Új Dunántúli Napló, 1994. május (5. évfolyam, 120-148. szám)

1994-05-07 / 125. szám

1994. május 7., szombat Irodalom - Művészet üj Dunüntüii napló 11 Coppelia bizakodik Jelenet az előadásból Alakra finom, törékeny, kar­csú és hajlékony. Ideális táncos alkat, írták róla, amit legutóbb a Coppelia 3. képében előadott szólótáncával bizonyított kiugró sikerrel. A színházi szakzsargon sze­rint az ilyen s hasonló feladat: „ziccerszerep”. A szinte biztos alkalom valamilyen feltűnő tel­jesítményhez. Vajon tényleg így van, ilyen egyszerű ez?- A feladat kissé hirtelen ért: én a harmadik szereposztásban táncoltam volna ezt a szólót, ám (főszerepek változásaival) az el­sőbe kerültem. A lélegzetem is kihagyott ... Hiszen ez a rövid szóló, ahogy mondani szokás, felvonásnyi erővel bír. Ami pe­dig azután következett, az nekem „a” minden volt: örömöm, bána­tom, gyötrelmem, reménykedé­sem. S nekem itt technikában is valahogy utol kellett érnem ma­gamat, minthogy a művészeti gimnáziumban az, ami a klasszi­kus képzésben napi egy óra spiccgyakorlat, az nálunk kb. 20 perc volt - emlékezett Coppelia szerepfeladatára Három Edina táncművész. Az ötlet már rég gyötörte, de most végre megszületett az al­kalom. Mint ázsiai nyelvek szakértője, egyszerű tintanyaló előadóként dolgozott a Kül­ügyminisztériumban. Egy reg­gel hívatta a miniszterhelyettes, és közölte vele, hogy háromna­pos vendégségbe érkezik a thai­földi külügyminiszter-helyettes, de a követségi átiratban közöl­ték, hogy az utolsó pillanatban megbetegedett a thaiföldi tol­mács, így hát neki kettős mun­kát kell végeznie. íme, az alka­lom, gondolta N., amikor kilé­pett a 2-es számú főnök irodá­jából. Tehát, futotta végig a lá­togatás protokolláris ügyrend­jét, bemutatkozó látogatás, majd a parlamenti elnök, a ház külügyi bizottságának vezetői stb., stb. A második napon or­szágjárás, a harmadikon látoga­tás a Külügyi Intézetben, azután a búcsú a Külügyminisztérium­ban. Tehát akkor ... N. becsületesen végigunat- kozta a programot, fordított orrvérzésig, de mindegyre megnyugtatta a gondolat, hogy végre megszületett az alkalom. Amikor a búcsúlátogatás napja elérkezett, N. somolyogva tett-vett íróasztalánál, majd fél­órával a találkozó előtt jelent­kezett a helyettes titkársági iro­dájában. Pontban fél tizenkettő­kor megjelent a thaiföldi ven­dég, a kettes számúval és az ázsiai osztály néhány munkatár­sával átmentek a tárgyalóte­rembe. A szokásos udvariassági kér­dések és válaszok után a kettes számú megkérdezte, melyek a vendég benyomásai. Na, most, gondolta N. A thaiföldi mondta a maga közhelyeit, míg N. mondatról mondatra így fordí­totta szövegét.- A helyettes külügyminisz­ter úr szerint erősen érzik az or­szágban a rendszerváltás kése­delme, a régi nómenklatúra kulcsszerepe az ország vezeté­sében. A reform jegyeit nem ér­zékelni, a privatizációét hason­lóképpen. A főváros piszkos, a vidéki városok elhanyagoltak. Mindenki az inflációra panasz­kodik, ami végül is nagy társa­dalmi feszültségekhez fog ve­zetni. A kettes számú és az ázsiai osztály munkatársai sápadtan hallgatták. Végül a főnök törte meg a csendet.