Új Dunántúli Napló, 1994. május (5. évfolyam, 120-148. szám)
1994-05-28 / 145. szám
10 uj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. május 28., szombat A Mesterek Iskolája Jegyzet a Pécsi Galéria legújabb kiállításáról A kiállítást a művészek fontos megmérettetésnek tekintik Fotó: Löffler Gábor A kockázat is sikerforrás. A kezdetleges modellt, forradalmi ízeivel és kényszerű kívülállásával együtt zárvánnyá tette az idő. Az avantgardista csoportok ezen a tájon kísérleteikben mestereket hipotézisekkel és illúziókkal állítottak elő, értékük az egyszerű megszólalás szabadságát féltő önvédelem volt. Hibáik elhárítására bensőségesen bajtársias riadók szolgáltak. Az új művészet csoportjai összeolvasztották a kísérletet és ellenőrzést, nyitottságukkal ugyan magukhoz csalogattak rokonszakmákat és elveket, de az amatőrizmus bélyegeitől nem szabadulhattak. Reményes jövőjű egyetem akadémikusai nem mertek felállni és gyámolí- tani azokat. A változásra irányuló szándékok ma már nyilvánvalóak, és senki nem vitatja, hogy a változások előidézéséhez személyek, módszerek, eszközök sokfélesége rendelhető a kultúrában is, függetlenül avantgardista mivoltától. Aligha kétségbevonható: minden, ami körülvesz bennünket: megformált. Mi formálunk másokat, mások bennünket, az idő a természetet, a természet az elmúlás és keletkezés ritmusát. Mesteremberek anyagból tárgyakat formáznak. Nincs formátlan a Nap alatt, de ahogy természetes alakjukat fogadják a dolgok és a gondolatok, vagy ahogyan alakot mi adunk ezeknek, abban sokatmondó különbségek fogalmazódnak meg. Ott, ahol mindenhez, mint megteremtett vagy létrehozott formához van közünk, ott a formák értékelésének nagy iskolája, a művészet nem lehet jelentéktelen. Ott a moralitás, ahol a szükségből döntés születik, ahol megmozdulnak a- dolgok és szolgálni kezdenek. Aligha szükséges találgatni: Pécs atmoszféráját nemcsak a szén- és az uránbányák, az erőmű, a bőrgyár vagy a vágóhíd alakítják. És nemcsak a káprázatos vásár. Az élni, éppen- csak megélni szükségállapotában (amikor az ember majdnem semmi) fogalmazódhat meg a legvilágosabban, hogy szükségünk van formákra, amikkel nyomot hagyhatunk az időben, hogy a semmivel azonosító sorsnak ellentmondhassunk. A katedrális, a városfal, a Klimo könyvtár és más könyvtárak, az iskolák, a templomok küldetése, múzeumi gyűjtemények, folyóirat, könyvkiadó, többszáz lakat egy vasrácson: a nyomhagyás eltérő szintjei. Itt voltunk és itt vagyunk. Csontváry befogadása, amikor még keveseknek szalonképes csak. A város és környékének költői architektúrája, melyben hagyomány és modem technológia összetéveszthetetlen karakterrel olvad egybe. A mindenütt ottlévő muzsika: időt formáló hangok, hogy ezekből is ránkismerjenek. Bizonyára mindenütt az országban lehet efféle kulturális leltárakat készíteni, de hogy ez mindjárt atmoszféra lenne, amit nem magyarázni, hanem töredékmásodpercek alatt megélni lehet: kevés város adottsága. A mindent sebesen alakító időben több, mint egyetemi akció, intézményi bővülés volt, amikor jelentékeny művészek: Keserű Ilona, Bencsik István, Rétfalvi Sándor, Schrammel Imre létrehozták Mesteriskolájukat. Régen látott és tapasztalt eset, reneszánsz szabása Pécsett otthonos lehet: a mesterek harcba kezdtek legjobbnak ítélt növendékeikért. Amit tudatosítottak gesztusukkal, az nem volt kevesebb, mint a város címer- szerűen tömör definiálása. Itt a falakat a kultúra építette fel. Itt a jövőt a kultúrából kell, lehet felépíteni. Soha nem volt fontosabb a morális döntésekkel is megbirkózni képes művészek pályán tartásának programja, mint most. Nem volt még fontosabb az elképesztő emberi helyzetekről szóló párbeszédek feltámasztásának programja, mint most. A mesteriskola professzorai nem állítottak kevesebbet, mint azt, hogy képtelenül sok helyen, sokféle funkcióban van szükség művészekre. A látható környezet városi léptéke éppúgy, mint a kézbevehető dolgok minden négyzetcentimétere követeli, hogy foglalkozzanak vele fontossága szerint, hogy jobb, megfelelőbb működésre bírják rá. Hogy