Új Dunántúli Napló, 1994. május (5. évfolyam, 120-148. szám)
1994-05-07 / 125. szám
6 aj Dunántúli napló Kultúra 1994. május 7., szombat Túl korszerű volt a lehetőségekhez képest Klebelsberg Kunó Jóakarat Egy metodista lelkész hozta létre 1900-ban Bostonban a Goodwill (Jóakarat) alapítványt, hogy segítsen sérült, testi, lelki hátránnyal küszködő embertársain. Ruhát, cipőt, bútort gyűjtött a gazdagoktól, ezt eladta, és ebből segítette a rászorulókat. Kezdeményezése elterjedt, és mára 650 millió dolláros évi bevétellel mintegy 100 ezer emberen segít a Goodwill Industries az USA mintegy 200 intézetében. A 35 országban működő mozgalom Pécsett teremti meg első magyarországi intézetét - tudtuk meg Szénás Imrétől, a Goodwill magyarországi tanácsosától, aki április 6-tól hat hetet tölt Pécsett. Angyalné Nyerges Magdolna teremtett vele kapcsolatot, aki négy éve részt vett a "Fogd a kezem!" alapítvány létrehozásában, amely Bicsérden tart fenn napközit halmozottan sérült embereknek. A Goodwillt hazánkban Szabó Sándor pécsi magángyógyszerész alapította egy évvel ezelőtt. Ma 7 sérültet foglalkoztatnak pécsi üzelete- ikben, és egyre jönnek a jelentkezők. Bátán a körzeti orvosnő szervezi másik 7 személy foglalkoztatását: szövőgépeket vettek számukra, amelyen rongyszőnyegek készülnek majd. Szénás úr tavaly volt először Pécsett, hogy a tapasztalataival elősegítse a magyar állomás létrejöttét: kezdetnek 7 tonna ruhát szerzett Baltimoore-ból, amit Pécs város önkormányzata által a Nagy Imre téren biztosított üzletben árusítanak. Idén ismét érkezett egy ilyen mennyiség, és azóta önerőből bérelnek egy további üzlethelyiséget a Király utca 63-ban. A Goodwill nemcsak segélyez, hanem azt kívánja elérni, hogy a sérült emberek is megfelelő munkát vállalhassanak. Az USA törvényei szerint egyébként a munkahelyek 10 százalékában a sérült embereket kell foglalkoztatni. Szénás Imre magyar szülők gyermeke, aki gyermekkorában minden szombatot a magyar iskolában töltött. Pszichológiát végzett majd 33 éven át dolgozott a Goddwillnál, másfél éven keresztül alelnöke is volt a washingtoni központnak. Öt Goodwill intézetet alapított öt amerikai nagyvárosban, és idén elnyerte munkájáért a legmagasabb szakmai kitüntetést. Felesége Ginger, akivel együtt jött Pécsre, amerikai lapokat tudósít az itteni eseményekről. Fizetés nélkül végzi a magyar- országi szervezést, maga bérli Nagy Lajos Király úti lakását. Szeretné, ha létrejönne nálunk is a jóakarat, a Goodwill hálózata. Trianon után a továbbélni akaró nemzetet felelősséggel irányító államférfiak közt jelentős szerepe volt Klebelsberg Kunónak. Mint reálpolitikus a nehéz években felidézte Bolyai János mondását: „Már most ne durva erővel, hanem műveltséggel kell igyekeznünk kitűnni.” A helyzet igen nehéz és komplikált volt. A szélsőjobboldali kilengések éppúgy veszélyt jelentettek, mint ahogyan nehezen tért magához a nemzet a baloldali sokk után. A kormány meglehetősen merev rendszerrel kívánta biztosítani a stabilitást. Ebben a politikában Klebelsberg először mint belügyminiszter, majd kultuszminiszter, illetve vallás- és közoktatási miniszterként vett részt. A régi középosztálynak, mint elitnek megőrzése mellett négy-ötezer fős