-De hát bizonyára találko­zott a demokrácia vívmányai­val. N. válasza a thaiföldi nevé­ben így hangzott:- Az Alkotmányra gondol excellenciás uram? Azt még Az előadás záróképében, amikor Coppelius mester moz­gásba hozza újjávarázsolt bábu­ját, Coppelia „spicc-baba” tánc­cal örvendezteti meg a szín­padi násznépet - és a közönsé­get. Vagyis a mintegy három percnyi szólót merev tekintettel, szögletes bábu-mozgással és szinte mindvégig a lábujjakon spiccelve kell végigtáncolnia. A fiatal balettművésznő -, akit már tíz éve láthatunk a Pé­csi Balett produkcióiban -, va­lóban kiváló technikával és stí­luskészséggel adta elő ezt a rendkívül hatásos, ugyanakkor a műfaj talán egyik legnehezebb kötöttségű karaktertáncát. Olyan művészi hatással, megje­lenítő erővel, amire sokáig em­lékezhetünk. Ugyanakkor az 1. képben Három Edinát is ott láthatjuk a tánckar táncaiban. A karban. S nem is az első sorban.-Nekem az is borzasztóan fontos volt mindig - veti közbe -, ha bármelyik darabban az utolsó sorban lehetek. Régeb­ben, Eck Imre művészeti veze­tése idején a kar tagjai szólóz­otthon lefordították nekem. De­ltát minden alkotmány papiros, akkor kezd élni, amikor alkal­mazzák. El se várhatom, hogy két esztendő, illetve két és fél esztendő leforgása alatt demok­ratikus rendszert lehessen te­remteni. A demokrácia csíráival valóban találkoztam. De ma reggel is a külügyi intézetben azt mondta nekem egy kutató, hogy országunknak sokkal in­kább megfelelne a vaskézpoli- tika, mint a többségelvű demok­ratizmus. Ha nem tévedek, az efféle nézeteket Európában jobboldaliaknak nevezik. Újabb kínos csend. A kettes j számú diplomatikusan nagyot nyelt, majd megjegyezte.-Nálunk a jobboldal jelen­téktelen. Elszigetelt csoportok, nagy zajt csapnak, de erejük, tömeghatásuk nincs.- Hogyhogy nincs?! Infor­mációm szerint a kormánypárt szövetséget kötött velük, nélkü­lük nem is lenne többségük a parlamentben.- Ez csak átmeneti jelenség - jegyezte meg a kettes.- Megbocsásson, excellen­ciás uram, ezek a pártok ide­gengyűlölők, s az önök orszá­gában szépszámmal élnek más nemzetiségűek. íme az ellent­mondás az alkotmány és a való­ság között.-Excellenciás úr, ön megfe­ledkezik arról, hogy a vendéget is kötelezik a jólneveltség tör­vényei. Amit N. a következőképpen fordított.-Tapasztalta-e népünk ven­dégszeretetét? A thaiföldi válaszát pedig ekként:- Önök igencsak értenek a vendégekkel való bánásmódhoz. Lehet, nem is viselkedtem mél­tóan a vendégszeretethez. Én ba­rátunknak vélem az önök orszá­gát, barátomnak önt is, excellen­ciás uram. Ezért gondoltam úgy, hogy a diplomácia kétértelműsé­gei helyett az igazság törvényeit tartom szem előtt. Ezek után már csak a két or­szág kapcsolatairól, azok bővíté­séről, egy gazdasági küldöttség thaiföldi látogatásáról esett szó, amit N„ a legteljesebb pontosság­gal lefordított.-Nahát - mondta felháboro­dását türtőztetve a kettes számú N.-nek, miután a vendég elment.- Nem lehetett könnyű neked en­nek a provokátornak a rágalmát lefordítani.