mindez az emberről szól. Hogy a gesztusnak történelmi mélysége is van. Kevesen felejthetik ugyanis el, hogy Martyn Ferenc nem tanított semmiféle akadémián, maga mégis, talán több volt, mint egy kulturintézet. A művészetben hatás és energia ritkán van arányban a rendelkezésre bocsátott eszközökkel. A modem magyar művészetben hatás és energia ritkán van arányban a rendelkezésre bocsátott eszközökkel. A modem magyar művészet derékhada mögött spirituálisán áll Martyn, anélkül, hogy tételesen bizonyítható lenne ez a kapcsolat. A Mesteriskola tanár és diák tagjai a szellemi együtt és jelenlét kiimáját úgy alakították ki, hogy abban közvetlenül nem kivehető egy didaktika vagy formatan körvonala. Munkájuk érdekes utat valószínűsít, talán példa nélkül valót. Nem teltek el évek a tanítómesterek diákokra rárakódó tudás és motor-páncéljának lefeszegetésé- vel, senki sem szerzett közben maradandó sérüléseket, nem veszítettek időt. Nem késztetett senkit meghátrálásra a Mester meghaladásának vagy a vele való azonosulásnak a követelménye. Nincsenek jelen a kiállításon a tanítómesterek. Ez a legtöbb, amit egy iskola elérhet. Ez az akadémia láthatóan az önálló és > felelős érlelődés burka lett, ahol a Mesterek bizonyára a szükséges közelségből és/vagy távolságból derűs bízással figyelik és alakítják is fiatal pályatársaik munkáját. Számunkra - és szerencsére - észrevehetetlenül. Az alapító Mesterek elérték, hogy az öröm és tehetség sugározni kezdett a most kiállító fiatal emberek műveiből, találtak mindenkinek megfelelő módszereket, melyekkel aztán kiki saját maga „megcsinálásához” kezdhet hozzá. Modell ez és egy még szokatlan erkölcsiség üzenete: a jövőért mindenki a maga helyén felelős. És, hogy felelőssége számonkérhető. A kultúrában is. Aknai Tamás Könyvespolcomon Atlantisz harangoz Regionalizmus - avagy tudomány és valóság Interjú Kiss Gy. Csabával, a Közép-Európa Intézet igazgatójával „Mint Atlantisz, a régelsüly- lyedt ország, Halljátok? Erdély harangoz a mélyben” - írta Re- ményik Sándor egyik szép versében. Szavait az a két verseskönyv juttatta eszembe, amelyeket az elmúlt hetekben a váratlan bőség örömével lapozgattam. Mindkét kötetet a sepsiszentgyörgyi Castrum Könyvkiadó jelentette meg a magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával, s mindkettő a válogatást és szerkesztést végző Lisztóczky László munkáját dicséri. Az Isten kezében című kötet romániai magyar költők istenes verseit foglalja magába, hatvanhárom költő háromszáznál is több írását, tizenkét ciklusba rendezve. Csak helyeselni tudom, hogy a szerkesztő szorgos gyűjtőmunkája során mellőzte a felekezeti elfogultságot és az előítéleteket, s ugyanakkor ro- konszenvvel terjesztette ki figyelmét a magára hagyott, kételkedő ember hol beletörődő, hogy kétségbeesett vallomásaira. Az antológia e nyitott, türelmes felfogás által Sík Sándornak a minőségi értelemben felfogott vallásos irodalomról írt szavait igazolja: ,A hívő és erkölcsös ember átélte vagy átélhette a hitetlenség és a bűn, a kétely és a kísértés, az elbukás és a felemelkedés minden melankolikus és tragikus élményét: hiszen megharcolt ezekkel a kísértésekkel, talán véres, talán mindennap megújuló küzdelemben győzte vagy győzi le őket. ..” így került a gyűjteménybe például Markó Béla nemesen kopár Hitetlen zsol- tár-a és Reményik Sándor gyöt- relmes kételkedést árasztó verse, az Igaz beszéd hitem dolgában. Ez a megértő, humanista szemlélet az antológia egészét áthatja, s szinte minden versét meghitt olvasmánnyá teszi, még akkor is, ha katartikus esztétikai élményt csupán a költemények kisebb hányada nyújt. Ez utóbbiak közül is kiemelkedik Áp- rily Lajos szépségszomjas vallomása a létről, A csavargó a halálra gondol, ami mégis a Teremtő akaratában való megnyugvás hangjával zárul, hasonlóan, mint a költő szívszorító anyasiratója, A kertbe ment, továbbá Dsida Jenő kecsesen bensőséges Sainte Thérese de Lisi- eux-je, amely olyan áttetsző, lenge és szelíd vers, mint amilyen az a szent, akihez a költő szavait intézi. Dsida Csokonait megidéző verséből