élcsapatot kívánt megteremteni. Nem volt könnyű dolga saját „osztályával”, hogy a kardcsörte- tést az öntudattal vállalt alkotó munka váltsa fel, a vezetőrétegtől az egyszerűbb munkáig a jobb szakismeret, a többettudás kapjon elsőbbséget. Az elitképzés mellett éppolyan felelősséggel törődött az alsófokú oktatás megszervezésével. Létrehozta a tanyai iskolahálózatot az Alföldön 5000 tanteremmel és 1500 tanítói lakással. Aprólékos gonddal szabályozta a tantermek nagyságát, megvilágítását éppúgy, mint a tanítók járandóságát, életkörülményeit. Ki tudott harcolni e célokra 10 % körüli költségvetési támogatást. Érdemes ösz- szevetni ezt az összeget az elmúlt évtizedek 4 %-ával. Vállalni merte az elszakított Felvidékről és Erdélyből egyetemek áttelepítését Pécsre és Szegedre. Igyekezett a külföldi kezdeményezéseket a lehetőségekhez mérten követni, így behozni évtizedes elmaradásunkat. Rockefeller ösztöndíjakat szerzett és egyéb módon tágította a magyar értelmiség külföldi tanulmányait. Létrehozta a Kollégium Hungaricumok szervezetét, hogy „mint méhek a mézet, gyűjtsenek a magyar kaptárba”. Ézzel kapcsolatban szorgalmazta az idegen nyelvek oktatását is. Az elmaradt Alföldet a Dunántúl nívójára kívánta hozni. A parasztság életerőssé válása érdekében mintagazda-tanfo- lyamokat szervezett. Kereszténységen alapuló, gazdaságilag korszerűen hatékony magyar falu lebegett a szeme előtt népkönyvtárral, sportolási lehetőséggel. Ahogyan magánéletében egyensúlyban volt a vallásosság bizonyos fokú liberális engedményekkel, úgy politikájában is károsnak tartotta az erkölcsök lazulását. Megtalálta a helyes középutat a tudományos intézetek önállósága és a túlzott individualizmusnak a közösséget felbontó hatása között. Mint arisztokra őszinte szívvel vallotta a nemzeti szolidaritás elsőbbségét az osztály-szolidaritással szemben. Ellenfelei által gúnyosan emlegetett „rugalmassággal” „népbarát” szocialista-nacionalizmust próbált létrehozni. Nem hagyta érintetlenül az európai politika hatása, az akkor fellépő Mussolini tevékenysége. Céltudatosan tört a miniszterelnökség felé a Gömbös kormány előtti években. Ezzel történelmünk egy újabb „ha” problémáját veti fel. Életrajzírói szerint: „túl korszerű volt a korabeli lehetőségekhez képest”, amelyre jellemző Apor István mondása: „Mi magyarok mindig tudtuk, hogy mit kellene tennünk és tettük azt, ami lehetséges volt.” Konkoly-Thege Aladár Klebersberg Kunó miniszternek köszönheti a város és az egyetem a Szent Mór Kollégiumot Fotó: Löffíer Radnótiról jelenidőben, feltételes módon .. . Helyettünk írta Most lenne 85 éves, élhetne még, lehetne ő az olyannyira hiányzó bölcs öreg. Jó lenne, ha nemcsak azok emlékeznének rá, akik mívesen foglalkoztak művével, az irodalmárok, a tanárok, vagy a nevét viselő iskolák tanítványai, hanem azok is, akik verseit olvasva érezték vagy majdan érezni fogják a „helyettem írta” katartikus örömét. Mert napjaink emlékező eseményei, küzdve az össztársadalmi amnézia ellen, éppen azt a vészkort idézik, amelyben elpusztult. S mert azokról a fogalmakról adott pontos és mindenkihez szóló leírásokat, amelyek átszövik életünket. Nem volt politikus költő, de azt a szelíd baloldaliságot képviselte, amelyre azon az