- Beleizzadtam - válaszolta N. Körülnézett a folyosón, s ami­kor látta, hogy egyedül van, ug- rósiskolás léptekkel szökdelt iro­dája ajtajáig. tak. Akkor rendszerint én is kaptam egy-egy, akár - mutatja az ujjával -: ilyen pici kis szóló­részt a kar mozgásában. S abban ugyanúgy kiteljesedést éreztem, mint utóbb, a legkülönbözőbb kar-feladatokban. Akkor pedig a lelki alkata is igen szerencsés, kiegyensúlyo­zott és harmonikus lehet ennek a légiesen bájos és emberileg is vonzó ifjú táncművésznőnek - gondolhatja bárki. És okkal, mert ezt eddigi útja, pályaképe is megerősíti. Szolnok közelében, Zagyva- rékason nevelkedett. A balett, a tánc nem vonzotta a kisdiák­lányt. Meg se fordult a fejében, hogy egyszer az élete értelmévé is válhat. Anyai vágyálomként került be egy művelődési ház tanfolyamára, ott „balettozott” heti két órában, kötelességsze- rűen. Szülői ösztönzésre utazott el Pécsre is, a művészeti szak- középiskola felvételijére. Meg­felelt, fölvették. És itt, a négy év alatt már „mozdult” benne va­lami. Kezdte érdekelni. Végzősként, vizsgakoncertje után fölmerült: hová, merre? Szikra János: Búcsúkor Egy hét alatt egy hónapot egy országot egy évet öregedtél egy hét alat egy emberöltőt egy ibolyányit tavaszodtál egy hét alat hány búcsú­kört írt föléd a fészke rajzát szívhúsába véső gólya ­Istenem! Hány hegység- nyi hóié futott le a patakokban hét nap egy hét óta Ferenczes István Farsang (A felsíki táncokból) Vallatóra fognak barbár örömei húshagyat havának ó egy isten kéne morzsányi biztató a férfiak javának temérdek az ünnep megolvadt vigyorgás csorog a maszkokon fogatlan farkasok ülik a törvényt a hetedik parancson ne hallj ne szólj ne láss elfeledsz majd mindent szerelem-szombaton kenyerünk megszegik ó uram ó uram micsoda asztalon Katona Judit: Dal az ifjúsághoz Legyen, ki gondol majd velem: szelíd, hűs kezet homlo­komra, gyógyító írt apró ba­jomra, adj nekem erős Istenem! Legyen, ki holnap is sze­ret, nagy vétkeimet megbo­csátja, velem a hét próbát ki­állja, földnek ad, s néha emle­get. Tartsanak bátor, hű szi­vek, a gyávák úgyis elmarad­nak. Ifjúságom, ki szép, sza­bad vagy, hadd legyek hűséges híved! Szólni senkinek nem mert volna, ám balettmestere, Uhrik Dóra jól rajta tartotta a szemét, így került a Pécsi Baletthoz 1985 őszén. Elkezdődött a ke­mény életforma. Jöttek a felada­tok, ő pedig valahol mindig ott volt előttünk a csoportos tán­cokban. A kudarc általában nem törte le, a siker lelkesítette - mint az egészséges lelkületű embereket általában. Magam a Gyulai Várszínház tóparti szín­padán vettem észre először őt, 1987 nyarán, Eck Imre Tánc­fantáziák című önálló estjének egyik darabjában. Azután a to­vábbi évadokban is szinte min­denütt, valamennyi produkció­ban. Ahogyan az idei évad Ba­lettest és a méltán nagy sikerű Coppelia előadásán. Megkérdeztem, s ő elmondta: nincs szerepálma. Táncolni sze­retne. Mindig azt, amit kap. Igazából karaktertáncos szeret­nék lenni - mondta -, s egyszer egy olyan „tiszta” modem ba­lettban is föllépni, amilyen a Pécsi Balett régi és mai „nagy öregeinek” jutott osztályrészül - ábrándozott a jövőről. Dékány Kálmán Színesebbnek, változato­sabbnak képzelem el a kétéltű teremtények életfolyamát. Ha megunják vízi elemüket, föl­cserélhetik szárazzal. Mi em­berek, lévén egyéltűek, legföl­jebb bizonyos érzelmeinkkel bánhatunk hasonlóan, az ada­kozás és a visszavonás ritmus- váltásai szerint. Jó okkal állít­ható, hogy a felebaráti részvét ezek közül való. Az a nemes, összetett párlatú véráramunk, mely énünk testvéri átolvasztá- sára késztet, ösztökél bennün­ket arra, hogy enyhítsük a lelki