származik a másik sepsiszentgyörgyi kötet, a Hazahív a hűség címe, amely kilencven romániai magyar költő háromszáz hazafias versét, szülőföldről írt lírai vallomását tartalmazza. Tizenegy ciklusából egy verses regény körvonalai bontakoznak ki. Ennek hőse alámerül az elhagyatottság és pusztulás atlantiszi mélységeibe, felidézi az ősök szellemét, az anyanyelv megtartó erejéből merít hitet, majd a nemzeti érzés magasztos megszólaltatása után az egyetemes testvériség méltóságtaljes szólamával búcsúzik az olvasótól. „A romániai magyar költészetnek minden jel szerint ez a leggazdagabb témaköre” - írja Lisztóczky László Beköszöntő-fjében, s a könyv hitelt érdemlően igazolja megállapítását, jóllehet gyengébb verseket is találunk benne, hiszen a felbuzgó érzelmek nem mindig öltenek magasrendű művészi formát. De hogy is lehetne minőségi egyöntetűséget várni egy olyan gyűjteménytől, amelyben remekművek is olvashatók: ezeknek fénye óhatatlanul árnyékot vet más szövegekre. Aprily Lajos Tetőn című versére gondolok, az erdélyi öntudat egyik legtisztább vallomására és Dsida Jenő Psalmus Hungaricus-áta, a legnagyszerűbb magyar hazafias versek egyikére. Égyütt szólal meg benne az önvád és a büszke hivatástudat, az öncsonkítást is vállaló alázat és a lelki kiteljesedés, s azt a biblikus veretű, tragikus hivatástudatot sugározza, amihez csak egy rendkívüli ihlet kohójában születhet méltó forma, amiben egyesül az acél hajlékonysága, keméyn- sége és fénye. Ebbe a magasságba csak kevesen juthatnak fel. Közülük Reményik Sándor, Székely János és Jékely Zoltán nevét említeném elsősorban. Milyen keserűen szép Székely János Vesztesek című műve, s milyen emberien egyszerű Jékely Zoltán lírai számvetése, Az én országom: Ittsemvolt-ottsemvolt birodalom, / csupa álom és csupa furcsa lom, / amit csak egy nép emlékes szerelme / őrizhet ott az idővel perelve.” A csángó Lakatos Demeter versei pedig archa- ikus-torzult beszédükkel az anyanyelv összetartó erejét sugározzák. íme, a Messze, ott, hol a nap leszentiil csángó-magyar üzenete: „Nem felejtem el soha sem / apómat / Kicsike det voltam nékem / mit mondott: / Ott vagyand a műk országunk, / tudd meg jól, / Ott, hol a nap minden este / leszentül.” Atlantisz harangoz . .. A fentebb említett költők közül kettőnek önálló, gyűjteményes kötete jelent meg Budapesten. Aprily Lajos Összes verseid a Szépirodalmi adta ki Győri János gondozásában, lapozgató kézbe kívánkozó, „kisded” formában. Az Unikornis klasszikus költőinket bemutató sorozata pedig Dsida Jenő Válogatott vmei-vel gazdagodott nemrég. A szerkesztő, Göröm- bei András, igen helyesen, a poéta által összeállított ciklusok rendjében közli az életmű javát, e „csonkán is rege-kincs”-et, ahogy Weöres Sándor minősítette. Ennek megfelelően a Leselkedő magány (1928) szorongással és szenvedéssel átitatott költeményei tűnnek először szemünkbe, majd a Nagycsütörtök (1933) öntanúsító és sorsközösséget vállaló remekei következnek, aztán az Angyalok cite- ráján (1938) tragikumot és játékosságot egyesítő kései művei folytatják a sort, s végül a hátrahagyott versek „szelíd himnuszai” és „rettenetes virágénekei” zárják a kötetet. Erről az életműről írta Weöres Sándor, amivel jelen sorainkat zárjuk: „Hogyha ez őr-nép- ben van erő még, óvni a kincset, Téged, Széphangú! nem feled el sohasem.” Nagy Imre A szlovéniai Lendván tartotta Akadémiai Napjait május 7-14 között az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, melyen közel 220-an vettek részt Magyarországról, Erdélyből, Szlovákiából, Nyugat-Európa különböző országaiból és az Egyesült Államokból. A konferencia témája az „Európai régiók - régiók Európája” címben körvonalazódott. Kiss Gy. Csaba, a Közép-Európa Intézet igazgatója „A regionalizmus hagyományai és mai típusai Közép-Európában" címen tartott előadást.