oldalon mindenkinek szüksége lenne ma is. Nála a későbbi elromlott fogalmak még kristálytiszták és természetesek, a „nemzetköziség” csak ennyi: Kenyér, szőlő, legelő és tej / tapsol ropogva, hogy összehajoltunk. Amit minden „proletár” testvérének kíván, azt szemináriumokon a legrosszabb időkben sem oktatták: Mindannyiunknak fiirdöző, hosz- szúlábú asszonyt! / borongás meggyet / és oltó cseresnyét asztalunkra . . . És így fest Radnótinál az „osztályharc”: Híven tüntet két pipacs. . . / Nem törik csak hajlik a / virág s köny- nyedén aligha / hagyhatja el piros hitét. Sorsa és költészete oly sokáig keveredett az értékelésekben, hogy ma már újra kellene gondolni a beteljesült végzet emelte-e a legnagyobbak közé, vagy a magyar gondolkodás egyik súlyos vesztesége, hogy sorsa beteljesedett. Már születését is halál jegyezte, fiatal anyja és iker öccse pusztult el világrajövetelekor, serdülő is alig volt, amikor édesapja meghalt. Árvasága kozmikus volt, mint József Attiláé, és előérzete is az övével rokon. Ahogy József Attila vershal- lucinációja a vonatcsattogás, úgy tudja ő pontosan halála milyenségét. Először csak sejtése van a bizonyosról: Költő vagyok . . . / Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó, / piros a vér és piros a pipacs. / És a pipacs szöszöcske szára zöld. / Olyan, kit végül is megölnek, / mert maga sose ölt. Aztán egyre biztosabban érzi a halálraítéltséget és vállalja az egyetlen vállalható módon: Háborúról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő / így tűnik el. . . / / Észre se vették. S jó, ha a szél parázst kotorászva / tört sorokat lel a máglya helyén. / / írok azért, s úgy élek a kerge világ közepén mint / ott az a tölgy él, tudja kivágják, s rajta / fehérük bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap / már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt. Az embert és a költőt kereső utókor a „máglya helyén” megtalálta a „tört sorokat”, s így válhatott közös nemzeti kincsünkké a pepita notesz, melynél szörnyűbb és szépségesebb ereklye talán nincs is több a világirodalomban. Aktualitása már nemcsak Radnóti Miklós, a költő sorsából adódik, de mindannyiunkéból, hiszen ma sem írhatna mást: Ó suhogó, feketeszárnyú háború. / Szomszédból szálló rémület! / nem vetnek, nem is aratnak / és nincsen ott többé szüret. Ami akkor Hispánia volt, az ma Bosznia. És újra fogalmazódnak ma bornirt kérdések, „mitől, kitől magyar a magyar?”, és ki kit tekint annak, holott a válasz, amit ő adott, olyan egyszerű a „nem tudhatom” csak önmagának feltett kérdésére: Nekem szülőhazám e lángoktól ölelt / kis ország, messze- ringó gyermekkorom világa, / belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / .v remélem, testem is majd e földbe süpped el. / Itthon vagyok. Sokszor kérdezzük magunkat, hogy mindaz, hogyan történhetett meg, amire most ki fogcsikorgatva, ki hitetlen- kedve emlékezik. Megtörténhetett, mert „törvényerőre eme- lék a hülyeséget”, ahogy a sors- és kortárs, a szintén áldozat Bálint György fogalmazott és az akkori jelenidőnek kevés volt az a gyermeki ártatlanság és az elvállalt férfiasság, amit Radnóti lírája képviselt, de szólt ő a kortársakat megszólítva az utókorhoz is, akik mi vagyunk. Havas