egyensúlybomlás kártételeit a másik lénynek, aki ugyebár nem mi vagyunk. Ám kétéltű megnyilatkozásai zavarbaejtő talányokkal riogathatnak. Falusias nyugalom és egy­hangúság honolt a megyeszék­hely külső települési övezeté­ben. Utcáit kis családiházak sora alkotta. Csupa madárról elkeresztelt utca. A Galamb nevűben lakott az a jövevény idős házaspár, kik leginkább az esemény éhmartalékának szá­mítottak a környéken. Egymás­tól már nemigen remélhettek a bennszülöttek érdemleges, te­rcierére, kibeszélésre méltó tá­pot. Természeténél fogva ki­vált az asszonynép éhe sóvá­rogja ezt a fajta kielégülést. Ta­lálékonyan a „tápszer” fölcsi- pegetésében, akár a fül, akár a szem a lelőeszköze. S használ, hasznosul utolsó morzsájáig minden választéka a megszó- lásra ajzótól, a lelkendezésre pezsdítőn át, a sopánkodásra gerjesztőig. Maga a jövevénypár eleve táptalajául szolgált kiváncsis- kodásuknak szokványtól elütő létállapota miatt; az ember ugyanis nem a lábán, hanem kerekes székben ülve „járt”, azaz közlekedett otthonon be­lül és kívül egyaránt. Neje, a meglehetősen vaskos testalkatú, ám arányosan tagolt szőke asszony rendszeresen sé­táltatta urát a szabadban, ke- resztül-kasul tologatta őt a te­lepülésen. Nyugdíj után költöz­tek ki ide a város belsejéből; többrendbeli szociális indítta­tású intézmény közreműködése révén jutottak önálló kertes há­zacskához. Liskáné előzőleg éneket meg testnevelést taní­tott általános iskolásoknak. Fürge mozgása és sima bőrű, telt arca meghazudtolta valódi életkorát.- A látszat csal - jegyezték meg időről-időre nembéli tár­sai egymás közt, és meg nem unták fölemlegetni a példabe­szédek feszes héjú pirosalmá­ját, amelyikről csak azt köve­tően derült ki, hogy féregrágott a húsa, miután beleharaptunk. Egy szabad délelőttjén be­szélgettünk minderről meg­hitt, szép tágas-levegős mű­vészotthonában. Azzal kö­szöntem el tőle, hogy sok olyan hasonló „sikerszámok” Az meg, hogy szőke - no hi­szen! Közönséges porhintés, festéssel kiügyeskedett álca az őszülés elkendőzésére. Egyi­kük még tanúsítani sem volt rest, hogy eredeti hajszíne barna, gesztenyebarna. A tanítói foglalkozás erede­tiségét illetően is akadt buzgó kételkedő nem egy: így próbál fölvágni előttünk! holott a leg­jobb akarattal sem nézhető ki belőle több, szürke óvónőcs- kénél. . . Egyébiránt szívélyesen visz- szaköszöngettek neki, amikor csak megjelent a színen, sőt gyakran meg is előzték őt, hi­szen Liskáné annak idején úgyszólván házról-házra ara­szolva bemutatkozott az egész utcának. Igaz viszont, hogy közelebbi, bizalmasabb kap­csolatot nem szőtt senkivel. Ehelyett a városban rekedt is­meretségeit ápolgatta, ha az ura mellől elmozdulhatott. Nos, ezeken a huzamos idejű eltávozásain külön tételben kö- szörülgette nyelvét az utcai zsinat. Olyan nincs, hogy ne látta volna valaki a buszmegál­lóhoz igyekezni, és órák eltel­tével onnan visszatérni. Egyön­tetű megítélés született az olyan feleség lelkületéről, aki tartósan felügyelet nélkül hagyja magatehetetlen, nyo­morék urát. Hát még, amikor kitudódott, hogy miféle kiruccanások ezek a távollétek! Egyszer valaki nem bírta már elviselni az epesztő kíváncsiságot, mivel Liskáné alkonyaikor ment el hazulról, és az ablakból kiha­jolva kérdezősködött. Liskáné