-Miért tartja különösen aktuálisnak a regionalizmus témáját napjainkban? Példák a szomszédból- Én elsősorban a közép-európai regionalizmusról beszéltem, és talán Magyarországon kevésbé ismeretes az, hogy a szomszédságunkban néhány helyen nagyon komoly regionális törekvések mutatkoztak az utóbbi évek politikai változásai során. Kettőt említenék. Az egyik Morvaországé, ahol két évvel ezelőtt a lakosság egy- harmada morvának vallotta magát, s tudni kell, hogy ők amúgy cseh nyelvűek. Ez azt jelenti, hogy Morvaországnak meg akarják fogalmazni sajátos státusát a prágai központosítással szemben. A másik Isztria példája. Horvátországban Isztria megye lett, és annak ellenére, hogy a lakosságnak csak mintegy 7 és fél százaléka olasz, bevezették a kétnyelvűséget. Ez tehát egy multikulturális modellje a regionalizmusnak. Magyarországon ez másképpen vetődik fel, de föl kell figyelni arra, hogy a közép-európai térségben is vannak regionális politikai mozgalmak, társadalmi, gazdasági törekvések.-Előadásában Ön úgy fogalmazott, hogy két tendencia áll egymással szemben: egyrészt a nemzetállammá válás, másfelől a régiók újraéledése. Hogyan látja Magyarország helyzetét?- Két tendenciáról beszéltem, hiszen megszületett a szomszédságunkban Szlovákia, Szlovénia, Horvátország mint nemzetállamok; és ezzel szemben hatnak bizonyos törekvések a régi tartományi, regicmális keretek újraélesztésére. Én azt hiszem, hogy mind a kettő fontos, nem lehet eltekinteni a nemzeti keretek kialakításától. Nagyon rossz lenne viszont, ha ezek a nemzetállami keretek a XIX. századi értelemben elzárkózóak lennének, és belül, a más nyelvűekkel szemben türelmetlenek. Éppen ebben segíthetnek az önálósodó régiók, a helyüket kereső új egységek, amelyek a határokon keresztül sokkal jobb kapcsolatokat tudnak kialakítani egymással. Kicsit úgy, mint Nyugat-Európában, bár az elmúlt négy évtizedben a mi térségünkben a központosítás volt jellemző. A bolsevik állam egy nagyon erősen központosított állam volt. Tehát a régiók tulajdonképpen esélyt jelentenek határmenti gazdasági kapcsolatokra, esélyt jelentenek a kisebbségek számára, és esélyt jelentenek az európai integrációba való bekapcsolódásra.- Hogyan képzelné a régiók kialakítását Magyarországon?- Magyarország más helyzetben van, mint a környező államok, mert itt nem lehet egyetlen területre sem azt mondani, hogy volt egy komoly tartományi önállósága, hagyománya. Magyarország már a múlt században egy nagyon erős központosító és nemzetállami keretet alakított ki. Én ennek ellenére kívánatosnak tartanám, ha a nagyobb tájak megformálnák az arcukat. Ez persze, felülről nem megy, csak úgy, ha a megyék is belátják, hogy bizonyos kommunikációs, gazdasági, inf- rastruktúrális kapcsolatrendszert együtt működtetve több eredményt tudnak elérni, és jobban be tudnak kapcsolódni az európai regionális működésbe.- Én úgy vélem, hogy ez részben már működik, hiszen a regionális kutatási központok tevékenysége épp ezt a törekvést szolgálja, például Pécsen is. Pozitív hatások- Két része van ennek a dolognak. Nagyon fontosnak tartom a Dunántúli Tudományos Intézet munkáját, hiszen több tudományág megközelítéseit használja föl. Hogy a tudományból mikor lehet valóság, ez egy nehéz kérdés. Azt hiszem, nálunk Magyarországon az önkormányzat és az állam közötti szintnek, még a megyéknek sem alakultak ki az egyértelmű, pontos kompetenciái. Vannak, akik félnek a megye túlhatalmának a kialakításától. Jelenleg eléggé körvonala- zatlanok a megyék funkciói. Azt pedig, hogy több megye összefogjon és bizonyos ügyeket közösen intézzen, hosszabb távon lehet csak elképzelni. Pozitívan hathatnak erre a folyamatra a szomszéd országok régiói, így Stájerország, Burgenland vagy Álsó-Ausztria, melyek, mint működő tartományok keresnek kapcsolatot.-A könyvhéten jelenik meg új könyve, éppen a pécsi Jelenkor Kiadó gondozásában. Van-e valamilyen pécsi vonatkozása?- Nálunk és szomszéd nemzeteknél a címe, közép-európai irodalmakat, írókat és műveket bemutató esszéket tartalmaz. Annyi a pécsi vonatkozása, hogy elég régen állok személyes kapcsolatban a Jelenkor szerkesztőségével, ha jól emlékszem, első írásom 1969-ben jelent meg a Jelenkor- ban. Mindig voltak Pécsett személyes jó barátaim is, elsősorban Csordás Gábor, akit nagyon régen ismerek. Sallai Éva