Katalin Volt egyszer egy Pius Nemcsak tanultunk, sokszínű diákéletet éltünk, aminek természetszerű velejárója volt az időnkénti nézeteltérés, mely néha verekedéssé fajult. Ennek körülményei nagyjából azonosak voltak, így leírására egy „háztáji” epizód kinálkozik. Gimnáziumunk folyosóján két tanuló csépelte egymást egy kör közepén, amit a társak alkottak. Becsengettek. - Elég volt, szólt a körbenállók közül egy tekintélyes hangadó. A két verekedő abbahagyta a püfölést, kezetfogtak és sérüléseiket tapogatva ki-ki elindult az osztályba. Az egyiket Dióslakinak hívták, a másik én voltam. Akkor még egyikünk sem tudta, hogy belőle válogatott ökölvívó lesz (én meg az orvosuk) és természetesen évtizedes barátság. Ezen „tanpélda” rávilágít egy nevelési stílusra, ami a mi gimnáziumunkat jellemezte. Kiemelkedő tanárunk Páter Lenner Angliában tanult és az angol kollégium szellemét (játékait, sportját) honosította meg. Alapelv volt az abszolút korrektség, tisztesség, a tekintélytisztelet, a bizalom, a jóindulat. A tanárok hagyták, hogy a diákok neveljék egymást, de szemük rajtunk volt, hogy ez miképp történtik. A villamoson húszas-harmincas csoportokban utazók viselkedése felett a rangidős őrködött, vajon átadja-e helyét a felnőtteknek, segít-e időseknek a fel- és leszállásnál, tiszteleg-e a Ferences templom és a Megyeri téren lévő kereszt előtt. Egymást is kellett köszönteni. Tanítás végeztével nem úgy jöttünk ki mint a csorda, hanem a folyosó kétoldalún, és tisztelegtünk a bejárat oldalán őrködő két nyolcadikosnak, jelképezve, hogy az iskolától köszönünk el. - Természetesen, rendszeresen akadtak „lovagias” ügyek, amit verekedéssel intéztek el. Csakhogy ez nagyban különbözött a mai stílustól (ahol is öten vernek meg egyet, mert a hatodik már nem fér hozzá!). Elbújdoshattak volna azok, akik nem „egy az egy ellen” álltak volna ki. De erre különben is ügyeltek a társak, akik kellő időben véget vetettek a verekedésnek, ha úgy gondolták, hogy egyoldalú, vagy elegendő mértékű. Nem engedték „agyonverni” a másikat. A rúgást megalázónak tartottuk, nem is alkalmaztuk. Nem állítom, hogy minden ügy kézfogással és barátsággal végződött, de kétségtelen, az általános szellem tisztességes volt. Emberségükre, a diákokkal való azonosulása - mondhatnám cinkosságra az alábbi példa kinálkozik. A sors véletlenje folytán padom középen szálával elrepedt. Padtársammal . rájöttünk, hogy szét lehet húzni és a tetszés szerinti résen a nyitott könyvet vagy bármilyen puskát úgy tudtuk elolvasni, hogy nem kellett hátrahajolva a „segédanyagot” a térdünkig húzni, hanem ellenkezőleg a padra hajolva pislogtunk lefelé. Ha a padok között sétált bármelyik páter, vettünk egy mély lélegzetet és mellkasunkkal összetoltuk a rést. Ez a bombabiztos módszer annyira bevált, hogy a következő évben az évnyitó előtti héten padtársammal átcipeltük magunkkal a padot a következő terembe. így telt el még egy zavartalan év, amikor újabb felsőbb osztályba való költözésnél a rendszerető atyák a repedt padot kivonták a forgalomból. Ma is megvan az a vésőm, amivel három padot is szétvertünk, míg az egyik tetszésünk szerint szálával elrepedt. Szappannal, vazelinnel ki-be járattuk és nekivágtunk a 