hangversenyre sietett, amelyre egykori tanítványaitól kapott tiszteletjegyet. De abból sem csinált titkot, hogy színházba jár, méghozzá bérlettel. Ilyen alkalommal történt a városban a szerencsétlenség, melynek helyszínéről közvet­lenül kórházba szállították. Nekiütközött egy autó, és ösz- szeroncsolta a bal lábát. Az or­vosi konzílium csekély esélyt adott a végtag megmentésének, bár megkísérelték, erre töre­kedtek. Mi sem természetesebb ugyebár a vázolt körülmények közepette, hogy az első meg­nyilatkozás a káröröm felhang­ján sistergett végig a kertes ut­cában: Liskánénak, illetve Lis­káné ledér gyüszmékelésének örökre befellegzett, oda a bal lába, amputálni kell! . . . Utóbb azonban csak szirmot bontott a szánalom, a felebaráti együtt­érzés nemes rózsabimbója is. Egymással versengvet vették gondjaikba a magánynak ki­szolgáltatott nyomorékot, amíg és megannyi szép tánckari fel­adatot kívánok neki, mint a Coppelia volt. Gondolom, sok-sok balett­néző nevében is. W.E. hivatalból el nem helyezték a városbeli öregek otthonában. Ugyanígy vetélkedtek a má­sik szerencsétlen látogatásá­ban. Nem múlhatott el nap, hogy a Galamb utcából valaki be ne nézett volna hozzá; oly­kor egyszerre többen is, mivel előre nem beszéltek össze. Sőt szinte mintha féltékenyen pa- lástolgatták volna egymás elől e szamaritánusi kirándulásai­kat. Liskáné el sem bírta fo­gyasztani egyedül a csemegék özönét, amivel elhalmozták odabent. Titokban szétoszto­gatta betegtársai között. Hogy, hogy nem, mihelyt egyikükben megfogant, egy­szerre mindnyájukon járvány- szerűen elharapódzott a becs­vágy fonák serkéje: hírfőnek lenni a tragikus aktus megje­lentésében. Elsőnek, aki a hát- borzongató iszonyatot szétkür- tölheti odahaza az utcának, az egész kertövezetnek: éppen most vágták le Liskáné lábát! Látogatásról-látogatásra immár ez a ragadozó láz hevült az apró „figyelmességgel” ér­kező szemében, a szem pillan­tásainak irányzékában, mely a takaró végét pásztázgatta a ki­mondatlan torokcsiklandó kér­déssel: No, Sárikám, megvan-e még? így telt-múlt az idő, anélkül azonban, hogy bárki az érdem­leges hírzsákmány birtokában roboghatott volna el a beteg ágya mellől. Akire lassacskán kezdtek megorrolni, mint részvétük, együttérzésük kijátszójára. Az alamuszi bizakodóra. A fon­dorlatos megtévesztőre. A . . .a csalóra! Látogatásaik előbb csak megritkultak, majd végleg meg is szűntek. Mígnem egy szép napon maga Liskáné jelent meg sán- tikálva a Galamb utcában: a sa­ját lábán, segédeszköz nélkül lépett ki a buszból. Miután az orvos, éppen az, aki a konzíli­uma szakértők közül pálcát tört a roncsolt végtag fölött, és ki­tartóan az amputációt szorgal­mazta, így búcsúzott el tőle: Gratulálok, asszonyom. Ördöge volt, hogy nyert egy lábat. Ugyanis két ujj eltávolításá­val tökéletesen sikerült meggá­tolni a szepszis elhatalmasodá­sát. így viszont már nem volt „érdekes” az utcának. Annyira nem, hogy amikor ismét rend­szeresen sétálni vitte nyomo­rék urát a kerekes széken, nembéli társai gyorsan elillan­tak a kertekből, a kapukból, az ablakokból, hogy köszönge- tésre se vesztegessék többé a szavukat. Szász János: Az alkalom Lábról - kétéltűen t 4 i * í %

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents