósítónk morfondíroz: íme még egy anakronisztikus felirat, ami itt felejtődött a '89-es fordulat után. Vagy szándékosan hagyták itt. .. Habár szegény Vaszi talán tényleg hős volt, hisz mit tudta ő?... Vagy az egész csak kitaláció... Aztán tovább töpreng az utcanevekről. A Vörösmarty utca, ahol édesanyja lakik, több nevet viselt az idők során, a múlt században Kerektó utca volt. (Milyen szép név, és találó, hiszen ott valamikor a Maros egyik holtágából kialakult tó hullámzott.) Most Marasd a neve, egy első világháborús csata(tér) emlékére, ahol a románokat nem verték meg. A név ráadásul nem is praktikus, mert az utca a Marasesti térbe torkollik (azelőtt Köztársaság, Roosevelt, stb. hajdanában Széna tér), és a postás állandóan összekeveri a két hasonló hangzású szót, s rossz helyre kézbesít. A tudósító közben a Városháza elé ér, csapatosan ácso- rognak előtte a legkülönbözőbb egyenruhákba csomagolt kar- hatalmisták, lomhán cigarettáznak, egyikük éppen az orrát fújja - két ujjal. A házban évtizedekig a megyei elvtársak „székeltek”, most a prefektúra tanyászik. A gyönyörű céhjelvényeket még a hatvanas években leverték róla - azt hitték, valami magyar szimbólumok. A mellette magasodó volt megyeháza tornyaira mostanában nehéz bronz kupolákat biggyesztettek, tonnaszámra vitték rá az értékes fémet, hogy képének valamely imaginárius román jelleget adjanak. Szegénynek semmi jellege nem maradt. A Kultúrpalota homlokzatán is csak az maradt: Palatul Culturii. Milyen nehéz lehet ennyi identitászavar szorongásaitól gyötörten élni, gondolja szánakozva a tudósító. A Főtér alsó végében álló hatalmas prolletkult katona lendületesen nyújtja kaiját az Arta fele. Mintha ezt mondaná: Siessetek, jó filmet vetítenek a moziban! A múltkoijában az alkotója műterme (a Főtérbe torkolló nagyon meredek utca tetején áll) előtt álló személygépkocsi gondolt egyet, s leszaladt az utcán, majd sportosan felugrott a szobor talapzatára. Az autó természetesen a szobrász tulajdona... A tudósító felnéz az égre, nehéz, esővel vemhes, sötét felhők nyargalnak rajta, a távolból mozdonyfütty hallatszik. Hallgatózik, de az általában éjszaka is működő üzemek dohogása nem hallszik. A gyárak állnak. Legalább is részben. A kereset nélkül maradt munkaerő pedig elszé- ledt. „Kitántorgott” ... no, nem olyan messze, csak egy határral nyugatabbra. Időnként hazalátogatnak, hoznak némi keserű pénzt a családnak. Aztán vissza . .. Többnyire fiatalemberek, természetesen. Akik '90 márciusában ugyancsak megmutatták. Aztán kiábrándultán a határon túl néztek szét, boldogulást keresni. Mert a családnak élni kell. V árosom pedig, gondolta a tudósító, látványosan, csaknem egy csapásra megöregedett. És jaj a városnak, amely elvesztette fiatalságát, mert vele vesztette ifjú erejét, a fiatalság lobogását, kezdeményező lendületét. Meg az összenyomott rugó visszalökő képességét. A spirálok immár egymást préselik, marják, egymás ellen acsarkodnak. A tudósító, belefáradva a kószálásba, leült egy parki padra. Sóvárogva nézett kelet fele, de még nem pirkadt. Arra gondolt, hogy a távoli keleti síkságok füvéről már felszikkasztotta a har- matotaNap.Ottmármegvirradt... Csak itt, csak itt virrad olyan nehezen. Nemes László Nehezen virrad Vásárhely felett t % 1 4 4