8. gimnáziumnak. Zavartalanul csalogattuk végig az összes dolgozatírást, s bármit, amit kellett. Közeledett az év vége és hittantanárunk extemporalét íratott. Róla annyit, hogy elképesztő módon kancsal volt. Mikor az egész osztály izzadt a dolgozaton, mi már annyira elszemtelenedtünk 3 évi sikerünk után, hogy be sem toltuk a rést, mikor a páter elkezdte ellenőrző sétáját a padok között. Úgy ítéltük meg, hogy ez szükségtelen, mert a piusi templom egyik tornyát nézi. Sajnos a másik szemével a mi padrésünket és az alatta lapuló nyitott könyvet tanulmányozta, amit azonnal ki is húzott. Vége! Az ítélet: ha egy héten belül felmondjuk az egész hittankönyvet, akár jelest is kaphatunk. Ha nem, megbukunk. Fel- mondtuk ... Ekkor így szólt hozzánk: „Ilyen zseniális módszerrel és csalókkal még nem találkoztam.” ( Padtársamból büntetőbíró lett!) Nem árulom el a többi tanárnak, jöjjenek rá ők maguk.” - Nem jöttek rá a hátralévő időben. Nem bandzsított egyik sem. A humor átszőtte egész diákéletünket, amit tanáraink jó érzékkel kezeltek, beleszámítva, hogy sokszor az ő rovásukra vigadoz- tunk. Nem csapták agyon ebbeli tevékenységünket, hanem nyesegették annak vadhajtásait. A „nívós” humort kifejezetten értékelték. Természetes, mi is résztvet- tünk szokványos, harmadosztályú időtlenségekben, amiért megkaptuk a magunkét, de igyekeztünk valami különlegeset nyújtani ebben a „műfajban ” így például Blahó Gyuri egyszer sítalpon ment ki felelni szépen botozgatva a katedráig. Páter Ádám nem tudta úgy szíve szerint megpofozni sem, mert Blahó úgy forgolódott, botozott, hogy nem lehetett hozzáférni. Szenzációs látvány volt, majd belehaltunk a nevetésbe. Egyik április elsején hamis igazgatói hirdetést szerkesztettünk, amit nem a hivatalos személy (a pedelus) adott be az osztályba, hanem egy osztálytársunk. Aki bevette tőle az ajtón, az eminensünk, kispapunk, Arnold Jancsi volt. Az osztály vigyázzállásban hallgatta a hirdetményt, melyet Páter Siska olvasott fel. (15 dioptriás szemüvege és egyéb kedvező tulajdonságai miatt az ő óráját tartottuk erre legalkalmasabbnak.) Ebben a hirdetésben válogatott hülyeségeket rendelt el az igazgató, többek között azt, hogy ezentúl latin helyet oroszt fogunk tanulni (1947-ben ez még áprilisi tréfának számított). Utolsó pontként az igazgató elrendelte, hogy most azonnal mindenki menjen haza. - Már tolongtunk is kifelé. Igaz, mire a főbejárathoz értünk, a jó páterek bezáratták az ajtót. Ekkor bementünk a tornaterembe, levetkőztünk és énekelve körbe meneteltünk. Következmény: a szokásosnál valamivel hosszabb bejegyzés mindazok ellenőrző köynvébe, akik kiötölték és megszavazták ezt a térfát. Itt kell említenem, hogy három kispapján velünk, akik minden buliban részt vettek és együtt bűnhődtek az osztállyal. Ez az osztály mindenben egységes volt. Nem volt mindenki aktív, de szolidárisak voltak a „bűnösökkel”. Bármi történt, s a tanár megkérdezte, ki volt a tettes, - soha sem fordult elő, hogy valaki ne állt volna fel, ne vállalta volna. Az igaz, nem mindig a tettes állt fel. így ha valaki rosszabb tanuló volt, vagy gyengébb fizikumú, helyette egy öles termetű vagy jó tanuló jelentkezett, attól függően, hogy mi volt a várható bütetés. Dr. Szalai István *
