Új Dunántúli Napló, 1994. május (5. évfolyam, 120-148. szám)
1994-05-22 / 140. szám
Szárnyashajók közlekednek Bécs és Mohács között Közel fél évszázadon át közlekedtek a „kofa” hajók Mohács és Budapest között minden nap, egészen a ’70-es évek elejéig. Tíz éves szünet után kísérleti jelleggel elindította a MAHART a szárnyashajó járatokat a Dunán, azonban a kihasználatlanság miatt hamarosan leállásra kényszerültek. A legújabb információk szerint ismét közlekednének a szárnyashajók Bécs-Mohács, Budapest-Mo- hács, illetve Linz és Mohács között. A Révhajózási Vállalatnál elmondták, a tervek szerint elsősorban német és osztrák üdülővendégeket szállítanának a hajók Mohácsig, innen pedig autóbuszok vinnék tovább az utasokat Harkányba, a gyógyfürdőbe. A harkányi szállodák és a Mecsek Tours örömmel üdvözölték az új elképzelést, szívesen vállalkoznak a programok, a szállás, illetve egyéb kérések megszervezésére. Az út során beiktatnak egynapos budapesti városnézést, illetve Mohácsra érkezve megismerkednének a vendégek az emlékhellyel, a pincesorral és vacsora után indulhatnának Harkányba, a szállásra. A hajó, amelyik az új vendégeket hozta, vinné vissza a nyaralásról hazafelé tartókat. Ezekkel a járatokkal ismét beindulhatna a Dunán a szebb napokat is megért személyhajó forgalom, hiszen 1920-tól a ’70-es évek elejéig szinte minden nap közlekedtek a „kofa” járatok, amelyekkel a zöldségeket, gyümölcsöket, hordták fel a termelők a fővárosba. A lapátkerekes gőzhajó délelőtt 10 órakor indult Mohácsról, hogy másnap hajnali 2-3 óra között kiköthessen a fővárosi piachoz közeli mólónál. Visszafelé kevesebb ideig tartott az út, mert a délben induló gőzhajó, már este 10 órakor a mohácsi kikötőben „horgonyzott”. Az illetékesek a napokban utaznak Ausztriába és Németországba, hogy az ottani társadalombiztosítási intézetek ne csak a badeni gyógyfürdőben történő kezeléseket támogassák, hanem a magyarországi gyógyfürdőkbe utazók is részesedjenek a juttatásból. Az itteni gyógyfürdők, illetve különböző kezelések nem kerülnek annyiba, mint külföldön, azonban az útiköltség miatt megközelítik a német és osztrák árakat. Az olcsóbb kezelési lehetőség mellett a szervezők biztosak benne, hogy a hajóút sokkal vonzóbb, kényelmesebb, élvezetesebb és kalandosabb, mint autóbuszon végigutazni két országot. Bíznak benne, hogy nekik lesz igazuk, és egyre több turista választja majd ezt az utazási formát. Hajdú Zs. Falevelekbe préselt emlékek- Gerincsérvemből az alkotásba vetett hitem gyógyított ki, és egy marék falevél, amit a kórház parkjában vettem a kezembe - vallja Kuti Gézáné Unyi Zsuzsanna, a mohácsi Farostlemez- gyár laboránsa. Az általa kifejlesztett technológiával laminált virágkompozíciókat állít elő. Az eljárás lényege, hogy a laminált faroslemezre nagy nyomással, magas hőfokon virágokat, füveket, leveleket, ágakat présel a gyár speciális présgépével. Ehhez nagy tapasztalat szükséges, hiszen minden növény megváltoztatja a színét a hőkezelést hatására. Unyi Zsuzsanna Németországban született, mert családja oda menekült a kulákok üldözése elől. 1952-ben jöttek visz- sza, és költöztek Mohácsra. Eleinte adminisztrátorként dolgozott, majd átkerült a laborba. Itt támadt fel benne körülbelül tíz éve az érzés, hogy valami olyasmivel is kellene foglalkozni, ami szép.- Amit csinálok, azt nem a pénzért teszem. De nagyon örülök neki, hogy kompozícióim külföldre is eljutottak: a kuvaiti emír is vitt haza a lányának egyet. Művészeti iskolákat sohasem végzett, és nem is tartja magát művésznek. A képek tiszta kompozí- ciós rendje, színharmóniája azonban jelzi, hogy nem egyszerűen technikai bravúrról van szó. Érzékenységről és igényességről vallanak az alkotások. Talán a japán virágkötészethez, az ikeba- nákhoz lehetne őket hasonlítani. A képek az alkotó számára gyógyulásának emlékeit őrzik. A nézőben azonban felmerül a kérdés, nem lehetne-e ezeket az alkotásokat az iparművészetben hasznosítani. U. G. Főképp a természet szeretete ihleti műveit Fotó: Szundi György A mecseknádasdi patika ónémet berendezése is Répay Gábor munkáját dicséri Fotó: Szundi Gyógyszerész és bútorrestaurátor Kadarkúton A patikaberendezések „orvosa” A gyógyszertárból nyíló szolgálati lakásában barokk, rokokó, biedermeier, szecessziós, empire és más stílusú komódok, asztalok, szekreterek, taberná- kulumok, szekrények, székek veszik körül. Valamennyi bútora francia, osztrák, magyar, német, olasz műhelyekből került ki, a legrégebbi az 1600-as évek végén. Répay Gábor kadarkúti gyógyszerész-bútorrestaurátor és szenvedélyes gyűjtő. Valamennyi bútorremekét a másnak értéktelennek tűnő, ütött-ko- pott, hiányos roncsokból maga varázsolta újjá.-Apám is patikus volt és ügyesen bánt a fával. Tőle örököltem a hivatás és hobbiként a fa szeretetét, a faragókéseit. Gyűjtöttem sok mindent, sokáig numizmata voltam, vagy negyedszázada fogtak meg a régi bútorok - meséli. - Hát nem gyönyörűséges remekművek? Szűkebb-tágabb hazájában hamar híre kelt hozzáértésének, igényességének. Elsőként a Művészeti Alapon keresztül a kaposvári Aranyoroszlán patika bútorzatának felújításával bízták meg. Azóta sorra kapja a szebbnél szebb, nehezebbnél nehezebb munkákat. Badacsonyban a Szegedy Róza ház, Füreden a Jókai villa régi bútorait, Pécsett a Gránátalma (Ir- galmasok) és Szerecsen (Si- pőcz), Mecsknádasdon az ónémet stílusú, Mohácson a II. Lajos biedermeier patika bútorzatát újította fel. A zsúfolt kis műhelyében újjávarázsolásra váró régi bútorok. Hagyományos asztalos kéziszerszámokkal, enyvvel, pácokkal, sellakkal és univerzális faipari kisgéppel dolgozik. Kedvenc fája a dió, a paliszander és a juhar, pótolt már elefántcsont és fémberakást. Számára a patika a kiegyensúlyozottságot, a bútor meg az alkotó, reprodukáló kikapcsolódást, a szépséget jelenti. Kettős életet élve boldog, többre vágyik mégis. A maga ura szeretne lenni a patikában, minőségi cserével még szebb bútorokról, azokkal enteriőr kiállításról álmodik. B. M. L. Pünkösd lustája, pünkösd királynéja Pünkösdkor a keresztények a Szent Lélek eljövetelét ünnepük. Dr. Róheim Géza néprajztudós szerint, az ehhez az alkalomhoz kapcsolódó népszokások azonban még mindig a pogány múltat őrzik. Régebben szokásban volt a pünkösdi király megválasztása, ma már inkább csak pünkösdi királyné-járás él. j Pünkösd királya az lehetett, aki a lovas ügyességi gyakorlatokban az első lett. Általában egy kifeszített madzagra kikötött eleven lúd nyakát kellett egy rántással leszakítani. A győztes kalapjára virágokból és hosszú szomorúfűzágakból font koszorút tettek, a kocsmában egy évig ingyen fogyaszthatott, és minden mulatságra hivatalos volt pünkösd királya. A királyságnak azonban voltak árnyoldalai is. Több helyen volt szokásban, hogy a királyt szimbolikusan „lefejezték”, vagy vízbe lökték. Ezzel jelezték, hogy királysága csak pünkösdi királyság, nem tarthat örökké. A pünkösdi király mellé természetesen királynét is kellett választani. Valószínű, hogy valamikor a legszebb leány, a pünkösdi királyné birtokáért indult meg a legények küzdelme. A Dunántúlon napjainkban is élő szokás a kislányok pünkösdi királyné-járása. Ma például a baranyai Zengővárkonyban elevenítik fel a hagyományt. A kis királynő feje fölé társnői selyemkendőből vont sátrat tartanak, vagy letakarják a fejét. A lányok házról házra járnak köszönteni, közben rózsaszirmokat hintenek szét. Az eljárás célja a kender növekedésének előmozdítása. A leánykák magasra emelik a királynőt, s közben azt mondják: „Ekkora legyen a kender!” A köszöntésért ajándékot kapnak, de ha ez elmarad, akkor leültetik a királynét, nehogy megnőjön a kender. Egyes vidékeken egész nap a csúfolódás célpontjává vált az, aki legkésőbb kelt fel reggel. Őt kiáltották ki ugyanis „pünkösd lustájává”. U. G. Nagy siker volt a pünkösdi német fesztivál '93-ban a pécsi Városi Sportcsarnokban Fotó: Szundi György Rádió mellett Egy szakavatott valaki a rádióban - a közelmúltban - elmagyarázta, hogy annakidején (a fiatalok kedvéért: még a két háború között és azt megelőzően) kiket illetett meg a „nagyságos”, majd a „méltóságos”, illetve a „kegyelmes” megszólítás, attól függően, hogy a társadalmi ranglétrán milyen helyet töltöttek be. Nekem e társadalmi réteggel kapcsolatom szinte egyáltalán nem volt, vagy ha igen, hát elhanyagolható számba ment. A vidéki kisváros szép, csendes utcájában - ahol két oldalt villák sorakoztak - laktunk mi is, méghozzá villában, de lent a szuterénben, any- nyira alacsony ablakok mögött, hogy évente nagyobb májusi esők-viharok alkalmából beöm- lött az ablakon a víz. Egy nagy szobát és egy nagy konyhát laktunk, a konyha közepén az asztal, afölött zöld zománcos lám- paemyő, aztán hokedli, meg sparhelt, meg kissámü, meg rossz sezlon és kredenc, vagyis a konyhaszekrény, amelynek egyetlen dísze a csillogóra szi- dolozott rézmozsár volt, törő rúdjával feltámasztva. Házmesterként éltünk itt. Fölöttünk, a magasföldszinten három nagy szoba, utcai hármas ablakkal, az udvar felől a konyha, tágas, tükrös naftalin- szagú előszoba, és ott volt még a cselédszoba is. Úri család, két fiúgyerekkel, hasonló korúak mint mi a bátyámmal. Hét-nyolc éves fejjel mi „néniztük” a gyerekek anyját, míg nem egyszer a cselédlányt, a Herminát leküldték hozzánk és azt üzente, hogy nem csak a szüléinknek, de nekünk is ő „nagyságos asszony”. Mi éppen vacsora után voltunk, Apám akkor töltötte ki a literes üvegből az utolsó pohár bort, Herminához fordult: „Mondd meg az asszonyodnak, hogy nagyságos ám a ...” -„Hallgass!” - intette le Anyám, majd elnézően bólintott Heriminához. Apám furfangos módon soha nem szólította az asszonyt ,nagyságosnak” - igaz, ritkán társalogtak, csak annyit, hogy a fűnyírást mikor kezdje, meg a néhány gyümölcs és díszfa ágainak nyesését az udvaron, meg télen, amikor naponta többször a hótól kellett tisztán tartani a betonjárdát, meg a házfal tövét. Anyám - aki mosott rájuk rendszeresen - több szót váltott az asszonnyal, de azért ő is többször csak „naccsádnak” szólította és csak ritkán tette hozzá, pirulva: „Bocsánat, nagyságosasszony.” Egyébként jól megvoltunk velük, a gyerekek nem nagyon koptatott cipőjét, néhány ruhadarabját mindig mi kaptuk meg, karácsonykor-hús- vétkor pedig a kalács és sütemények maradványait, az édesség kissé szikkadtan is jó volt, pláne tejeskávéval. Csak az Anyám pirult örökké szegény, restelkedett szakadt és bizony megalázó sorsunk végett. Néhány év múlva viszont alkalmam volt „méltóságos” körökben forgolódnom: egy belvárosi fűszer és csemege bolt kifutójaként a megrendelt árut kosárral - krenclivel - hordtam szét a kuncsaftoknak. Jómódú családokhoz jártam, szinte mindenütt a cselédlány vette át az árut, az udvar felőli bejárón, a „cselédlépcsőn” megközelítve a villák hátsó traktusát. Egyszer - mert a hátsó bejárat zárva volt - a főlépcsőn cipekedtem fölfelé a széles, piros szőnyeges folyosóra, amikor egy hózentrógeres, lovaglónadrágos, papucsos öregúrba botlottam, valamelyik ajtón bukkant elém, nyakában törölközővel és krákogott: „Ön kicsoda?!” - vont kérdőre nem nagyon szigorúan, mondtam neki, hogy a kifutó vagyok és meghoztam a boltból a „szájrét”. Valamit motyogott, aztán eltűnt, mert közben előkerült a cselédlány is, aki ijedten szidalmazott, amiért rossz helyen járkálok. Nekem az volt a fura, meg komikus is, hogy egy öreg tábornok, „a” méltóságos, magázott engem, aki akkoriban múltam tizenkét esztendős. A fenti történetet azért osztom meg az olvasóval, mert a napokban az ABC pénztáránál sort állva, mögöttem két szimpla és fölöttébb szerény öltözetű asszony beszélgetett:,,. .. aztán képzeld, két hét után azt mondja az asszony, amint nekikezdek a porszívózáshoz, hogy én ne hívjam őt Krisztinának, hanem ahogy illik, nagyságos asszonynak ... Nem szóltam semmit, csak gondoltam magamban, nagyságos ám a te ...” A mondat végét nem hallottam. Nagyságák, méltóságok 4 Új VDN 1994. MÁJUS 22., VASÁRNAP t i A
